.-*

Hogyan építsd (vagy törd össze) egy gyerek lelkét

(kicsit "amerikai", kicsit nyálas, de azért van benne valami)

“Ha fogyni szeretnél, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Kövér vagy. Addig nem veszek neked új ruhát, amíg le nem fogysz.

Vagy:

Menjünk el egyet sétálni vacsora után.

Készítek neked egy salátát.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Ha meg kellene tanulnod úszni, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Nem akarom hallgatni, ahogy itt sírsz. Nyomás be a vízbe és ússzál! Ne viselkedj úgy, mint egy kisbaba!

Vagy:

Itt leszek melletted.

Meg tudod csinálni. Ha nem ma, akkor majd holnap újra megpróbáljuk.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Hogy ha jobban oda kellene figyelned a tisztálkodásra, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Mi ez a bűz? Csodálom, hogy vannak még barátaid.

Vagy:

Menjünk el a boltba, és vegyünk neked egy dezodort.

Olyan finom illata van a hajadnak, amikor frissen van mosva. Szerintem minden nap meg kéne mosnod.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Ha az asztali viselkedés szabályait kellene megtanulnod, melyik hozzáállás lenne motiválóbb számodra?

Úgy eszel, mint egy malac. Látni se bírom, ahogy zabálsz. Undorító vagy.

Vagy:

Minden falat után megpróbálom lerakni a villámat, látod? Szeretném, ha megpróbálnál utánozni engem. 

Köszönöm, hogy csukott szájjal rágod meg az ételt.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy.

Ha egy kicsit ügyetlen és rendetlen vagy, mi tudna jobban motiválni, hogy felelősségteljesebbé válj?

Semmit nem bírsz normálisan megcsinálni? Vagy elhagysz valamit vagy rendetlenséget csinálsz magad körül!

Vagy:

Mindenki hibázik néha. Így tanulunk.

Nem olyan nagy dolog ez – csak fogj egy rongyot és takarítsd fel magad után.

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy

Egész életemben kövér voltam, féltem az úszástól, néha büdös voltam, nem tudtam helyesen viselkedni és rendetlen voltam. Azokban az időkben nagyon jól jött volna egy kis bátorítás. Így aztán, amikor azt láttam, hogy egy kisfiút kiparancsolnak a medencéből, mert félt úszni, a napszemüvegem mögött potyogtak érte a könnyeim. Láttam az apa szemében a csalódottságot, ahogy a didergő, térdeit szorosan átkaroló fiára nézett. Az a férfi nagyon szerette volna, ha a fia megtanul úszni. De talán azt gondolta, hogy ha leszidja őt és nem vesz tudomást a könnyeiről, akkor azt éri el, hogy legközelebb jobban próbálkozzon majd a fia?!

Bizony volt olyan idő az életemben, amikor én is így gondoltam…

egy kislányról és a furulyájáról,

egy kislányról és az állandó rendetlenségéről,

egy kislányról és az állandó lassúságáról,

egy kislányról és arról, hogy képtelen volt megtanulni biciklizni.

“Játszd el még egyszer azt a dallamot, de hát nem is próbálsz meg odafigyelni rá!” “Már megint kilöttyintetted? Ugye nem mondod komolyan?” “Hányszor kell még elmondanom, hogy siess már?” “Minden más gyerek megtanult már biciklizni, most már épp itt lenne az ideje, hogy te is megtanulj.”

Minden egyes kemény szóval, minden egyes rosszalló pillantással és csalódott fejrázással az a kislány egyre kisebb lett. Az önbizalma csökkent. A magába vetett hite csökkent. A ragyogása csökkent. Aztán egy nap egy legyőzött ember szavai szóltak belőle:

“Anya, én csak jó akarok lenni,” sírt a kislány,aki valaha imádott a kedvenc furulyáján játszani. Most pedig lerakja a kedvenc hangszerét a földre és azon gondolkodik, egyáltalán kezébe vegye-e még valaha.

Idővel az állandó kritikám és a rosszalló arckifejezéseim elhitették vele, hogy nem elég jó.

Idővel összetörtem a gyönyörű lelkét — azt, ami kivételessé és ragyogóvá tette őt.

Motiváltam őt? Hát, nem igazán.

Van egy nagyon finom határ a segítőkész felnőtt iránymutatás és a tekintélyelvű megszégyenítés és lekicsinylés közt (ez utóbbit persze sokszor a jó szándék álarcába bújtatjuk). Ahogy újra és újra átléptem ezt a határvonalat, a gyerekem szembesült a rideg valósággal: Bármit is csinál, nem elég jó nekem, soha nem tud a kedvemre tenni.

Motiváltam őt? Hát, nem igazán.

Amikor rádöbbentem arra, hogy a gyerekem úgy nő föl mellettem, hogy a szeretetemet attól teszem függővé, mit tesz és nem azért szeretem, amilyen ő maga, szóval amikor ez a gondolat formát öntött bennem, valami örökre megváltozott. Többé már nem a szigorú munkafelügyelő voltam számára. Egy szerető és bátorító szülővé váltam…

Ahelyett, hogy minden egyes apró hibára megjegyzést tettem volna, a fontosabb dolgokra próbáltam meg koncentrálni, olyan dolgokra, amelyek valóban veszélyt jelenthetnek számára, vagy amelyeknek hosszú távú következményei lehetnek.

Ahelyett, hogy elvártam volna tőle, hogy mindenben ugyanolyan szinten teljesítsen, mint a vele egykorú gyerekek, elfogadtam, hogy ő is megtanulja majd, csakhogy a saját tempójában.

Felhagytam vele, hogy nagy ügyet csináljak minden egyes kis balesetből, sőt rájöttem, hogy sokkal ügyesebben fel tud takarítani maga után, ha nem járok rosszalló arckifejezéssel a sarkában.

Ha olyan rossz szokása volt, amit szerettem volna, ha megváltoztat, jó példával jártam elöl. Ha azt akartam, hogy egészségesebben éljen, én magam kezdtem el egészségesen élni, majd megkérdeztem, lenne-e kedve velem tartani. Segítő eszközöket adtam neki (órát, kipipálható teendők listáját), hogy rávezessem, hogyan tud hatékonyabb és felelősségteljesebb lenni az én közreműködésem nélkül is.

Az erőfeszítéseit értékeltem, nem pedig az eredményt, arra pedig nagyon figyeltem, hogy mindig legalább háromszor annyi pozitív dolgot mondjak, mint negatívat.

A szerető és bátorító szülőség szárnyai alatt az elmúlt években megtapasztalhattam, hogyan virágzik a gyerekem. Az önbizalma és az önbecsülése szárnyakat kapott. Most már mer kockázatot vállalni, és ha hibázik, tudja, hogy az nem a világ vége, hiszen újra és újra lehet próbálkozni. Tudja, hogy mindig is szeretni fogom attól függetlenül, hogy mit tesz, vagy nem tesz meg.  Tudja, hogy bízhat bennem, akkor is, ha valamit nem jól csinál. Szereti önmagát, úgy ahogy van, még akkor is, ha bizonyos dolgokat másként csinál, mint a többiek.

Bárcsak korábban felhagytam volna a szigorú munkafelügyelő szerepével! De nem fogok rágódni a múlton. Csak a ma számít.

Remélem, hogy a saját fájdalmas tapasztalataimmal és az szülői hozzáállásomat megváltoztató felfedezésemmel segíteni tudok másoknak is, hogy úgy lássák a dolgokat, mint én:

A szégyen eltávolít, a bátorítás összeköt.

Az ítélkezés megbénít, a szenvedély felszabadít.

Az elkeseredettség leblokkol, a türelem győzedelmeskedik.

A kiabálás elnémít, a megbeszélés ajtókat tár ki.

A hibáztatás fájdalmat okoz, a megbocsátás gyógyít.

A lekicsinylés pusztít, a dicséret épít.

Az elutasítás elveszít, a feltétel nélküli szeretet győzedelmeskedik.

Ha gyerek lennél, aki megpróbál az életben a lehető legjobban boldogulni, mi lenne a legmotiválóbb hozzáállás a számodra?

Sosem fogod tudni rendesen megcsinálni.

Vagy:

Szeretlek, úgy szeretlek, ahogy vagy. „

A cikket Rachel Macy Stafford írta és volt olyan kedves, hogy megengedte, hogy a magyarra fordított változatát kitegyem a Csupa Szív Magazinra is. Rachel elképesztően sugárzó és motiváló személyiség, ami az írásain is mindig érződik. Egy másik, szintén személyes élményén alapuló, sokakat megérintő cikkét már olvashattátok itt nálunk, de még rengeteg inspiráló írást találhattok a saját oldalán, a Hands Free Mama-án. Szívből ajánlom, hogy látogassatok el hozzá, sőt, nemrég egy könyve is megjelent.

Jó olvasást, elgondolkodást és önvizsgálódást!

fordította: Hanula Erika"

http://www.csupaszivmagazin.hu/hogyan-epitsd-vagy-tord-ossze-egy-gyerek-lelket/

Lazuljunk: evolu-cion-ista felhördülés az igaz szóra

No, úgy tűnik még az ál-magyar körökben is hallani igaz szót. Az internet válaszreakciója pedig jellemző, de nagyon buta. Tessék, mindenki döntse el mennyire tartja igaznak ezt a kettő percet:

Érdemes elolvasni a témában született kommenteket, a cikket, és a bejegyzést, leszűrhető hol tart még mindig az emberi társadalom nagyja.

Én most nem megyek bele a bővebb magyarázatokba, megtettem pl. itt, és itt, meg itt.

Amúgy meg:

És ez, az intelligens tervezettség elmélete még csak a felszín. A szememben símán összefér az teremtés és az evolúció, sőt nem is képzelhető el a kettő egymás nélkül, összeforr a két "elmélet" egységes egésszé, és még ezt is meg lehet haladni.... erről szól a blog eddigi munkássága + ehhez még hozzávesszük Bűvészinas munkáját, akkor... Nem is értem.... ááá inkább úgy írom: megértem ha a kis sejtek közül nem mindenki érti meg mit csinál az egész test. Túl kell lépjek azon, hogy meg akarjak győzni másokat a saját meggyőződésük ellenkezőjéről... Meg kell haladjam azt, hogy leálljak vitázni különböző vallások (keresztény, zsidó, evolu-cion-ista, materialista, trappista) hívőivel... De igen komoly belső küzdelem ám ez, gyerekek. 

Hallanotok kell (!) majd háborúkról és háborúk híreiről

Forrong a világ. Írnom kell erről most pár gondolatot.

Akik olvasgatnak a másik szobában, láthatják, hogy odaát már elkezdtem bepötyögni, de úgy gondoltam így kerekebb lesz.

Szóval ... 

Nem fogom alátámasztani a mondandómat Holywood-i sikerfilmek látványával, csupán a színtiszta információt közlöm abban a formában, ahogy nemrég letöltöttem, és a köztünk jelenleg egyedül létre jöhető kapcsolati formával: szavakkal. 
(na jó, a komplexebb élményhez szokottaknak a következő bekezdés elolvasásához aláfestő zenének ajánlom pl. a Balkan Fanatik Ghost c. számát) 

Napiszer augusztus

Augusztus az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban. Nevét a római Augustus Octavianus császárról kapta. Az, hogy ez a hónap – különös módon – a július után szintén 31 napos, annak köszönhető, hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart, mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van.[de dulva.. őt is padlóla le.. ]
Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra, latinul Sextilis („hatos”) volt a neve, utalva arra hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban, amely kezdetben még a márciussal kezdődött.

A 18. századi nyelvújítók szerint az augusztus: hévenes. Az Arvisurák szerint Újkenyér hava. A népi kalendárium Kisasszony havának nevezi.

Nem irok augusztus 20-hoz, mert mindenkinek magánügye, hogyan vélekedik. Nem irok Szent Istvánról, de megemliteném az új kenyeret és Jézus szineváltozását.

Raphael: Színeváltozás

"A Krisztus színeváltozása az evangéliumok egyik központi eseménye. Közvetlenül azután, hogy az apostolok Krisztusnak (Messiásnak), az élő Isten Fiának ismerték el az Urat, megmondta nekik, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. (Mt 16,16–21) Krisztus közelgő szenvedésének és halálának a hírét tiltakozással fogadták a tanítványok. Az Úr, miután megfeddte őket, maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és „felvitte őket egy magas hegyre, a hagyomány szerint a Tábor hegyére, és szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek. Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok! Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” (Mt 17,1–9; lásd Mk 9,1–9; Lk 9,28–36; 2Pt 1,16–18)"

és egy kis audio-vizuális csemege..