Összetett alkotások

A mostani témám alapjául szolgáló alkotást nem sokan ismerhetik a meseszoba olvasói közül - megkockáztatom, talán senki sem (esetleg Quedra mester), de ez nem tántorít el, mert úgy vélem érdemes foglalkozni vele. Az egész gondolatsor onnan indult, hogy nemrég észrevettem, sokszor valami nagyon jelentéktelen apróság előállításához is mennyi minden kell hogy megelőzze, komplett logikai és ok-okozati láncolat. Egy egyszerű, hétköznapi zsebkendőhöz is mennyi előzetes találmány, eszköz, géppark, emberi erő, szállítás, csomagolás, stb. kellett, hogy végül ott landoljon a polcunkon. De például ott van a házhoz szállított pizza története, amelynél szintén rengeteg minden kellett ahhoz, hogy ez így összeálljon.

Először is...

Kérdezek-felelnek játék 0. rész: ki, hol, hogyan?

Kedves Olvasók, Barátok!

Most érkeztünk el játékunk azon részéhez, amiért tulajdonképpen elindítottuk. Minden eddigi kérdés és válasz csupán előjátéka, felvezetése volt annak, ami most jön. Nem is ütöm tovább az időt és a felesleges karaktereket, íme tehát a Kérdések Kérdése(i):

1. Ki Isten?

2. Hol van Isten?

3. Hogyan jött létre Isten?

4. bónuszkérdés: ki a Sátán? Hol van? Hogy jött létre? Hogyan írnád le iSTeN és SáTáN egymással való "viszonyát": egyenértékűek?, egymás ellenpólusai?, vagy valamelyik felette áll a másiknak? egyik teremtette a másikat?

(a változatosság kedvéért most egyben közlöm a válaszolók feleleteit annak érdekében, hogy megmaradjon a folyamat, a gondolatsor íve..)

Overlandaid:

1. Isten teljesen, résmentesen önmaga. Isten nem egy személy, nem egy a világon túli létező, hanem ő a mindenség totális összessége. Rajta kívül semmi sincs, ergo minden őbenne foglaltatik, és ő csakis ezen önnön részei által létezik. Most nagyon leegyszerűsítve és lerövidítve az amúgy több oldalara is bontható gondolatomat erről: Isten csak azon részein keresztül képes megtapasztalni önnön létezését, melyeket ő önmagában nem tart a totális önmagának. És ezen részek azáltal képesek megtapasztalni önmagukat, hogy tudják, Istennek részei (vagy materialista szemmel nézve, a világ részei), ám totálisan nem azonosak ezzel az egésszel.

Isten egy olyan egész, ami csak a részei által meghatározható, ezáltal végtelen. Isten úgy teremtette a valamit, hogy kivonta magából, mivel önmagán kívülre a totalitás semmit sem tud tenni, csak úgy, ha leválasztja magáról - önmagában. Isten magára ébred, ő a minden és a semmi. Én nem vagyok – mondja, és ezzel létrehozza a valamit, mert a nincs egy olyan szívóerő, ami azonnal megteremti a nem létező dolog létező párját. Ki lehet próbálni, hunyd be a szemed és gondolj bele abba, tényleg nem vagy, egyszerűen nem létezel. Érezni fogod, hogy bomlik ki belőled egy teljes világ, nem tudom ezt most rövidebben jobban leírni: ha valami nincs, akkor az automatikusan feltételezi az adott dolog létét, mert a nagy benyomott lyuk a papírlapon, a másik oldalon azonnal heggyé válik.

2. Isten önmagában van, nincs sehol – így ad teret a benne megszülető holografikus valóságnak, egy kibomló idearendszernek. Semmi sem értelmezhető, sem egy tudat, sem egy dallam, sem az idő, az adott minőséget körbeölelő semmi nélkül, ami mellesleg a többi valamiből áll össze. Van Eschernek egy grafikája, amin sok-sok állat szerepel, és a képnek nincs konkrét háttere, mert az állatok körvonalai rajzolják ki egymást, most sajnos nem jut eszembe a kép címe és nincs időm utánakeresni. Nincs minta háttér nélkül, ha nincs háttér, ami nem a minta, nem képes kirajzolódni a motívum. Isten benne van az egész mintázatban.

3.  0-1. Kivont egy alap tudati részt önmagából, a vagyok-ot, a lét alapját.

Amit én otthonról kaptam minderről, számomra az én makogásomnál sokkal szebb, beidézem ide neked:

„Isten valóban az általa teremtett világ ura. Isten valóban ismer téged, minden rezdülésedet és minden sóhajodat, úgy, ahogy senki más. Isten soha, de soha nem fog téged megbüntetni semmiért, mert te az ő szemében maga a megtestesült csoda vagy: tökéletes és gyönyörűséges, akiben idők végezetéig gyönyörködik. Isten olyan közel van hozzád, hogy te azt elképzelni sem tudod. És Isten nem személytelen; nem, nem, ő lényegében a legeslegszemélyesebb dolog, amit te meg tudsz tapasztalni. S abból indultunk ki, hogy ő nem más, mint maga az alapidea. No de abban minden benne van, drágám: minden érzés, amit te valaha megéltél, minden vágy, ami valaha téged előre mozgatott, minden titkos gondolatod, amit talán még önmagad előtt is szégyellsz, minden szenvedésed és minden gyönyöröd, minden fájdalmad és baklövésed – benne foglaltatik minden, amit ti rossznak, csúfnak, iszonytatónak tartotok épp úgy, mint mindaz, amit csodálatosnak, lélegzetelállítónak és gyönyörűségesnek. Te magad is, úgy ahogy vagy, a magad szent teljességében, és ebben a gyönyörű és megismételhetetlen egyéni történetedben is benne foglaltatsz az ő személyében; ott élsz, ott lüktetsz benne, mint az ő legeslegszentebb része. Ő nem egy személytelen valami, nem egy olyan Minden Létező, aki önmagában nincs, csak a részei által, bár elsőre a kép így érthető meg igazán. De ha mélyebbre megyünk ebben a megismerésben, akkor tudnod kell – ha azt elfogadtad, hogy csak az idea a valóság és minden más csak ennek a megnyilvánulási formája, azaz egyfajta árnyékvilág – akkor azt is el kell tudnod ennek a talaján fogadni, hogy Isten az egyetlen igaz valóság, és te az ő egyik csodás megnyilvánulási formája vagy. De ő van, és te is vagy, és ismeritek egymást, hiszen ő az az „édesanya”, akinek az éteri méhéből te fogantál, akihez hasonlatos vagy, s aki úgy szeret és ismer téged, ahogy senki, de senki ezen a földkerekségen. És ő most, ahogy olvasod ezeket a sorokat, talán életedben legelőször a neveden szólít: nem én, vagy bármely éteri jó barátod, nem; hanem a te éteri édesanyád, a te valós otthonod, az az öl, ahonnan elindultál erre a kalandos utazásra, hogy egyszer visszatérj hozzá, és ismét az ölébe hajtsd a fejed. Ő most megszólít téged, és megmutatja, hogy mennyire szeret. Kérlek, egy pillanatra hunyd be a szemed, és fogadd a szívedbe ezt az isteni szeretetet, mert ez örökre bearanyozza a szíved, meglátod. Neki nem kell díszes kabát, angyalom, neki nem kell fejék és fénylő katedrális, neki te kellesz, az ő drága gyermeke, akin keresztül megtapasztalja önmagát és mindazt a csodát, amit így közösen létrehoztatok. Kicsit még fürödj ebben az érzésben az írás elolvasása után, kérlek: életre szóló tapasztalattal gazdagodhatsz, ha megnyitod most a szíved!”

4. A sátán a köznapi értelemben egy ember alkotta fogalom, ilyen gonosz, patás feketeszőrű uraság nem létezik. :)) Lucifer van vagy Mefisztó, a fény hordozója, az a mindenkori rész, ami kivált Istenből. Érdemes elolvasni a Mester és Margaritát, számomra az az igazi Mefisztó ábrázolás.

Minden az ő keze munkája, amire azt mondod magadban, hogy „van”. Isten önmagában nem lett volna képes megteremteni a világot, mert ő ahhoz, hogy ezt mozgásba hozza, túl statikus volt. Isten mindaz, ami van, Isten mindaz, ami valaha volt és lesz, de az ő párja, a „Sátán” tette mindezt számodra láthatóvá. Mert mindez mindig is volt és lesz is; de az, hogy ez képes megnyilvánulni, azaz mozgásba lendülni, az csak egy, „negatív” erő eredménye lehetett. Ő az előhívó papír, amin a fényjáték megjelenhet. Nincs olyan kapcsoló, ami sötétet tud csinálni, csak megjelentetni vagy eltüntetni a fényt.

Ezt is inkább a „nyúlon túlról” kapott személyes üzenettel zárnám, én innen nem tudok ilyen szépen fogalmazni, mint az ottani barátaim:

„A világ kiindulópontja volt az egység, ami felbomlott, és csak úgy volt képes felbomlani, hogy valamit elvettünk belőle, mert az egység ellentéte a szétdaraboltság. S ez a világ ismét az egység felé halad, és ennek a motorja mindaz, ami negatív. Negatív, ami megtalálja párját, és egésszé lesz, amiből megint kivonok valamit, ami megint keresi a párját – és ez mozgásban tart mindent.

Ha nem akarsz a tagadás igenlőjévé válni, s nem akarsz az igenlés tagadójává válni, nincs más dolgod, mint e két erőt kiegyensúlyozni az életedben. Ott van benned a negatív, a tagadás, és nem tagadod azt, mert azzal felerősíted. Nem igenled azt, mert azzal önmagad ellen fordítod. Hanem mellérendeled az ellentétét, ami nagyjából úgy néz ki, hogy a tagadás igenlése mellett azonnal megjelenik benned az igenlés, amit csak akkor tudsz előhozni magadból, ha képes vagy e két erőt együttesen megélni. Sem a benned lévő jó, sem a benned lévő rossz nem képes önmagában létezni, s ha képes vagy ezen érem mindkét oldalát látni, ez ad számodra lehetőséget, hogy kedvedre forgasd ezt az érmét, és ez által urald önmagad teremtő erejét, és világodat virágos kertté varázsold, ami él és lélegzik, a helyett a sok művirág helyett, ami csak olyan, mintha igazi virág lenne, de nem az. S alatta ugyanúgy ott zajlik a földalatti élet; férgekkel, kukacokkal, pondrókkal, rothadással, csak nincs amit éltessen, mert a művirágnak nincs gyökere.

Ne tagadd a rosszat, hanem fogadd el, használd a jó előhívására! Ne erősítsd a rosszat azzal, hogy tagadod a jót, mert jó nélkül a rossz megesz téged. Használd e két erőt, legyen a benned lévő sötét az a hordozóközeg, amire a jót előhívod. S tudd, amíg tagadod a Sátán létét, amíg azt gondolod, hogy ez valami rajtad kívülálló erő, amihez neked nem sok közöd van, addig ennek az erőnek öntudatlan áldozata leszel, mindaddig, amíg nem mersz a szemébe nézni.

Két erő gyermeke vagy s mind a kettő ott él benned, csodás egységet teremtve benned. Az egyik a te isteni éned, ami minden, ami benned a befogadó, a szilárd; minden, ami olyan, mint a puha termőföld. És a másik a sátáni, ami meg minden, ami teremtő, ami kardinális; ami olyan, mint a hatalmas tűz: mindent képes elpusztítani, de hihetetlen csodákra is képes. Minden mag, amit a puha termőföldbe ültetsz a tűz gyermeke, mert önmagában képes növekedni és kibújni a föld alól. S minden fahasáb, amit a tűz alá dobsz a föld gyermeke, mert ő adja azt a táplálékot a tűznek, ami azt élteti. S minden, amit te látsz e kettő nászából született benned, s ezáltal a világodban, s lényegében az a fény, amit annyira kergetsz, magának a tűznek a fényéből keletkezik. Föld nélkül nincs élet, tűz nélkül nincs mozgás, s miután az élet maga a mozgás, te is e két elemből vagy összegyúrva.

S a Minden Létező a te „édesanyád”, mert alapvetően magában foglal mindent, ami van, és a Tagadás Szelleme a te „édesapád”, mert ő nyilvánítja meg általatok, a ti mozgásotok által a te „édesanyádnak” önmagát: ő az a tükör, amiben nézi, nézi magát, és gyönyörködik a gyermekei által önmaga szépségében.

Bízom benne, kaptatok egy kis segítséget ma ahhoz, hogy a bennetek bugyborékoló pokol energiáit most már ne önmagatok pusztítására használjátok, hanem mindarra az építkezésre, ami titeket félemberekből egész istenemberekké emel majd.”

Viator:

1. Ki Isten?

Ennél "egyszerűbb" kérdést fel sem lehetne tenni :-))) Szerintem célszerűbb megfordítani a kérdést: Ki/mi NEM Isten.
- Nem valaki, vagy valami.
- Nem entitás, nem egy a dolgok közül
- Nem szakállas öregember, nem egy morózus nagyfőnök.
- Nem egy végtelenbe felnagyított kerub vagy szeráf.
- Nem egy Lény, akit a teremtmények demokratikusan választanak maguk közül
- Nem egy hallatlanul magas rezgésszámú energiamező
- És mi nem még? Sartre-nak  volt egy kortársa (a nevére sajnos nem emlékszem), aki irónikusan megjegyezte: "Isten egy hatalmas, légnemű, gerinces emlős állat, aki egyébként összenyomva, beleférne egy befőttesüvegbe." Ebből a mondatból is kitűnik, hogy nem csak Isten kegyelme, hanem állatkertje is hatalmas.

A hindu hagyomány a Végsőre a "szat-csit-ánanda" elnevezést is használja. Eszerint az Abszolútum a "Lét teljessége, tiszta, önmagában lévő Tudat, és tökéletes beteljesedettség". A hinduizmus legmagasabb iskolái még tovább mennek és azt mondják, hogy a Végső Valóság "sad-asat", tehát túl van a "léten" és a "nemléten" is. Ez nagyjából a Tao-nak megfelelő megközelítés. Aquinoi Szent Tamás szerint Isten legtökéletesebb neve az "Aki van". Ez a szanszkritban az Átma. Aki "önmagától van", egészen pontosan "önmagamtól vagyok" Buddha nem mond róla semmit. A nirvána szó nem helyet, vagy állapotot jelöl, hanem a szellemi út végső "aktusát", a "létesülési okok teljes ellobbanását" jelenti. Egyes hagyományok a "Végső Megnevezhetetlen"-ként utalnak rá.

A fenti megközelítésekkel az emberi értelem azonban nem tud sok mindent kezdeni. Az Istenhez való közeledést "Isten nevei" segítik. Ezek az Abszolútumnak a teremtett világ felé forduló arculatai, aspektusai. Az iszlám 99 ilyen nevet különböztet meg. De ilyen viszonylagos névről árulkodik Ady istene is, akinek legördül egy könnycsepp az arcán, miközben szeretett nemzete szenvedésit látja, vagy József Attila istenéjé, aki együtt játszik a gyerekekkel a homokban. Ilyen a teremtő, a kegyes, a megbocsájtó, együttérző, stb isteni arculat. Ezek abban az esetben segíthetnek a törekvőnek, ha Végső forrásukat nem a külvilág mélységeiben és magaslataiban, hanem az emberi lény legmélyén, belül keresik.

2. Hol van Isten?

Rövid válasz: „Az Isten Országa 'nincsen itt és nincsen ott.' (Lk 17,21)

Hosszabb válasz: Erre a kérdésre olyan szépen válaszol Buji Ferenc, hogy kénytelen vagyok ismét idézni őt:
" Isten azonban nem egy a dolgok közül. Nem lehet azt mondani, hogy van Eiffel-torony, Pista bácsi, Androméda-köd, cipőfűző és Isten. Isten nem úgy van – éspedig abszolút mértékben nem úgy –, mint ahogy bármi van. Ezért nincs Isten sem a világban, sem azon kívül. Az igazat megvallva Isten sehol sincsen. A »hol«, a »sehol« és a »mindenhol« – vagyis a tér aktualitásának és potencialitásának teljessége – van Istenben. Nem Isten van a világban: a világ van Istenben. A világ, összes létező és lehetséges dimenziójával, végeláthatatlan tér- és időbeli kiterjedésével, lényeinek milliárdjaival a dimenziótlan, tér- és időbeli kiterjedésnélküli, oszthatatlan Istenben van. A millió fényév átmérőjű galaxisok megszámlálhatatlan sokasága éppúgy az egyetlen, kiterjedés nélküli isteni Pontban van, mint ahogy az évmilliárdok óta folyamatosan táguló világegyetem is az egyetlen, kiterjedés nélküli isteni Pillanatban van. Istenen kívül nincs semmi."

3. Hogyan jött létre Isten?

A válasz röviden: sehogy. A létrejövés szükségszerű velejárója a megszűnés, tehát a kérdés Istenre vonatkoztatva értelmezhetetlen. A létrejövés, létesülés végső oka a metafizikai tudatlanság, pontosabban a viszonylagos tudás, ami által késztetések ébrednek. Ezek a késztetések "keletkeztetik" a viszonylagosságok világát (Teremtés), pusztán azért, hogy abban kifejezésre juthassanak, majd - ideális esetben - felszámolódjanak. Keletkezés-elmúlás természetesen semmiképpen nem érvényes Istenre, de igaz a benne "felmerülő" viszonylagosságok illuzórikus világára. Minden viszonylagosság, dualitás, lefokozódás, "rosszaság" az Abszolútum szabad akaratából fakadó létjáték (lílá) eredménye. De ez már átvezet a Sátán kérdéskörébe.


4. bónuszkérdés: ki a Sátán? Hol van? Hogy jött létre? Hogyan írnád le iSTeN és SáTáN egymással való "viszonyát": egyenértékűek?, egymás ellenpólusai?, vagy valamelyik felette áll a másiknak? egyik teremtette a másikat?
 

Nagyon jó kérdés. Leghatározottabban kijelenthető, hogy Isten és Sátán nem egymás ellenpólusai, és pláne nem egyenértékűek. Istennek semmiféle ellenpólusa, ellenképe nem lehet.  Isten azáltal Isten, hogy rajta kívül semmi sincs, így a sátániság sem. A Isten-Sátán ellentét gyökere az oszthatatlan Egységben felmerülő első viszonylagosság, a kettősség létrejötte. Ez a metafizikai jó-rossz viszony ősképe. Ez bontakozik ki a létszinteken keresztül Isten-Sátán ellentétként. Ebből az is következik, hogy az Abszolútum felől nézve nem létezik sem rossz, sem Sátán, mivel ez csak a viszonylagosságokban felmerülő polaritás közepette értelmezhető. Az ember számára azonban nagyon is van ellenerő, amit fel kell ismerni és le kell győzni.

A Sátán az ellentét és a szembeszegülés alapelve. Az istenséghez hasonlóan személyfeletti erő, de személyes és személytelen megnyilvánulásai is lehetnek. A Sátán, a Diabolos (a Kettéválasztó) rendszerint a személyiségalatti szférák felől támad a személyiség és a személyfelettiség ellen. Az ellentéterők legvégső forrása voltaképpen Isten. Ezen erők forrását Jakob Böhme az "Istenben lobogó fekete lángnak" nevezi. Radikális megfogalmazással élve az Önvaló szabad akaratából (egy felfoghatatlan létjáték során) Önmagát Önmagától eltávolította. Ezek maga a teremtettség állapota, ez Adam Kadmon léthelyzete is. Az eltávolodottság azonban nem áll meg itt, hanem később  Önmagát Önmagával szembe is fordítja (lázadás). Ez a szatanicitás legmélyebb értelme. Ez a szembefordulás hozza létre a számtalan sátáni, ördögi, démoni formát, amit magunk is tapasztalhatunk.

A sátáni befolyások alapvető jellemzői:

- habár egy metakozmikus játék eredményeképpen jött létre, a Sátán nagyon is komolyan veszi önmagát

- igyekszik elhitetni az emberrel, hogy egyfelől a Sátán nincs is, vagy csak jelentéktelen erő, de ha ez nem sikerül neki, akkor azt, hogy túlontúl hatalmas erő (innen van az Istennel egyenragúság sugallata)

- a Sátán "Isten majma". Az isteni megnyilatkozások utánzását hajtja végre. Az isteni dolgokat (sajnos nehezen felismerhetően) eltorzítja. Övé az "olyan, mintha" világa, a "majdnem olyan, de mégsem" világa. A New Age irányzatok szinte mindegyike ilyen sátáni befolyás alatt áll.

- siettet. Az, hogy egy isteni megnyilatkozás milyen időminőségben jelenik meg a világban, rendkívüli szellemi jelentősége van. A Sátán előszeretettel igyekszik ezeket "előbbre hozni" éppen azért, hogy azok ne a helyes módon fejtsék hatásukat a világban.

- késleltet. A fentebb említett okok miatt. A halogatás eredményét az ember igen jól ismerheti. :-)

- működésének egyik kedvelt terepe a szociális gondoskodás, az együttérzésen alapuló karítatív tevékenységek és szervezetek. Miért éppen ez? Mert a fenti területen jelenik meg legintenzívebben az emóció, az igazi érzés mérgezett változata. Az igazi érzés a szellemi szférákban gyökerezik és az emberi létet mélyen áthatja, az emóció azonban az elme és a test közötti határfelületen jön létre, mint egyfajta dörzshatás. Az emócióban a legkisebb az ember szellemi autonómiája, ezáltal itt befolyásolható leginkább. Természetesen nem arról van szó, hogy a szociális jólétre való törekvés, vagy mások megsegítése sátáni lenne, hanem arról, hogy ezeken a területeken a leginkább
sérülékeny az emberi organizmus. Itt megjegyzendő, hogy Soros György nem véletlenül ezt a területet választotta egyik legfőbb tevékenységi területének, a ballib erők szintén emiatt apellálnak folyamatosan a "menekültek" iránti együttérzésre. Sőt kevesen kutatták még az SZDSZ korai időszakát, de itt is látszik, hogy a proto-SZDSZ éppen a karitatív intézményeken keresztül kezdte "támadni" annak idején a poszt-kádári társadalmat. (lásd SZETA, Oltalom Karitatív Egyesületet, stb)
Isten miért tűri a rosszat a szenvedést? teszik fel a kérdést olykor. Schuon mondja:
Isten eltörölhet egyes rosszat, ám nem a rosszat mint olyant. (...) "Világ" annyit jelent, mint "viszonylagosság", "a viszonylagosságok kibontakozása", "differenciálódás", "a rossz jelenléte". (...) 


Kerion:

Az un. isteni és sátáni dolgok a szabad akarat ellentétes polaritású hullámrezgései. A földi körforgásban magában is állandóan fodrozódik a hullám. Most éppen a "sátáni" véglet van toppon. Amikor a végletesség spiritualizálódik akkor szellemi, amikor pedig materializálódik akkor testi alakot öltő Isten/ek/ről vagy Sátán/ok/ról beszélünk. Számtalan alak/zat/ban "formáló erőként" jelenhetnek meg, attól függően hogy mi az ami jellemző rájuk. Un. "Köztes Lény" is van mindkét véglet jellemvonásaival. Rengeteg emberről - pontosabban létezőről - mondták már hogy voltaképp egy Isten vagy éppen maga a Sátán.
Ami a magasabb szint az a "semleges" Teremtés. Aki pedig a Teremtést folyamatosan "műveli" az a "semleges" - mert minden feltétel nélkül mindenkinek teremt - TerEmTő, a központi TŐről fakadó elektromágneses TÉRrezonanciát megEMelő. A Teremtők mindig 1ségben vannak és persze a fokozatoknak megfelelő Teremtő-i hierarchia is van. A helyi regionális Teremtő AZ aki a földi emberre időnként közvetve HAT - a Naprendszer, mint csillagrendszer un. világkirályán keresztül. Aki valójában a helyi - Tejút galaxis Orion kar-béli szűkebb régió Teremtőjének elsődleges avatárja. Aki aztán a másodlagos avatárokat "mozgatja". A tehát lefelé is működő láncolat - felfelé - úgyszólván végtelen és persze egyre inkább "megfoghatatlan". A legfelsőbb Teremtő a - többféleképpen is definiálható - világegyetemi Központi ŐsNap-ban pulzáló rezgő energia - mint FORRÁS

(angolul nem tudóknak a szójáték értelme:

God is nowhere = Isten nincs sehol

God is now here = Isten most itt van)

Kedves Overlandaid,
Tisztában vagyok vele, hogy emberi tudattal még beszélni is nehézkes az "Abszolútumról" - vagy nevezzük bárhogy. És azt is érzem, hogy csupán tapogatózhatunk a kezdetleges szavainkkal, körülírhatjuk a "Minden Létező"-t, jellemezni tudjuk így vagy úgy, de leírni épp úgy nem lehet, mint kijelenteni sem, hogy "nini, ott van". Éppen ezért nem is szándékozom tovább erőltetni azt ami leképezhetetlen szavakkal - tehát hogy emberi fogalmakkal írjuk le Istent - ám mégis felmerült egy tisztázandó tétel: nevezetesen a "hogy jött létre" - kérdés kapcsán. Úgy sejtem, a lineáris időfelfogás ebben az esetben abszolút értelmét veszíti, de mégis hadd legyek egy kicsit ilyen "maradi". Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy van ami időn kívüli, és mindig is volt - pedig csak ez a helyes, legbelül tudom - és ha valahogyan mégis vissza lehetne helyezni Isten létrejöttét és "életútját" egy lineáris időegyenesre, akkor mit kapnánk a kezdőponton? Előtte nincs semmi, a kezdőpont után meg már van valami? A semmiből kivonatolással hozta létre a valamit, önmagát s teremtett világát? "És ezt így hogy?" Időben egyszer csak megjelent? De akkor mi volt előtte? Hogy született Isten? (tudom-tudom lineárisan gondolkodom, pedig ebben a kérdésben ez nagyon hibás...) Ezt nagyon szeretném közvetlenül megkérdezni Tőle is, de majd talán "idővel" - addig is, kérlek próbálj meg Te a saját szavaiddal válaszolni erre.

O:

Nehéz a kérdésedre válaszolni, mert olyan, mintha azt kérdeznéd, hol van a körnek a sarka, mert oké, érted, hogy nincs, de akkor is hol van? Azt válaszolnám erre, hogy képzelj el egy végtelen sokszöget, nos, az tulajdonképpen a kör.

Bármit vehetsz kezdőpontnak, mint a lencsilányos dalocskában, legyen a kezdőpont az, amikor Isten ráébredt, nincs rajta kívül semmi. Vagy amikor magadra eszméltél és felfogtad a világot és az megszületett benned, mert egyszer valóban minden mesét el kell kezdeni, de egy végtelen kör alakú mesében az, hogy ezt mikor teszed, csakis rajtad áll. (Hamarosan közzéteszek egy történetet, ami ezt tökéletesen fogja illusztrálni.)

Ez az isteni és az emberi szempont közt amúgy a legfőbb különbség, az emberi csak önkényes, szakaszos és véges lehet, az isteni csakis totális és végtelen. A valami a semmi feltétele, egy időben tudnak csak egymásnak megfeleltetésben létezni, hogy vennéd ki egyiket úgy, hogy a másikat megtartod? Miként tudsz mondjuk egy fényképet lineárissá tenni, azt gondolva: csak a játék kedvéért csináljunk már egy kis egymásutániságot, mi volt előbb, a háttér vagy a főmotívum? Hogy bontanál ki a lineáris idősíkra egy fényképet? Az egyidejűség azt jelenti, hogy a dolgok egymás nélkül nem léteznek, bármit kiszedsz, dől az egész. És az idő ennek a két egymásra ható alapminőségnek (semmi-minden) érzékelési módja, mindig volt minden és sosincs semmi. Úgy történt a kivonatolás, ahogy most megéled. Megéled önmagad és kivonod azt a benned megjelenő világból, mondván: ha én nem vagyok, az engem körülvevő világ akkor is van, nélkülem is létezik. Mert gondolj bele, ha ezt nem tennéd, megszűnne az objektív valóságod, teljesen önmagadba zuhannál, és ezzel tulajdonképpen megszűnnél te magad is, mert rájönnél, rajtad kívül semmi sincs, ergo nincs, amihez képest legyél. Ezért kapálózik, ahogy láthattuk, az egó ezek ellen a gondolatok ellen, ezért lesz dühös és toporzékol, mert a kicsinyke, véges léte a tét.

Pár napja írtam egy kis filmelemzés-szerűséget erről a spirálisan tekergő egyidejűségről, ami épp erről szól: amire most így utólag rákérdeztél. Ott ezt nagyon részletesen kifejtettem.

http://nyusziacilinderben.blogspot.se/2015/10/amikor-az-ido-kilep-terbe.html#more

(Mindig a saját szavaimmal mondok el mindent, nagyon ritkán idézek, azt is akkor, ha úgy érzem, amire magam is rájöttem, az idézendő fél jobban rálát, netán máshonnan nézve szemléletesebben, autentikusan képes bemutatni. És nyilván csak olyasmiről szólok, amit már alaposan megrágtam és valamilyen formában megéltem, valamint sosem állítom, hogy igazam van, mert én azt állítom, nincs végső igazság: ami ma olyan új és azt hisszük, na, ezzel most már értünk is mindent, holnap elavult féligazsággá válik az újabb felismeréseink tükrében, de annak se látom értelmét, hogy amit látok, azt úgy adjam elő, mintha nem látnám, ez a nevetséges szépelgés csak műmájer álszerénység lenne és mint ilyen, inkább operettszínpadra való ripacskodás, mintsem tiszteletteljes válasz egy kérdésre. Én most ott állok, ahol, és innen azt látom, amit neked és azoknak, akik kíváncsiak erre, elmesélek, és biztos vagyok benne, hamarosan rájövök, ó de buta voltam, amikor nem láttam meg azt, amit majd akkor látok meg, amikor meglátom. :D Látod, a megismerés útja is végtelen, minden végtelen, ez az egészben a legcsodálatosabb.)

Na kéremszépen,

Elolvastam a bejegyzést, és megnéztem a filmet is - és most szándékozom vitát kezdeményezni, pontosabban ellenvéleménynek adni némi hangot. :)

Sok időutazós filmet láttam már (ezt az Időbűnök-et csak most), és ezekben a filmekben mindig van minimum egy "hiba", egy logikai bukfenc, amit a rendezők ügyes trükkökkel szoktak elfedni a néző elől: ez pedig pontosan annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi volt előbb? A Terminátorban például a jövőből jött terminátor keze miatt alakul meg a Skynet kutatólabor, ahol megépítik az MI-t, ami végül is elhozza a Végítélet Napját. De mégis milyen jövőből jött az a terminátor, aminek a visszautazása és a keze kellett ahhoz hogy egyáltalán legyen honnan idejönnie, hogy legyen egyáltalán jelene ott a jövőben? :) Értem én, hogy ezt a lineáris időfelfogással megint csak nem lehet helyére tenni, és az időspirál elképzelése tud talán közelebb vinni, ám szerintem ez egy baki.

Ha Te most visszautaznál két héttel a múltba, és feltennéd a már ismert lottószámokat, majd ismét használnád az időgépet a hazatérésre, akkor egy számodra dúsgazdag jövőbe (jelenbe) térhetnél vissza, ám ez nem jelenti azt, hogy neked nem volt "szegény" jelened, de mivel megváltoztattad, így az megszűnt. Viszont itt jön a csavar: a két héttel ezelőtti énednek immár egy gazdag jövője van, aki lehet el sem jutna az időgép használatának igényéig, hiszen már nincs szüksége rá, tehát vissza sem utazna a múltba, tehát eleve kettő lenne belőled, Te aki utaztál, és egy másik Te, aki lottónyertes, és aki nem is tudja hogy volt neki egy szegény jövője is valaha... :)) ... na jó talán lehet hogy úgy irányítanád az eseményeket, hogy a másik Te mindenképpen üljön be az időgép-kádba. :) Vagy lehet elfogadnád, hogy ketten vagytok, képzeld milyen mókákat lehetne megcsinálni, szívatni a népet ezerrel.. :)) 

Na, viccet félretéve, talán érthető mire akarok kilyukadni.

O:

...ott van a te hatalmas tévedésed, és azért érzed logikátlannak a dolgot, mert azt hiszed, a dolgok megváltoztathatók. Szóval még mindig nem vágod szerintem az egyidejűség lényegét, azaz, hogy ott minden egy időben van jelen, ergo már régesrég eldőlt, te maximum csak megnézheted, alakítani nemigen alakíthatod. Pont mint egy filmben vagy egy könyvben. Ott van a filmtekercs a dobozban, benne minden eseménnyel. És attól hogy megnézed, semmin nem változtatsz, ez megint csak egy illúzió. A szabad akaratod nem abban áll, hogy ezt teszed vagy azt, hanem abban, hogy ami van, és eleve van, megmásíthatatlanul van, annak milyen jelentést adsz. És számodra ettől lesz egyedi, más és más. Szóval van is szabad akarat, meg nincs, mert gondolj csak bele, ha elmész Afrikába, de te szentül azt hiszed, Ázsiában vagy, most akkor tulajdonképpen hol vagy? Afrikában vagy Ázsiában? Nyilván "Ázsiában". Ebben áll a szabad akaratod, hogy eldöntsd, ki vagy. Beléd megy a másik autós, adsz ennek egy jelentést, és a dolog azzá válik. De miután beléd hajtott, nem mondhatod azt, akár megtörténhetett volna, hogy nem hajt belém, mert ami megtörtént, az úgy történt meg, ahogy és épp ez a bizonyíték arra, hogy másként nem is történhetett meg. Ez a "lehetett volna így is meg úgy is"- butuska gondolat ugyanolyan érzéki csalódás, mint a kauzalitás. Nyilván az egó megint közbeszól és azt mondja, wtf?!! Méghogy minden eleve megtörtént, és nem én alakítom a sorsom? Ilyenkor rá kell hagyni, persze, alakítsd csak, aztán mutasd meg nekem tudtál-e bármin változtatni. :) Ha visszafelé mesélsz el egy történetet, abban a pillanatban minden determinált lesz. Ld. Memento pl. No így van ez velünk is, ezt magyarázom egy ideje, de nem sikerül jól elmondanom, mert úgy látszik béna vagyok, szóval hogy eleve visszafelé élünk, csak néha az ember ahhoz is mamlasz, hogy erre rájöjjön. :DDDD

A film nem kezdődik sehol, ez a lényege, mert egy időben van minden jelen, az egyes Hektorok egymástól függnek, és ez nem kezdődik sehol, ez talán nyilvánvaló. A sutaságok nyilván abból fakadnak, hogy ez csak egy film, és azért kell mégis valahol elkezdeni, mert egy térbeli időfogalmat kell a síkbeli linearitásra lefektetni. Rajzolj le egy kockát, aztán mutass rá a rajzod ellentmondásaira: miért nem derékszöget zár be az a két vonal? Azért baszki, mert ez egy térbeli idom síkbeli ábrázolása. :DDD

***

 

Kedves Olvasók, véget ért a mese mára, zárul Mazsi mókatára. 

Ennek az egyidejűségnek, meg  a "visszafelé élünk"-nek, és hogy már minden ki van találva, "csak" meg kell érteni, jelentést adni neki - dolognak még ülepednie kell (nekem), azonban ha tényleg úgy van, hogy nem tudok változtatni semmin, ez azért ad egy nagyfokú nyugalmat és elengedést ennek az élet nevű valaminek... :)

"Fületlen fiú

Hiába mondanák

Elnyelné őket

A hallhatatlanság"

Kérdezek-felelnek Játék 3. rész: "én"

Elérkeztünk játékunk harmadik részéhez, bár a felsorolás lényegtelen. Felvetődött a kérdés, hogy az eddigiek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, van-e egyáltalán valami koncepcióm arra, hogy a témák milyen „mintát" fognak a végére kiadni és miért? Bevallom őszintén, nincs koncepcióm, egyszerűen csak sodródom, jön ami az eszembe jut. :) A jó/jobbnál bejött ugye a dualitás kérdésköre, a szerelemnél „belemosódott” már az energia, fizika, szaporodás és genetika is, most pedig elérkeztük a talán egyik legnehezebben megválaszolható kérdéskörhöz, a "ki vagyok én" témájához. Segítőim, barátaim válaszai itt-ott már jócskán túlmutatnak az én felfogóképességemen, de ez senkit ne tántorítson el, nagyon is érdemes végigolvasni, akár többször is. Kezdjük!

1. kérdés: Ki vagyok én, aki itt ír? Egy elme, egy karakter?

Overlandaid:

Honnan akarod nézni? Amúgy egy tudat vagy, egy észlelő, akiben összeadódik egy valóság észlelete. 

Viator:

Erre a negyedik pontban lehet részletesebben válaszolni. Elöljáróban talán annyit lehet mondani, hogy az vagyok, akinek tartom (pontosabban képes vagyok tartani) magam.
 
Avatar:
Te egy másik én vagy.

Shaula:

Azt nem tudhatom, hogy ki vagy te, csak lehet egy elképzelésem arról, hogy kinek gondollak. De ez nagyon töredékes és vagy egyezik részben azzal, amit te is gondolsz magadról vagy nem. Vagy most mondjam azt, hogy Tat tvam asi? Amit habár alapigazságnak fogadok el, de kétlem hogy teljes mélységében érteném, nemhogy eszerint éljek, tehát innentől kezdve hiába dobálózok nagy szavakkal.

Elmének nem nevezném. Számomra leginkább a számítógépes hasonlat segít valahogy a helyére tenni az elmét, mert olyannak látom, mint az operációs rendszert a gépen. Enélkül elég nehéz lenni bármit is kezdeni a pc-vel, használni, dolgozni rajta, csinálni vele ezt azt. Tehát egy adott környezetben való működéshez elengedhetetlen, szerintem ahhoz is kell például, hogy én most a mindenféle gondolataimat (amik valszeg nem az elmémből fakadnak) egyáltalán szavakká alakítsam és ezeket a szavakat mondatokká rendezzem, stb.

Csomó mindent lehetővé/láthatóvá tesz, viszont betáplált adatokkal, algoritmusokkal dolgozik ezért korlátozottak a lehetőségei, tehát nem alkalmas arra, hogy válaszoljon a ki vagyok-ki vagy te kérdéskörre, mert az nem ebből a pontból eredeztethető. A kalapács sem tudja megmondani önmaga, hogy mire rendeltetett, azt csak a használója, készítője tudja.


2. kérdés: Ki vagy te, aki ezt olvasod? Egy másik elme?

O:
Én egy olyan észlelő vagyok, aki most észlellek téged, ahogy észleled önmagadat. Szembefordított tükrök. Az én vagyok nézi az én nem vagyok-ot – és fordítva. Tudod, mint az Eredetben, amikor a kiscsaj egymással szembefordítja a két tükörajtót és Caprio papa csak néz nagyokat az így kialakult folyosón.

Pelevin is megmondta ezt:

„Gyakran mondják: ’az egyik tükör a másikat tükrözi’. De kevesen fogják fel ezeknek a szavaknak a mélységét. Pedig ha megérti őket az ember; azonnal meglátja, hogyan van felépítve ennek a világnak a csapdája. Tessék, nézem a fát a kertben. A tudat nézi a fát. De hiszen a fa – ágak, törzs, a lomb zöld remegése – szintén tudat: egyszerűen tudom mindezt. Tehát a tudat nézi a tudatot, amely valami másnak tetteti magát. Egyik tükör tükrözi a másikat. Az egy soknak adta ki magát, és önmagát nézi, s hipnotikus transzállapotba juttatja magát. Milyen meggyőző.”

V:
Ez sokkal fontosabb kérdés, mint amennyire első pillantásra tűnik. És egyáltalán nem könnyen megválaszolható. Kérdésre kérdés: Amikor valakit teljes lényében, abszolúte megismerek, akkor tulajdonképpen kit ismerek meg?

A:
Fényt adtak, hogy megláthassam a valóságot: én vagyok a valóság, és én vagyok a fény.  

S:

Ez egy jó kérdés, gondban is vagyok vele legtöbbször amikor felteszik nekem vagy akár én magamnak. Ezért ez inkább lesz részemről elmélkedés, mint konkrét válasz, bocsesz.

Persze most írhatnám a manapság divatos válaszokat, hogy „senki”, „vagyok, aki vagyok”, „isten tudatának egy darabja”, „mag-om” vagy akármi, de nem tudok ezekkel azonosulni. És még ha némelyiket igaznak is tartom vagy szintén tök jól hangzik, értelmes, logikus önálló magyarázatot már nem tudnék kapcsolni hozzá hogy miért.

A leginkább az a bajom, hogy nem tudok rá egyszerű, mégis átfogó választ adni. Úgy „tanultam” és sokszor tapasztaltam is, hogy alapvetően semmilyen vagyok, amit bár felcímkézhetek valamilyen módon, ami ilyenné-olyanná, ezzé-azzá „tesz”, de amint kimondom, már nem érzem igaznak, mert mindig csak egy pillanatnyi állapotot ír le és nem egy komplett/állandó én-t. Ha mondjuk hozzáteszem, hogy „ki vagyok én most? „ az néha segít, mert megfoghatóbbá teszi a pillanatban, de ezt nem tudom kiterjeszteni mint egy állandó állapot. (Ráadásul azzal a nézettel is összeakad, miszerint mindig most van. Mert ha mindig most van, akkor mindig valamilyen/valaki vagyok éppen, nem pedig semmilyen, amihez pedig jobban húzok alapból )

Azon is gondolkodtam már, hogy mennyire fogható fel az én, mint a tapasztalataim, érzéseim, gondolataim, emlékeim, stb. összessége, de ez sem adott jó választ, mert volt ennek ellentmondó élményem. Ezt viszont kivonatosan le kell írnom, mert talán jobban érthetővé teszi miért vagyok gondban ezzel a kérdéssel általában.

Egyszer jó régen, sok évvel ezelőtt volt egy elég durván katartikus élményem, ahol azt éltem meg, mintha hirtelen kikerültem volna az „űrbe”, lebegtem a nagy ürességben és egyszerűen nem volt körülöttem semmi.

Nem volt hideg, nem volt meleg, nem voltak angyalok, sem elvesztett szerettek, sem menny vagy pokol, nem voltak kellemes vagy kellemetlen érzelmek, vágyak, emlékek, megbánás vagy bűntudat, nem voltak félelmek és fájdalmak, kiterjedés vagy idő, mert ’rajtam’ kívül egyszerűen nem volt Semmi (vagy csak a semmi volt)…de ez sem pontos megfogalmazás, hogy „rajtam kívül”, mert nem tudtam azt mondani, hogy „én ”, mivel nem volt mihez képest énnek lenni, hiszen nem volt olyan sem, hogy „te”(=nem én).

Mégis tudtam „magamról”, habár nem volt testem/formám, igazából én sem volt, csak egy hatalmas ’vanság’, ami egy mozdulatlan, végtelen és időtlen szellemből/tudatból ered .(nem is tudom, hogy hívjam). A vicces az, hogy közben arról is tudtam, azt is érzékeltem, hogy valahol ’messze’ egy szobában ül/áll egy nő, akit „énnek” hívok, de ebből a pontból nem tudtam vele azonosulni, mint lény. Ráadásul az egész addigi, fontosnak hitt kis élete annyira szörnyen jelentéktelennek és átmenetinek tűnt ebből az állapotból, hogy azt elmondani sem tudom.

Mégis felszabadító erejű volt az egész élmény, és habár visszaidézve már nem annyira elementáris mint akkor volt, valahogy azt érzem ez totál „belém égett”. A mai napig nem tudom, mennyi ideig tartott ez az egész (3 perc vagy 3 óra) a lényeg, hogy amikor viszont már megjelent bennem erősen ez az „én vagyok és rajtam kívül nincsen semmi”, akkor megjelent mellettem egy föld mintázatú kis üveggolyó (úgy látszik előbb-utóbb kellett egy viszonyítási pont :p) és visszakerültem.

A lényeg, hogy mindezek fényében még mindig nem tudok normálisan válaszolni arra, hogy ki vagyok én. Olvasó, író, mindkettő és egyik sem? Vagy lehet az akit „énnek” tartok ilyenformán nincs is? 

Írtam egy csomót és lehet nem sokra fogsz vele menni. :p


3. kérdés: Mi a közös bennünk? Egy tőről fakadunk-e?

O: 
Azt álmodod, Belmondo filozófia eszmefuttatást végez egy oroszlánidomárral, aki úgy néz ki, mint Woody Allen és Tina Turner törvénytelen fia, egy vizihotel bárjában, ahol te vagy a pultos. Mert az álmok már csak ilyenek. Nos, mi a közös bennük? Hát te, barátom, csakis te. Nem segítek, gondold ezt tovább. :)

V:
Erre az "énség" fokozatainak tisztázásával lehet válaszolni. A "tő" egy és ugyanaz, a "törzs" közös, az "ágak" különbözőek.

A:
A fényünk közös, a valóságunk eltérő, ugyanaz a sugár ami belőled kiárad, rajtam is átfolyik. Örvények vagyunk egy hatalmas tengeren, egyik felünkkel a vizet magunkba ragadjuk, hogy a másik felünk majd útnak engedje, ami összeköt minket, az a víz.

Ne ragadd ki magad vagy engem, nincs önálló "én" vagy bármi önmagában létező. Ez így inkább misztikusnak tűnik mint "tudományosnak", mert sok dolog van amit szavakkal nem lehet leírni, mert nincs még meg a mögötte álló fogalomkészlet/tapasztalat. Tegyük fel, hogy vak vagyok, próbáld meg elmagyarázni nekem a vörös színt. Te tudod mi az, hiszen már láttad, elmagyarázni (rendkívül logikus ez a nyelv: beszélj Magyarul - beszélj úgy, hogy Értsem) viszont önmagadnak sem tudod. Vannak azonban hozzá fűződő tapasztalataid: egy vörös rózsa formája, egy vörös selyem tapintása, a vöröslő naplemente, a tűz melege, a lány vörös hajának illata amit megszámlálhatatlanul sok éve az arcodba fújt a szél. Neked ezt a végtelen sor hozzá kapcsolt tapasztalatot jelenti az, hogy "vörös". Minden egyes élmény/tapasztalat a hozzá kapcsolt élmények végtelen sorából épül fel. 

S:
Azt hiszem erre szokták azt mondani: magamat írom, magadat olvasod. Ha azt veszem alapul, hogy végül is minden szám a nullából ered mert anélkül értelmezhetetlen lenne a többi, akkor igen, egy tőről fakadunk. Viszont a problémám itt is az, ami a legtöbbször lenni szokott: Ok, van egy elmélet, még értem is vagy ne adj’ isten jól közelítem meg, igaznak is fogadom el, de képtelen vagyok összehozni azzal, amit látok és tapasztalok. Vagy legalábbis úgy átültetni a mindennapi életembe, hogy az a gyakorlat szintjén is működjön és megélhető legyen.
Mert ha ezt pld. akkor kérdeznéd meg, amikor nyáron látom az utcában lakó mr. ügyvéd kétméteres láncon tartott, szerencsétlen, hosszúszőrű kutyáját lihegni a már de. kiüresedett vizestála mellett, akkor őszintén szólva nem szeretnék ebben „hinni”. Egyáltalán nem érzem azt, hogy egy tőről fakadnánk, nosza keblemre tesó. Persze ezt megnézhetném úgy is, hogy na ez számomra egy felelőtlen és kegyetlen hozzáállás, ez a két dolog márpedig bennem is fellelhető, max. másképp nyilvánul meg, de attól még lehet közös pont. Bár ilyen alapon meg a legtöbb emberi érzelem, vágy és gondolat is lehet közös pont, de ez így meg nem válaszolja meg a kérdést.
Ha visszatérek kicsit a matekos, számos megközelítéshez, akkor úgy is nézhetem, hogy a közös pont bennünk az, amit legnagyobb közös osztónak neveznek. Viszont ez annál kisebb lesz, minél nagyobb számokkal (halmazzal) játsszuk el és a végén ez a legnagyobb közös osztó csak az 1 lehet, ami meg egy baromi leszűkült területet/valóságot eredményez. 7 milliárd embernél ez annyi lenne: - ember, egy föld nevű bolygón. Ez lenne az, amit kb. mindenki közösen ki tudna jelenteni magáról, bár még ezzel is valszeg sokan vitatkoznának. Ismerek olyat aki kikérné magának, hogy „leemberezem”, mert ő nem tartja magát annak pl.

4. kérdés: Komplex, több dimenziós lények vagyunk-e, akiknek több szinten is megnyílvánuló tudatszintje is lehet? Helyes-e az az értelmezés, hogy mi (lelkek?) valós létezők vagyunk, akiknek illúzórikus energiateste és kitalált, felépített egója (elméje) van? Jól értem-e, hogy mi magunkban foglaljuk az elménket, azaz mi az elme fölött álló, az elmét is magában foglaló "felső ének" vagyunk, akik figyelik és megélik az elme és a test tevékenységét? És van-e az "felső Én" fölött álló, engem is magában foglaló tudat? Hány matrjóska baba van egymásban? Van-e még köztem és a legfelsőbb Tudat között köztes, "mégfelsőbb" tudatszint, mely engem is magában foglal, vagy nekem kell "felnőnöm" "oda"? Mi a lélek, a tudat, és a szellem közti különbség? 

O:
Húha, ebből a kérdésből, bevallom, nem sokat értettem.

Amúgy talán megint túlbonyolítod. Van az észlelő és van az észlelet, a kettő együtt adja a valóság látszatát, egymástól függetlenül nem léteznek.

A tudatod csak egy helyen lehet, ahol tud magáról, ez nem vitás. Olyan nincs, hogy te itt tudsz magadról, de vagy valahol máshol, ahol meg nem tudsz magadról, mert ennek így nem sok értelme van. A tudatszint fókusz. Mint a kamera. Tud totált is látni és le is képes szűkíteni a képet egy rizsszemen lévő piszokra. Az átjárás lefelé szabad. Tehát a tudat lefelé nyitott, bele tudsz helyezkedni egy malac „lelkivilágába”, úgy is mondhatnám, nem okoz különösebb gondot megérteni egy malacot, már ha szánsz rá figyelmet, energiát, de a dolognak elvileg nincs akadálya. Felfelé azonban már sajnos nem ez a helyzet. Egy létező soha nem képes egy nálánál magasabb intelligenciát megérteni, csak annyit lát belőle, ami az ő felfogóképességének a legmagasabb szintje. Főnix kutyám sosem lesz képes megismerni engem a magam teljességében, ő az én létezésemnek kb, 30 %-át észleli, és kb. ebből 15 %-ot fog fel. Mondhatnám azt a példát is, leguggolni egy bizonyos határig le tudsz, sőt, lehasalni is, de sokkal magasabbra emelni a fejed, mint a testmagasságod, nem. Vagy tudsz 2D-ben rajzolni és kinyúlni a 3D-ig. De ez a határ, a többi csak leképezés, azaz olyan, mint amikor síkban próbálod ábrázolni a teret, nem lesz igazi tér. No szóval ez a helyzet a szintekkel. És van a Minden, ami Semmi és megnézi önmagát, pontosabban beletekint önmagába, mint egy holografikus matrjoskababa - vagy én már tényleg nem tudom, milyen példát mondjak -, és ennek a szintje nyilván végtelen, mert önmagába kanyarodik vissza, hisz a legnagyobb tudati rész és a legkisebb ugyanaz. Ne véges, hanem végtelen rendszerben gondolkodj, és úgy már érthető, miért ugyanaz a kettő.

Szóval mi is volt a kérdés? :D Mindenesetre a matrjoskababa-rendszer végtelen, te meg te vagy, az vagy, aki most vagy. Ha van olyan tudati szinted, amiről nem tudsz, akkor az mitől van? Az nincs. Vegyük az örök példámat, az antropológust. Elmegy az afrikai törzsbe, tudja, ő Smith professzor a Harvardról. Aztán megeszi a varázsgombát és mindent elfelejt. A törzs számára ő csak a stupid white man lesz, ők nem is sejtik, ő egy professzor. De sajna ő sem tudja már kicsoda valójában. Nos, akkor ő még mindig Smith professzor a Harvardról? Hm? Mit gondolsz? Visszajut valaha még az egyetemi katedrára? Hát ez attól függ, ugye, mennyi és milyen gombát evett, nem? Mivel azonosítod magad? Nos, pont az vagy. No de az sem működik, hogy kitalálja a kis busman fiúcska, hogy ő egy professzor, mert egyszer mintha hallott volna ilyet. Mert a professzor attól professzor, hogy minden tudása megmaradt, függetlenül tértől és időtől. Én tudom, hogy van egy ilyen ezós hókuszpókolás, hogy te több vagy, meg van egy fölöttes éned, aki blablabla, de ha ezt megéled, nem kell a hablaty, mert egyszerűen csak megéled önmagadat ennek, nem kell ezt akkor már tovább magyarázni, ha meg nem éled meg, akkor meg épp az vagy, akinek megéled magad. Ilyen egyszerű ez. A lét nem egyéb, mint öndefiníció: aszerint élsz, amit tudsz magadról, és pont az vagy, ahogyan épp létezel.

Igazából itt a nagy kérdés a dolgok megélésének a módja. Mert mondani mindenki tud sokfélét, de igazából az számít, ki hogy éli meg az adott dolgot- ebben maximálisan Kerionnal értek egyet. Amúgy ezenkívül még rengeteg mindenben, nekem kicsit túlzás ez a „6 alma sok” meg ilyesmik, de értem, mit akar vele, és valahol tényleg ott a kulcs, hogy egy időben egy térben különféle szinten lévő entitások különféle valóságokat élnek meg. Mint a kertemben: a hangyának gőze sincs rólam, mégis hatok rá, ahogy ő is rám, de azért ez a hatás korántsem ugyanolyan mértékű. Egy térben vagyunk, egy időben, de miután a tudatállapotunk más szinten van, a hangya világának törvényszerűségei rám nem hatnak, pontosabban, a rám mért hatás elhanyagolható. A kutyámmal is egy térben élek egy időben, de erről a blogról pl. ő nem tud, holott itt van az ő orra előtt is, nemcsak az enyém előtt. És én hiába magyaráznám neki, mi ez, nem értené, hatni meg erre a blogra végképp nem tud. (Max. elrágja a wifimet és akkor 2 napig nem tudom nézni a netet.) És most vonatkoztassunk el a külső formától, hogy ő kutya, én meg ember, mert a lényeg a példában nyilván nem ez.

A megélésre ismét érdemes azt a példát felhozni, hogy ha egy antropológus elmegy a subakari törzset tanulmányozni, nem ülhet le közéjük a galambszürke Hugo Boss öltönyében, nem járkálhat köztük az automata Saabjával és nem nézheti esténként plazma tévén a BL döntőt, hanem fel kell vennie az ágyékkötőt, kézzel beletúrni az agyagkondérba és gombócot gyúrni a fűkásából, esténként a tűz körül dobolni a fatuskón és mezítláb elindulni kakadu vadászatra. De ettől még ő nem fog hinni a törzsi szokásokban, egyáltalán nem kell elfogadnia az ottani törvényeket, magasabb tudatállapotánál fogva elég csak eljátszania, hogy ő is igazi subakari, különben kitagadják, és képtelen lesz a tanulmányát megírni a legmodernebb laptopján egy év múlva a Harvardnak. Na kb. így vagyok én is sokszor a dolgokkal. Most maradjunk a chipnél (ami amúgy baromság, nem kell ide chip, elég egy mobil és a nyugaton teljesen bejáratott személyi szám), és ha be akarják ültetni? Ültessék, ki nem szarja le? Adó? A pénz egyre inkább csak valami szám egy virtuális rendszerben, ha belegondol az ember az életében, mindig mindenre volt, ami kellett. És így tovább. Nehogy már egy antropológus azon parázzon, hogy jaj, most mi lesz a holnapi bivalybőrfeszítő verseny eredménye, a morók győznek, vagy a durik. Nem hat rá semmi ebben a törzsben, pontosabban csak addig, amíg önszántából ott van és teszi a dolgát. Egyre kell figyelnie: a subakarik soha ne jöjjenek rá, hogy ő egy öltönyös egyetemi professzor, akit mellesleg, ha bármi baj érne, a kollégái sec perc alatt kimentenének, hiszen értük is ment oda, nemcsak önmagáért. No meg egy kicsit s subakarikért is, nem?Ja és így már talán érthető, hogy miként gondoltam a rendszerből történő kilépést úgy azon kívül, hogy közben benne is vagy. Mert az antropológus, most a subakari törzs tagja, vagy nem? Rendszerelem, vagy nem? Ő Mátyáskirálylánya: benne is van meg nem is. Szóval igen, simán ki lehet lépni egy materiális rendszerből abban benne csücsülve, miközben az ember csak és kizárólag kívülről tudja önmagának kinyitni az ajtót. az antropológus csúnyán ráfázna ugyanis, ha egy szép napon arra ébredne, elfelejtette, honnan jött, ki volt, és magát is bennszülöttnek tartaná. Az ő tartását, magabiztosságát, rendszerenkívüliségét épp az a tudás adja, hogy ő Björn Larsson professzor az antropológiatudományok tekintélyes doktora, aki tanulmányt készít ennek a különös törzsnek az életéről. És ha kell, ha akarná, akár az egész törzs életét megváltoztathatná- csakhogy ő ezt nem akarja,számára ez a törzs a maga törzsi tudatállapotával együtt értékes, és védendő. Hiába vannak barbár szokásaik, de létük csodás emlék, az ő saját múltja, mert Larsson professzor tulajdonképpen, ha így nézzük, egy valódi időutazó.

Illuzórikus enregiatest – ezt nem tudom értelmezni. Felépített ego – ezt se nagyon, az ego az egy sajátos énmeghatározási mód, elég fejletlen, de hasznos. Az elme egy olyan rendszerező könyvtár, ami most az információk dekódolását végzi számodra. Antenna, vevő, wifi, ilyesmi, lehet, nem jók a példák, de a lényeget talán el lehet kapni általuk. Szóval a felső éned az a legmagasabb tudatszinted, amiről tudsz. Ha a Kis Mazsolát magában foglaló tudatot nem éled meg tudatként, akkor sajna azzal egyelőre nem rendelkezel, mint ahogy az álmodó sem rendelkezik önmaga alvó lényével az álomidő alatt. Fel lehet ébredni, de amíg nem ébredtél fel, addig minden, még ez a felsőbb én is az álomvilág része és képtelen az álmodó valóságában megjelenni, ahol ő fekszik az ágyban, mi több az álom alatt ez ugye számára nincs, nem létezik, nem megélhető, ergo nem valóság. Ez csak annak valóság, aki erre rálát, de én úgy tudom, álmodban azt sem tudod, ki lát rád és ki nem. És bármit be tudsz húzni az álomba, még az alvó önmagadat is, de ezt nem jó összekeverni az igaz ébredéssel, mert ez csak egyre messzebb visz önmagadtól. Az igazi ébredésnek nincs vége, minden valóság illúziónak számít egy magasabb valóságponthoz képest, és nincs végső igazság, végső tudás, végtelen a tánc. Tükör szemben a tükörrel, egy algoritmus, ami a végtelenbe bontja a fraktált.

Lélek, tudat, szellem. Lélek az egyéni ujjlenyomata a Minden Létezőnek (legyen Isten, csak ne a vallásos értelemben vett kaporszakállú), megismételhetetlen és egyedi. Kosztolányi ezt olyan gyönyörűen megírta a Halotti beszédben. A tudat az „én vagyok” meghatározása. (Amúgy a tudat mindig fizikai, mert körülhatárolt, mondhatni zárt rendszer, és mint ilyen valamilyen értelemben fizikai jelleggel bír, ahogy a véges szakasz meg hosszúsággal a végtelennel szemben, remélem, ez érthető.)  A szellem ennek a kettőnek az összessége, azaz meghatározott egyedi ujjlenyomatok önreflexiója, egy kis darab hologram a végtelen képről. De hogy egyszerűbb legyek hadd maradjak az örök példáimnál: lélek = Raszkolnyikov, Lizaveta, az uzsorás öregasszony, Razumihin, a rendőr felügyelő stb stb. Tudat = maga Dosztojevszkij, azaz a sok-sok kis Dosztojevszkij, ahogy belehelyezkedik a hősök nézőpontjába, a megsokszorozott, egymásnak tükrözött írói nézőpont a műben. (Tehát a lélek és tudat közt a különbség, hogy a lélek egy egyediség, ami azonban ugyanazt mondja, hogy én vagyok, mint az összes többi, csak mást emel ki belőle, mást hangsúlyoz. A tudati szint meg ennek az én vagyok-ságnak a részletezettsége, pont mint a regényhősöknél: egyik jobban kidolgozott, míg a másik csak egy mellékszereplő, egysíkú, stb.. Mint látható, a lélek egyedi, mondhatni állandó jellegzetességgel bír, de számos altudattal rendelkezhet, ahogy fejlődik, részleteződik.) Szellem =  a Bűn és bűnhődés egyben, ami tulajdonképpen maga Dosztojevszkij, de annál nyilván kevesebb, mert nem tartalmazza pl. a Feljegyzések az egérlyukból-t vagy a zseniális Karamazovot, és annyival több, amennyivel egy új valóságot teremtett önmaga léte által. (Dosztojevszkij valóságában nem létezik Raszkolnyikov, vagyis lám, mégiscsak létezik, sőt már a tiédben is.) És itt látszik is az anyag viszonylagossága a rendszerben: Raszkolnyikov anyaga a regényben lévő utca anyagához képest értelmezhető csak, és számára Dosztojevszkij anyagi világa értelmezhetetlen, „szellemi” szféra, jóllehet épp az az anyagibb hozzá képest. Istenem, ez nagyon kacifántos lett, de hát bonyolult kérdésre bonyolult válasz jár. :P

(Ebből is látható amúgy, a Bűn és bűnhődés csak egy szelete az életműnek, és ha az egész irodalmat nézzük, még kisebb szeletke, vagy ha művészetet magát, még kisebb, noha jelentősége vitathatatlan. Hát így van valahogy ezzel a földi világgal. Az anyag szerintem nem egyenlő azzal, amit mi annak észlelünk, a „szellemvilág” – nevezzük most így – ha úgy nézzük, valóságosabb: ergo „anyagibb”, mint a miénk...)

V: 
Az ember (itt helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy "én") egyszerre jelen van minden létsíkon. Az emberieken az ember alattiakon, az ember felettieken, sőt az isteni létsíkokon, és a megnemnyilvánult abszolút Lét, de még az efölött lévő ki nem fejezhető állapot feletti "Állapotokban" is. Akkor honnan van az ember nyomorúsága? Onnan, hogy ezekről "nem tud". Önazonosságát, önmagamságát nem tudja magasabbra, az abszolútra pozicionálni. Miért? Nem akarja? De igen. Csak nem tudja megtenni. Emberi állapotában olyan hatalmas erők tartják fogva, amelyek saját akaratánál jóval hatalmasabbak, tulajdonképpen nem is evilági erők.

A kérdés tulajdonképpen az "én" körül forog. Mi is ez az "én"? (Most ne arra gondoljunk, hogy "ki vagyok én", mivel az már egy megválaszolhatatlan tautológia. Megválaszolhatatlan, de nagyon is átélhető "valami"). A végső "énség" a teljes önazonosság. A tökéletes Önmagamság a végső isteni attribútum. Semmi sem lehet rajta kívül, s ha semmi nincs rajta kívül, akkor minden Ő. Minden feltétel, támasz, vagy "valami" nélkül tökéletes önazonosság. Önmaga által Önmagában Önmaga. Az énség minden lefokozott állapota tulajdonképpen az Önmagamság világban megjelenő lenyomata. Az ember szeretne önmaga lenni, de erre külső támaszok nélkül nem képes. Ezért van szüksége olyan "objektumokra", amelyeket magához ragasztva egyre intenzívebb önazonosságot akar megvalósítani. Az "én", mint princípium tulajdonképpen az önazonosságra való törekvés. A létezés hierarchiájának összes szintje tulajdonképpen az önazonosság intenzitásának egy egy fokozata. A teljes önazonosságtól a teljes önelveszettségig gyakorlatilag meghatározhatatlan számú szint különböztethető meg.

Divat manapság az "egóról" beszélni. Nagyon nem szeretem ezt a kifejezést, mert ez úgy van beállítva, mintha egy "ellenisten", egy ördögtől való ellenpont volna. Valójában azonban nem több, mint az aktuális (lefokozott) önazonosság hordozóinak komplex együttese. Önmagában se nem jó, se nem rossz. Az emberben rejlő törekvésektől függ, hogy ezt a hordozót milyen irányban képes strukturálni, optimálisan a teljes hazaérkezés nagyszerű eszköze is lehet. Persze a királyi palota ajtajában ezt a ruhát is le kell vetni, másképpen fogalmazva, meg kell halnia a kereszten. Pontosabban fogalmazva "arannyá kell változtatni".

Tudat csak egy van. Legvégső soron a Lét és a Tudat egy és ugyanaz. Az első kifejezés ugyanannak a "dolognak" a lételméleti, az utóbbi pedig az ismeretelméleti megközelítése. A tudat három komponense "különböztethető" meg.

A tudat centruma (az Alany)
A tudat objektumai
A kettő közötti viszony, a tudati cselekvés köre

Az Alany minden tevékenysége öntételező tett. Ez a szellem. A szellem a lelken keresztül tudja megeleveníteni az objektumokat. A lét végső értelme, hogy a Lét centruma (Alany) öntételező aktus során visszavegye az objektumokat önmagába. A tudat (látszólagos) hármas megtörtségét felszámolja és visszaállítsa a differenciálatlan Tökéletességet.


S:
Hogy mennyire vagyunk komplex lények az is viszonyítás kérdése, mert mihez képest? (egy amőbához képest igen :D) Valamint szerintem magát a dimenzió fogalmát is körbe kellene járni, hogy tisztázni lehessen, ki mit ért alatta. Tudatossági szintet, érzékelési tartományt, fizikai teret, stb. Mondjuk a több dimenzió az jelenleg is van, 3D-nek szokták hívni ezt is, aminek kiterjedése van, az már eleve több dimenziós, nem? (vagy valamit nagyon nem értek.) Amit persze lehet fokozni a végtelenségig, vagy n–dimenziónak hívni.
Én most azt gondolom, hogy magunkban foglaljuk az elménket is, és ahogy nekem is vannak részeim, amihez képest én vagyok az egész úgy egy átfogóbb, részletgazdagabb valamiben meg lehetek rész is. Ezt nagyon hülyén írtam le, de biztos láttál már olyan montázs vagy mozaikszerű képet, ahol sok kicsi – de önmagában is valamit ábrázoló – képből, messzebbről ránézve kijön például egy nagy arc.
Nem tudom hány matrjóska baba van egymásban, max annyit tudhatok az mennyi, amennyit én észlelni tudok, mert már mondjuk a részem. Nem tudom mit van ott, amit nem érzékelek egyáltalán, csak törekedhetek erre. A szellem számomra maga a „teremtő” vagy isten, a minden és semmi egyszerre. A tudat az ebből a „vagyok” kijelentése. Lehet, hogy ez tök hülyeség, de most úgy képzelem hogy minden ami létezik az rendelkezik tudattal, csak ennek részletezettsége más és más. Mert tételezzük fel egy angyal is azt mondja „én vagyok” és egy szöcske is ugyanezt mondja, amit igen, így furcsa elképzelni. De a példa kedvéért ha mind a ketten kimondanák, egy egységnyi idő– vagyis ’most’- alatt hangosan, hogy  „én vagyok”, azt ugyanaz a tudat mondaná ki mégis.
A különbség annyi lenne, hogy ez mennyi ideig tart, ami valójában az adott „tudatrész” részletezettségétől függ. Ah, ezt nem tudom normálisan leírni, bekopizok egy részletet ami azt fejtegeti amit én próbálok kinyögni itt (attól, hogy metatron vagy sem tekintsük el, nem ez a lényeg) :

„Egy alap időegység minden lény számára annyi, amennyi idő alatt meg tudja "fogni" saját középpontját. Ez az ami neki egy Most. Attól függően, hogy az adott lény milyen tudatossági szinttel rendelkezik (vagyis mennyi "sejt" birtoklásának van tudatában), az idő egymáshoz viszonyítva úgy lesz rövidebb vagy hosszabb. Természetesen egy Most és egy Most között nincs különbség, ahogyan egy "középpont" és egy másik között sincs.

Metatron számára a saját középpontjának megfogása csak egy Most, míg az embereknek, vagyis Metatron "sejtjeinek" szintén ennyi. A két Most közötti tér (vagy rétegek) a mérhető idő vagyis a változás. Egy emberi éntudat látszólag kevesebb ideig él, míg egy angyal, aki tudatosabb, már egyre kevésbé érzékeli a "halált", a változást. Ahogy nő a tudatossági szint, tehát a minden befogadásának (ezáltal birtoklásának) képessége, úgy nő a látszólagos élettartam. Ami az embernek egy élet és egy halál, az egy angyalnak egy nappal és egy éjszaka.

Aki magasabb szintről (nagyobb tudatossági szinttel), több benne létező lény tudatos befogadásával létezik (a mienknél ritkább, a térben nagyobb területen szétszóródott, ezért nagyobbnak látszó tudattal), hozzánk képest hosszabb ideig mondaná ki azt, hogy "én vagyok".”

A lélek meg szerintem ebbe a 3-as sorba úgy illeszkedik, hogy ez az „én vagyok” (vagy nem vagyok, már lassan nem tudom :p) milyen színnel, milyen betűtípussal jelenne meg, milyen hangszínnel lenne kimondva, stb, stb. Vagyis a teljesen egyéni jellemzők, az egységből fakadó sokszínűség megnyilvánulása. (lsd. fehér fény > prizma > szivárvány)

Hú, ez kemény menet volt. Azt hiszem kénytelen leszek tovább kukacoskodni! 
 

***

Overlandaidtól kérdezem, hogy:
Ha jól értem - és most nagyon leegyszerűsítem - én egy az Isten által létrehozott egyedi lélek vagyok, akinek jól behatárolt tudatszintje van, ami lefelé átjárható, felfelé tornázható, és akinek vannak a létezéséhez szükséges "használati eszközei" mint pl. jelen Földi esetben teste és elméje. Tehát nem egy test vagyok és nem egy elme vagyok, mert ezek csak az eszközeim, és nem is szellem vagyok, mert az a létezésem kereteit alkotja. Én, mint lélek, bár egyedi vagyok, mégis tartalmazom, bennem van az Egész, de csak a tudatszintemnek megfelelő mértékig tudom kibontani (tehát pl. ugrani tudok, teleportálni még nem - hülye példa, bocs). Jól értem nagyjából?

Másik példával élve én egy egyszeri és megismételhetetlen (unikum), intelligens és tanulásra képes "program" (lélek) vagyok, akit az Egy programozó alkotott, és aki egy adott hardveren (számítógép-test), egy adott operációs rendszer (elme) segítségével fut?
 

Szeretném azt hinni, hogy mi mindannyian egy tőről fakadó tudatos megfigyelő lelkek vagyunk, akik minden életükben elméjük és testük segítségével tapasztalatokat szereznek a megnyílvánult álvalóságban. :)

És szeretném azt is hinni, hogy köztem és a legfelsőbb Tudat között már nincs másik létező, tehát engem nem irányít valami demiugrosz, nem vagyok része/bábja valamilyen akárhanyadik dimenziós létezőnek, és csak rajtam múlik milyen tudatszintre tornázom fel magam, s csak rajtam múlik milyen virágot bontok ki az ajándékból amit a létbehívómnak köszönhetek.

O:
Nem, nem, nem. :) Basszus, hogyan is magyarázzam...

Figyelj. A problémád lényege, hogy nem vagy képes végtelen rendszerben gondolkodni, a te fejedben van egy végső pont, de azt kell megértened, ilyen nincs. Micsoda butaság, már megbocsáss, azt hinni, hogy közted és a Minden között nincs több átmenet! Egyáltalán, miért foglalkozol ennyit önmagaddal? :) Ha megfigyelted, a kérdéseid 90% önmagadra vonatkozik. Hol van ettől egy totális, mindent önmagában egyesítő kollektív tudatszint, egyetlen lépésre? Esküszöm nem bántásból, csak milyen megközelítés már, hogy szeretném ezt vagy azt hinni? :DD A Legyek urát kell idéznem, „mint a gyerekek, úgy viselkednek, mint a gyerekek”. (A vicces ebben az, hogy a műben egy gyerek mondja ezt, nagyon nagy pillanat volt számomra, amikor ideértem az olvasásban.)

Van a végtelen Minden. Nincs rajta kívül semmi, csak ő van. De ha nincs rajta kívül semmi, ő sincs, mert nincs mihez képest legyen. Magába tekint és leválaszt magáról egy részt. A művelet 0-1. Létrejön a mínusz egy inverzeként a plusz egy. A mínusz egy is elvégzi a műveletet, azért nem a plusz, mert a művelet végig a negatív oldalon zajlik, a másik oldal csak tükörkép, erre mindjárt visszatérek. Szóval -1-1= -2. Létrejön ezzel egyetemben a 3 is, hiszen van a rendszerben már 2 és 1 – még mindig amúgy a mínusz oldalon járunk. -2-2= -4, az egyessel megint ott az öt. Látható, a páratlan számok más minőséget képviselnek, mint a párosok. No ez zajlik a negatív oldalon. És a pozitív oldalon meg ez tükröződik egyfajta vagyok-ság formájában. Ergo a nemlét az, ami feltételezi a létet és nem fordítva. A teremtés kivonással kezdődött, nem összeadással, ez a lényeg. A nincs a van alapja és nem fordítva.

Te ebben a rendszerben vagy egy nézőpont. Képzelj el egy körívet, amire rajzolsz egy pöttyöt. Ez vagy te. Most milyen messze vagy a végső tudattól? Már a kérdés is hülyeség egy végtelen rendszerben, nem? Mindig lesz alattad és fölötted is tudati szint, amit épp meghaladtál és ahová épp tartasz, de egyik se lesz a tiéd, mert hisz ez a mozgás feltétele, nem? Ha elérnéd a legvégső tudatszintet, és ott megállnál, akkor mi lenne? Semmi, megszűnnél létezni. A végtelen attól végtelen, hogy mindig tudsz hozzáadni egyet. De ha így van, akkor a kezdőpont is értelmetlenné válik, mert abból meg mindig ki tudsz vonni egyet. És ez így önmagába hajlik.

Test, elme, ezek a tapasztalás kellékei. Mindig lesz „tested és elméd”, ezt írtam az előzőekben, hiszen a tudat zárt, nem? A mostani tested valóságos? Igen, és ugyan mitől az, attól, hogy azzal a testtel érzékeled annak, amit annak érzékelsz? Vao, az agy gondolkodik az agyról, hát én ennek a végső eredményéért azért nem tenném tűzbe a kezem. :) Azt írtam az előzőben, hogy a saját rendszerelemeihez képest valóságos az anyag, nem? Ez egy oltári nagy butaság szerintem, hogy azt gondoljuk, a test az valami önmagában létező, levetendő salak. Álmodban is van tested, nem? Az álomban a tested ugyanígy valóságos az ottani elemek viszonyrendszerében. A számítógép monitorján is van egy kis nyíl, amit mozgatsz. Valahogy azt érzem, te azt akarod így kisilabizálni, hogy a test fölött áll valami testetlen Hatalmas Mazsola, aki a végső tudás birtokosa. Ne vágyj erre, hogy egy klasszikust idézzek, „kár, hogy letedd, nincs értelme”. :D

Szóval nincs programozó, csak maga a program, ami önkibontással jött létre. A programozó a programok összessége, és mint ilyen végtelen, határtalan, hogy akarsz végső pontot egy határtalan rendszerben?

De figyu, felteszem a kérdést, ha netán eléred azt a végső tudatszintet, amire vágysz, az hol lesz? Sehol? Akkor hogy lesz, ha nincs sehol? Ha meg valahol lesz, ez a valami nem egy rajta kívül álló dolog lesz? De ha az, azaz van rajta kívül valami, mondhatja-e magáról, hogy ő a végső pont?

Állsz egy labirintusban és meg akarod azt belülről ismerni. Felteszed a kérdést: hol állok én? Ebből így mit tudsz meg? A jó kérdés: hogy néz ki ez a labirintus onnan, ahonnan most rálátok? Tudod, mint az a jobbagyféltekés rajzolás, nem nagy trükk, annyi az egész, ne a figurát nézd, hanem a hátteret és az apró részletek egymáshoz viszonyított rendszerét! Ott a lényeg, a te kivágott formád széle megmutatja a nagy papírt, ahonnan kivágták, de maga kivágott kis figura csak reménytelenül önmaga körül forog, ezért nem lát semmit. Halj meg, hogy élhess végre, nagyon régi tanács.

Nem állítom, hogy mindez így van, én csak arról írok, amit megélek, amit én tudok, vagy tudni vélek, a kettő tulajdonképpen ugyanaz, ha azt vesszük, nincs végső tudás. Nincs út, nincs végső igazság, nincs semmi, semmi, semmi. Egy kozmikus álom van, aminek alapja épp az, hogy nincs semmi. Sose fogod tudni megkaparintani azt, ami nincs, épp a napokban néztem tündéri videókat arról, hogy milyen, amikor a kisgyerek először meglátja a saját árnyékát. Börleszk, avagy nincs többé magány, mondta Vonnegut.

„Furcsa! Hogy még csak nem is sejtetted, évekkel, évszázadokkal, évezredekkel, eonokkal ezelőtt! Hisz már léteztél társtalanul, az örökkévalóságon keresztül. Különös valóban, hogy még csak nem is sejtetted, hogy univerzumod és ennek minden tartalma álom csupán, látomás, fikció! Különös, mert olyan nyilvánvalóan és hisztérikusan esztelenek – mint minden álom – egyszóval, álom az egész és te vagy az álom álmodója. Az álom-jegyek mind jelen vannak – már korábban is felismerhetted volna…

Az élet maga is látomás, csupán álom. Semmi nem létezik, minden álom. Isten - ember - a világ, a nap, a hold, a csillagok rengetege: álom, minden álom, nem léteznek. Semmi nem létezik, csak az űr – és te! És te nem te vagy – nincs tested, véred, csontjaid, gondolat vagy csupán. Én magam sem létezem, álom vagyok – a te álmod, képzeleted szülötte. Egy pillanat alatt megérted ezt, és akkor elűzöl majd képzeletedből, és én feloldódom a semmiben, amelyből teremtettél… Már haldoklom – halványodom, lassan elmúlok. Rövid időn belül egyedül leszel az űr végetlenjében, hogy határtalan pusztaságában vándorolj barát, társ nélkül örökre – mert Gondolat leszel, az egyedüli létező Gondolat, és természeted által kitörölhetetlen és elpusztíthatatlan. De én, alázatos szolgád felfedtelek saját magad előtt, és szabaddá tettelek. Álmodj más álmokat, jobbakat…

Amit felfedtem előtted, igaz, mind igaz: nincs Isten, nincs univerzum, nincs emberi faj, nincs földi élet, nincs mennyország, nincs pokol. Minden Álom, groteszk, bolond álom. Semmi nem létezik, csak Te. Te pedig Gondolat vagy – vándor Gondolat, haszontalan Gondolat, hazátlan Gondolat, mely elhagyottan bolyong az üres örökkévalóságban!"

Ennél a mark twain-i látomásnál felszabadítóbb számomra nincs. Szabad vagy, nem köt anyag, nem köt szabály, önmagad határain kívül nincs más, senki neked ártani nem tud, teremtő hatalommal bírsz, élj hát vele!

Kedves Overlandaid,
Ne haragudj, hogy tovább ütöm ezt a vasat, de csak nem hagy nyugodni ez a kérdés, és úgy érzem nem kaptam még rá választ (vagy csak nem értem :) ).
És most kérlek fogadd el, hogy nem az elkülönülni vágyó, önmeghatározási vágyban szenvedő egó kérdezi ezt, hanem tényleg én, a megfigyelő ki ebben a testben utazik.

Amikor felvetettem, hogy van-e olyan magasabb rendű lény, aki engem tartalmaz - mint ahogy én tartalmazom, de egyúttal meg is haladom ezt az ál-ént, az egót, - akkor nem úgy értettem, hogy nincs átmenet köztem és az Isten között. Dehogy! Csak azt szeretném megtudni, hogy melyik verzió a helyes értelmezés:

a) én egy tudat vagyok (rész az egészből, hullám/örvény a tengerből), akinek lehetősége van tágítani a kereteit, tehát csak rajtam múlik meddig tudok "emelkedni", s milyen tudatszinteket elérni.

b) én egy kicsi én vagyok, és engem is tartalmaz egy nagyobb én, akit szintén magában foglal egy még nagyobb én, stb. (matrjóska baba effektus) (a kis hullám egy nagyobb hullám része a tengerben, és amikor majd "odajutok" hogy én leszek már a nagy hullám is, akkor "majd" felismerem a kis hullámot aki "korábban" voltam, s mely akkor már részem lesz, de meghaladom azt.. )

Valamiért úgy érzem mind a kettő valahol helyes, mint ahogy én most is magamban foglalom a gyerekkori önmagam, látom magam előtt azt a kis csávót, de mégis több vagyok annál. Ugyanakkor mégis ugyanaz a "testbe zárt" megfigyelő vagyok mint akkor, csak az önmeghatározásom bővült a megismert fogalomkészlettel? Most már tudatosan felismerem mikor vagyok én (a megfigyelő alany), és mikor vagyok tudatlan egó (személyiség)? (ezt mondjuk inkább csak utólag tudom felismerni, pl. amikor vitatkoztam valakivel valami tök lényegtelen dolgon..)

Érted a dilemmám? Nem tudom már jobban elmagyarázni, a francba... :()
Kérlek próbáljuk meg ezt tisztázni. Azt írtad, a kérdéseim nagy része rólam szól - hát persze, hisz most vagyunk az "én" kérdéskörénél.. :)


Overlandaid: 
Tök jó a kérdés, köszi, hogy feltetted. Íme a válaszom: 
http://nyusziacilinderben.blogspot.se/2015/10/helycseres-paradigmavaltas.html

Shaulától ugyanezt kérdezem...

Shaula:

A dilemmád azt hiszem értem, bár ez az a. és b. verzió sokat nem segített, lol, bocs. (ez tényleg majdnem ugyanaz, mint amit egyszer a meseszobás cikksorozatban elemezgettünk) Mivel az egész téma nehéz számomra (is), igazából tök mindegy hogy variálod a kérdést, hehe.

Amúgy az érdekes – most csak így hirtelen eszembe jutott- , hogy speciel ha „visszanézek” a gyerekkoromba, sokszor pont hogy erősebb volt ez az általad figyelőnek nevezett rész és az „én” az, ami sokkal megfoghatatlanabb és homályosabb. Mintha gyerekként sokkal könnyebben ment volna ez az én-nélküli, kívülálló, tiszta figyelem.

Egyébként szerintem amikor valaki az igazi figyelem állapotában van, akkor nincs olyan, hogy „én” sem. Az számomra egy totál kiüresedett állapot, ahol éppen nincs önreflexió (ego meg főleg nem), mert az egyből visszarántana a „saját gondolataimba” még akkro is ha azok a gondolatok látszólag a megfigyelt dologról szólnak.

Valahogy mintha ilyenkor én válnék egy teljesen üres vászonná/hellyé, ahol a „megfigyelt” dolog/helyzet/ember, stb. a teljes valójában tud megmutatkozni. De ez nem lehetséges, ha ezt a ’teret’ én töltöm ki bármivel, mert akkor a megfigyeltnek erre nem lesz helye.

Tehát szerintem a megfigyelő az általad írt mindkettő „felett” áll, ez az „ő” számára nem vagy-vagy: Most már tudatosan felismerem mikor vagyok én, és mikor vagyok tudatlan egó?

Lehet, ez a megfigyelő sokkal inkább jelenti az „én-t”, mert elfér benne az egó is, meg az az „én” is aki azt hiszi: hah, én mennyivel igazibb vagyok, mint ez a buta egó. :D (miközben mégis az egót használja önmaga definiálásának pólusaként…)

Avatartól kérdezem, hogy az általad megismert összefüggésrendszerben mit jelentenek az alábbiak? :

test:

elme:

ego:

szellem:

lélek:

tudat:

Mi a különbség közöttük, ezek hogy viszonyulnak egymáshoz, hogy állnak össze egy rendszerré, egy létezővé?

Avatar:

1.) Lélek
Először is tisztázni kell, hogy nem ilyen-olyan dolgok vagyunk (test, lélek, elme...), hanem alapvetően Intelligens Isteni lények, ezek összessége. Úgy képzeld el, mint egy folyamatos mozgásban ("rezgésben") lévő csomópontokból felépült végtelenül komplex hálózatot, amelyen keresztül szintén rezgések/energia áramlik. Ilyen "csomópontok" fizikai testben a szervek, egy szférával feljebb pedig csakrák és a rajtuk keresztüláramló energiát továbbító meridiánok. Mint egy szétterebélyesedő fa, egy gráf. A rezgéseknek viszont csak időben van értelme, a hálózat működése viszont nem időben történik. A bináris rendszerű számítógépekkel ellentétben, ahol egy érték csak 0 vagy 1 lehet, itt a rendszer minden egyes állapota (beleértve a félértékeket is) egyidejűleg jelen van, olyan mint a kvantuminformatika, egy ilyen rendszer alkotja a "lelket". Érdekesség, hogy valami megszűnni csak időben tud, mivel viszont a rendszer időn kívül létezik, így annak hiányában a szétfoszlásának sincs értelme - a "lélek" hallhatatlan. Mivel végtelen sok ilyen rendszer létezik és közöttük az "adatcsere" folyamatos, nem lehet egyértelműen kijelenteni / behatárolni, hogy "itt" ér véget az egyik rendszer és "itt" kezdődik a másik.

2.) Szellem / Elme

Ezt megpróbálom nagy vonalakban egy asztali számítógép példájával elmagyarázni. Ha például elindítasz egy játékot akkor abból az élmény miatt téged nyilván a mozgókép és a hang érdekel. Ha a teljes lényed összességét a számítógépnek (közelítsünk amennyire lehet, egy hálózatra kötött számítógép) vesszük akkor amellett, hogy bizonyos részei a játék képi és hanganyagát előállítják neked, vannak olyan elemek amik ebben nem vesznek közvetlenül részt. Ilyen például a tápegység aminek csak annyi a feladata, hogy az alaplap számára a szabványos egyenfeszültségeket a 230V-os 50Hz-es hálózati feszültségből előállítsa, és megfelelő áramerősséggel folyamatosan szolgáltatni tudja őket. Aktívan nem vesz részt a számításokban, mégis nélkülözhetetlen elem. A Szellem/Elme a számítógépnek (Léleknek) mint rendszernek az a része, ahol a játékot felépítő tényleges adatforgalom és feldolgozás végbemegy. A háttértár, a processzor, a memória (a Lélek esetében ez a három egy és ugyanaz, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy valamelyik része csak feldolgoz, valamelyik pedig csak állapotokat tárol, a folyamatban mindegyik aktív szerepet vállal az összes folyamatban), valamint az azokat összekötő adat és címbuszok.

3.) Ego / Tudat

Ez már egy program, itt már nem elektromos áramról, áramkörökről és adatokról beszélünk. A feszültségeket az alaplap két pontján műszerekkel még megméred, a program viszont egy fogalom aminek az esszenciája egészen más, ezt már nem lehet nyers alkatrészekkel és "fizikai" paraméterekkel jellemezni. Egy olyan önmagára csatolt programot képzelj el ami egyrészt fejleszti/bővíti önmagát, másrészt pedig képes felismerni, hogy a működése saját magára hatással van. Egyúttal a tanulási folyamat közben nem csak saját maga lesz egyre komplexebb, hanem vele párhuzamosan a "számítógép" kapacitása is folyamatosan nő. Ha a fejlettség olyan szintre ér ahol képessé válik kommunikálni/érzékelni más programokat, akkor jelenik meg az "Én" tudat, a program a rendszerben azonosul önmagával - a valóságban, úgy értem a fátyol mögött a létrejöttével együtt ez nulla idő alatt megtörténik.

4.) Test - Univerzum

A Szellemen folyamatosan impulzusok/energia áramlik keresztül, önmagukban ezek csak "rezgések", nyers adatok. Ami információvá alakítja őket az szellemben működő Tudat, az információ egyszerűen értelmezett adatot jelent. A tudat számára az információk ingerekből tevődnek össze amik egy gondolati közegből származnak. Valóságként értelmezi a saját gondolati hálózatát majd időt/teret rendel hozzájuk amiben és amikor önmagát elhelyezi. A tudat működése viszont réteges/szférikus, több szintből áll amik eltérő gyorsasággal működnek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel időn kívül létezik így az adatfeldolgozás sebességének/gyorsaságának nincs értelme, helyette célszerűbb változó adatsűrűségekben gondolkozni. Mint a rádióhullámok, az érzékelt terjedési sebessége egy 1KHz-es és egy 1MZh-es rezgésnek ugyanakkora, utóbbi mégis ezerszer annyi adatot hordozhat ugyanannyi időegység alatt. A fizikai "valóság" a tudatnak csak egy nagyon alacsony frekvenciatartományú töredéke, ez teszi lehetővé, hogy valós időben a gyorsabb "egységek" értelmezzék és feldolgozzák a bejövő ingereket. A felsőbb régiók elképzelhetetlenül gyorsan működnek, minden egyes dolog amit látsz, például az utolsó fűszál is egy mezőn feldolgozásra kerül a tudatalattiban, a felső tudatba pedig csak a válogatott/megszűrt információk kerülnek, a töredék valóság töredéke. A test ebben a környezetben egy Avatar, Isteni lények megjelenési formája amiben (és ami körül) az érzékelt energiaáramlások visszatükrözik a tudatnak azt a részét és mechanizmusát, ami létrehozza őket, pusztán gondolati kivetülés, illúzió. Az egyes tudatokra jellemző energiaáramlások struktúrája és mechanizmusa megfigyelhető például a DNS-ben. A testet alkotó sejtek minden egyes DNS-ét meridiánok hálózata köti össze amiken a csakrák által átalakított energia áramlik. Rezgéssor halad rajtuk keresztül, mint egy zenedarab kottája, újra-és újra, ez tartja életben sejtszinten a testet. A DNS például bázisokból áll, 4 különböző molekulából amiknek önmagukban is fix hullámsoruk, "kottájuk" van, ezek a Citozin, Guanin, Adenin és Timin. Ezek kapcsolódva alkotják a bázispárokat, Citozin csak Guaninnal, Adenin pedig csak Timinnel kapcsolódhat, ahogy a 4 Elem szabályai is diktálják, Föld csak Levegővel, Tűz pedig csak Vízzel. A test, és vele egyetemben a tudatnak a testet tartozó minden részinformációja ebben a bázispársorozatban, kottában van eltárolva. A test szerepe, hogy információ fogad majd továbbít oda-vissza a Szellem számára, ami a Tudaton keresztül feldolgozza ezeket, majd döntések, válaszreakciók formájában visszaküldi őket az érzékelt "elsődleges valóságnak". Minden szférában minden Avatar egy Tudatnak a kiterjesztése, de nem minden Tudat hoz létre minden szférában Avatart, a Szférák viszont folyamatos kapcsolatban vannak egymással az energiaáramlásokon keresztül. Önmagában viszont az érzékelt valóság és az Avatar is pusztán gondolati termék.

Ezek a dolgok tehát lépcsőzetesen egymásból származnak, nem lehet külön-külön definiálni egyiket a másik nélkül.

***

Ennyi volt mára, köszönöm a válaszokat. Ekkora háttértudással felszerelkezve most már bátran nekivághatok felfedezni ki is vagyok "én" - azonban valamiért még is úgy érzem magam, mint Villon érezhette magát, amikor megírta ezt a versét:

Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az uj tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett,

Tudom, mely fán mily gyanta serked,

Tudom, hogy minden egy dolog,

Tudom a munkát, lusta kedvet;

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

Tudom az urak nyakdiszét,

Tudom, melyik ruha mi szerzet,

Tudom, ki gazdag, ki cseléd,

Tudom, mily fátyolt kik viselnek,

Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,

Tudom, tortán é sok piszok,

Tudom, mely csap mily bort ereszthet,

Csak azt nem tudok, ki vagyok.

 

Tudom ló s öszvér erejét,

Tudom, mit érnek, mit cipelnek,

Tudom, pénz szava szép beszéd,

Tudom, hol mérik a szerelmet,

Tudom, mit higgyek a szememnek,

Tudom, Róma mit alkotott,

Tudom, hogy a cseh mért eretnek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

AJÁNLÁS

 

Mindent tudok hát, drága herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

 

(Ford.: Szabó Lőrinc)

És Ti mit gondoltok, a "ki vagyok én" -ről ? :)
És még egy elgondolkodtató kérdés: a számítógép hasonlatot sokat használtuk, én is kérdezőként, és mások is tőlem függetlenül. Vajon miért van ez? 

Előzmények:

Kérdezek-felelnek Játék 1. rész: jó, jobb

Kérdezek-felelnek Játék 2. rész: a titokzatos energiaforrás