Többek közt az a jó a filmelemzésekben – és úgy általában az
összes művészeti alkotás elemezgetésében - , hogy az ember szabadjára engedheti
a fantáziáját, és kifejtheti, hogy az adott mű mit mutat neki, számára mit
jelent. A hívatalos filmkritika világa ettől nyílván eltér, hiszen annak vannak
szabályai, mint például hogy érdemes elfogulatlanul és persze spoiler (rontóc)
nélkül írni a látottakról. Szerencsére engem nem kötnek ilyen szabályok (sem),
ezért bátran írhatok bármiről, amit csak akarok. Így volt ez a Hollywood háborúi cikkemnél, vagy az i.e. 10.000, vagy a Lego Batman filmelemzésemnél is,
(melyeket a visszajelzések alapján eléggé kedvelték az olvasók). Így hát az aki
még nem látta a Doktor Strange című filmet, és meg szeretné nézni, annak
melegen ajánlom hogy ne olvasson tovább, mert spoileresen tudom csak leírni azt
amit szeretnék.
a szokásos egyszem-plakát
Szóval régóta vártam már ezt a filmet, mert egyrészt nagyon
látványosnak ígérkezett, másrészt az ilyen nagyszabású mozikban mindig van egy
rakás elrejtett, vagy akár nyílt szimbolika, jelek, utalások küldözgetése az
arra érett nézők felé. Nincs ez másképp a Doctor Strange című filmnél sem, amelyben
a látványos felszín alatt bizony sok-sok érdekesség található, no persze nem
mindenki számára egyértelműen szájbarágva. Ezért én most bátorkodom feltárni
egy kicsit ennek a filmnek a – szerintem – valódi mondanivalóját, ami persze
lehet hogy nem igaz, vagy nem is ezt és így szánták a közönségnek az alkotók
ahogy én gondolom, ám engem ez a része nem érdekel, csakis az, hogy nekem mit
mutatott a film. A vakolásban igen nagy gyakorlatot szerzett tengerentúli mesterek
egyik kedvenc módszere a igazságba csomagolt hazugságok terjesztése. Nincs
ezzel semmi baj, az emberek többsége megeszi az ajándékot, de nyílván van egy
szűk réteg, amelyik észreveszi, hogy a szépen becsomagolt sütibe egy apró, de
annál jelentősebb egérkaki került. És EZ
az a kis kakipiszok, ami az én torkomon már nem ment le, így az egész alkotás eredeti
célja nálam nem lett eredményes. Kilóg a lóláb! És még csak nem is az olyan szokásos multikulti erőltetésen akadok ki, hogy a fehér főhős mellé törvényszerűen egy fekete segítő kell, mert ez, hogy úgy mondjam, már nem mozgat meg. Egész más jellegű baj van ezzel a történettel. Mielőtt ezt kifejtem azért el kell ismerjem, hogy mindezektől függetlenül nagyon
élveztem a filmet, tényleg szuper, csak ajánlani tudom mindenkinek, mert a „kis”
piszok ellenére rengeteg tanítás van benne, csak érdemes esetleg a megnézés után
elolvasni ezt a mélyelemzést, hátha más is arra a következtetésre jut mint én,
és akkor valamelyest a gyanú meggyőződéssé alakul(hat). Ha így lesz, hát lehet
örömködni, mert mi magyarok már csak ilyen örömködősek vagyunk, ha kiderül az
igazság, de úgy Istenigazából.
Le kell szögezni az elején, hogy nem ismerem teljes mélységében Doktor
Strange eredettörténetét, nem olvastam a képregényeket, amúgy sem vagyok valami
nagy Marvel-rajongó, így az ilyen köpenyes – szuperhősös filmek általában nem
csigáznak fel (olyan 12 éves korom óta), és ha meg is nézem őket, akkor is csak
azért, hogy találok-e bennük valami számomra fontos utalást. Szóval mivel nem ismerem a teljes Marvel-univerzumot,
így lehet, hogy nem tudok mindent pontosan, hűen visszaadni, de ez nem is szándékom,
és talán még jobb is, hogy kívülállóként, nem rajongóként ismeretlenül vágok bele
ebbe az elemzésbe, mert így nem viszi el a gondolataimat a – nem létező –
háttér”tudás”, és szabadon, nyersen, friss fejjel tudok hozzáállni a filmben látottakhoz
és hallottakhoz, ahogy engem első találkozásunk alkalmával megérintett ez a
történet. Amely történet egyébként egészen jó és egyedi. Egy gazdag, jó
képességű idegsebészről szól, aki rendkívül emelt szintű ismeretekkel és
tudással, tapasztalattal rendelkezik a saját szakterületén, ami magában hordozza
azt is, hogy hősünk igen nagyképű, egoista ember. És mint minden tanító
történetben, a hősnek el kell veszítsen mindent ami fontos volt neki, annak
érdekében, hogy egy olyan új úton induljon el, ami a teljes padlóra kerülés
nélkül elképzelhetetlen. Magyarán a nagypofájút jól pofán kell baszni – no persze
szigorúan tanító célzattal. Nos, ezt a pokoljárást emberünk meg is kapja, a pofon
egy autóbaleset során történik meg, amely során a kenyérkereső kezei teljesen
tönkremennek. És itt jön el a padlóra kerülés szakasza, hősünk teljesen
elveszíti a hitét, nem képes dolgozni, szerinte mindennek vége, mivel csak az
operáláshoz ért, de ezek után nincs értelme a életének, és ahogy ilyenkor lenni
szokott – még az egó uralma alatt –
elmar maga mellől mindenkit. Az orvostársak is feladják, szerintük menthetetlen
a doktor keze.
A reménysugár egy szintén balesetet szenvedett embertől érkezik,
aki egy távolkeleti mestertől azt a tanítást kapta, hogy a testet a tudat
irányítja, így a test sejtjei „meggyőzhetők” a tudat által az öngyógyulásra. Strange,
aki egyébként csont materialista, nem hisz neki, de ebbe az utolsó szalmaszálba
kapaszkodva szintén elutazik keletre felkeresni ezt a tanítót. Meg is találja,
és itt szembesül vele, hogy valójában az egész életében szerzett tudása semmit
sem ér, és hogy nem csak anyag létezik a világegyetemben, és ő maga sem csupán
hús és csont. Nem akarom az egész történetet elmesélni, a lényeg az, hogy
hősünk évek alatt megkapja a szükséges tanítást, megtanulja használni a saját
tudatát, új képességekre tesz szert, dimenziókapukat tud nyitni, fegyvereket,
pajzsokat képes pusztán energiából létrehozni, stb.. A filmben rengeteg fontos mondat
elhangzik arról, hogy milyen is a világ valójában, hogy a tudat irányítja a
valóságot, alakítja az anyagot, a teret, sőt az időt is. Mindezen képességek persze
csak azután érhetők el, amikor a
padlót fogott ember leépíti a saját egóját, elengedi az addigi „tudását”, és
teljesen új, tiszta tudatossággal építi fel (ismeri fel) önmagát. A doki
tanítóját Tilda Swinton alakítja, meglehetős meggyőző erővel, a mozdulatai, az
arcmimikája, a mondanivalója, minden teljesen rendben van, hiteles.
Doktor Strange kifejezetten jó tanulónak bizonyul, hamar elsajátítja
a megfelelő technikákat, de kell is, mert a dramaturgiailag megfelelő
pillanatban megjelennek a „gonoszok”, akik egy még gonoszabb „Főgonosz”
szolgálatában tevékenykednek, és persze (I) most is a Föld teljes elpusztítása
a céljuk. És persze (II) mindezt hősünknek kell megakadályozni, amely küzdelem
során persze (III) kiderül, hogy a tanítója sem egészen az, akinek látjuk…
szóval van itt némi csavar is, de nem olyan meglepő azért. A történet persze (IIII) jól végződik,
happyend, sikerül megmenteni a Földet, a gonoszok eltűnnek, a főgonosz sem
zavarja többé a vizeinket. Szóval egy átlag néző számára minden úgy jó ahogy
van, elfogadjuk, hogy ismét a jók győztek a gonoszok felett, lehet kicsoszogni a moziból, és természetesen otthagyni a félig kievett és kiborított pattogatott-kukoricás dobozt, a kilötykölt kólásüveget, és a székre kent csípőst szószt, amivel a chipszet zabálták. Szóval minden rendben. Csak hogy van itt
egy kis bibi. És most jön az a „kis” kaki, ami az én nyelőcsövemen már nem ment
le.
A film főgonoszát, és a köré épített ideológiát a következőképpen
lehet összefoglalni – és most tessék nagyon figyelni:
- - Ő egy időn túli halhatatlan létező, mérhetetlen hatalommal, aki
mindent el akar nyelni, magába akar foglalni.
- - Az idő = halál
- - A „főgonoszhoz” hű emberek számára megszűnik az idő,
visszatérhetnek hozzá, felolvadnak az Egyben, az öröklétben.
- - A Fő G-től tanulók megismerhetik a tér és idő alakításának
művészetét, ki be járhatnak dimenziókon, időn keresztül kasul.
- - A Fő G. most épp a Földre pályázik, szeretné magába olvasztani a
bolygónkat, és rajta minden élőt, mert az milyen már.
Nem tudom ki mit lát ebben, Kire illik ez a „keretrendszer”, de engem
ez az egész kísértetiesen emlékeztet arra, amit én eddig a Teremtő Istenről
elképzeltem. No most kell elolvasni még egyszer a fenti felsorolást.
És ezzel szemben a „jók” a következőkkel felvérteződve szállnak harcba:
- - Van egy magas intellektusú ember (a doki), aki leginkább az
intelligenciájával (!) küzd a Fő G. ellen.
- - Hősünk legfőbb fegyvere egy nyaklánc, aminek a medálja egy szemet
ábrázol. Egyszem.
- - A mester és tanítványa a „sötét dimenzióból” nyert energia
segítségével harcolnak.
- - A „jó” oldalon állók nem akarnak felolvadni az Egyben, mert ők
ragaszkodnak a saját (elkülönült) énükhöz, életükhöz.
Nos, valóban ők lennének a jók??
Mindezt persze nem könnyű leszűrni, mert egyrészt a „gonoszok”
gonosz dolgokat művelnek, másrészt a film látványvilága, a poénok, a történet vezetése,
stb. eltakarja előlünk a fenti mondanivalót,
így az aki nem figyel, nem elég tudatos, csak annyit lát, hogy van egy főgenyó,
aki el akar minket pusztítani, de szerencsére a szuperhősök megmentik a Földet.
Hurrá, hajrá bosszúállók, minden fasza!
Persze lehet, hogy csak én látom ilyen fehéren-feketén a világot... de az én olvasatomban viszont így néz ki a dolog: van egy filmstúdió,
amelyik masszívan tagozódik a Földet uraló háttérhatalmi erők szövetébe, és
amely stúdiónak kutya kötelessége a valódi Teremtő, a valódi Isten elleni
ideológiákat terjeszteni, sugalmazni a nagyközönség számára. Ez a film egész pontosan egy erőteljesen Istenellenes propaganda, a szokásos fordított megjelenítősdível (a jó=rossz, a rossz=jó), ami jelzi, hogy már nagyon a végüket érzik. A filmbe
beágyazott gondolatok és tudat alatti utalások mind arra vannak, arra vezetnek,
hogy az Istennel, az Egy-el való összeolvadás rossz, de a sok tanulással, az intellektussal (a „magasra”
felépített egóval) mindez elkerülhető, tehát továbbra is haladjunk ezen az egóista
úton, mert a Földet irányítóknak bábokra, elmékbe zárt lelkekre van szükségük a
működésükhöz. És ugyan megismerhetők anyagon, téren és időn túli technikák,
képességek, és tényleg el is hangzanak a filmben nagyon hasznos tanítások, de
mindez csupán arra szolgál, hogy elhitesse velünk, hogy ők, mármint az ideológiai
agytrösztök mutatják az egyedüli jó utat, és ne akarjunk mi egy végtelen
hatalmú „akárkivel” csak úgy „összeállni”, maradjunk csak a seggünkön, mert az
nagyon jó (nekik). Hiába hát minden tanítás, igazságmorzsa, akkor is teljesen eltérő világszemléletek csapnak tehát itt össze, és
mindenki eldöntheti, hogy melyik „oldalhoz” áll, hová tartozik: a Földet
látszólag megmentő, de az embereket továbbra is egó-szolgaságban tartó "szuperhősök"
oldalához, vagy a minket felemelni, magába olvasztani kívánó, tanító, az
üdvösséghez elvezető Jóistenhez. De hiába minden igyekezetük; a polkorrektség jegyébe ágyazott véleményterror, a materializmus felsőbbrendűségének hírdetése, világraszóló hazugságvárak építése, a földi élvezetek kimaxolása, az egó túltolása ("a siker útja"), egyszóval az életellenesség, vagy istelennelesség - a paradigmaváltás zajlik, ezt bizonyítja az amerikai elnökválasztás is, és egy rakás kicsi és nagy folyamat, ami "bent" és "kint" zajlik egyszerre, egymásba ágyazottan, egymástól függően, összehangoltan. Aki ezt nem érzi, az lemarad erről a hullámról, és azt kell mondjam nem kár érte.
Hát így néz ki az én olvasatomban a Doktor Strange története.
