Istenem, miért pont a szúnyog?

Laci egykedvűen, már-már sztoikus nyugalommal szedegette fel a paradicsomkarókat. A palánták többsége elszáradt már, az a néhány tő, amelyiken még termés nőtt, inkább volt sorolható a nem ehető kategóriába. Magyarán szétrágta őket az évszakhoz képest különös idő és a különböző bogarak vasfoga. Ha még nem lenne világos, hősünk életébe egy őszi napon pillantottunk be, amolyan csöndes, külsős, de mégis talán együttérző szemlélődőként. Laci, az őket szemlélődőkről tudomást sem véve nyugodtan folytatta munkáját, mely jelenleg madzagok (mazzagok?) kibontogatásából, növényszárak kitépkedéséből, és karók kihúzogatásából állt. Egy idő után olyan rutinra tett szert a begyakorolt mozdulatokkal, hogy már-már kezdte is élvezni a dolgot, amikor egyszer csak az egyik kitépendő kóróból előbukkant egy - az évszaknak szintén nem igazán megfelelő - rovar, nevezetesen egy szúnyog. A kis lény nem sokat szarozott, mert friss, meleg életnedvet szimatolva rögtön rárepült Laci bátyánk felhajtott ingujjas jobb karjára, célba véve egy különösen ízletesnek ígérkező bőrrészt. Az akciót természetszerűleg reakció követett, és a próbálkozás egy agyoncsapással majd egy ezt követő pöcköléssel lett jutalmazva. A bogár teste repült vagy egy métert, és szép ívet lehúzva megérkezett az immár örök nyughelyéül szolgáló földkupacra. A kis test azonnal kihűlt, ahogy eltávozott belőle a Mindent Éltető Kifürkészhetetlen.  

Mintha ez a tanítás nem lett volna elég, és mintha valami kürtszó harsant volna fel, hirtelen számos másik szúnyog ébredt fel ekkor az eddig nyughelyként szolgáló bokrok közül, és mint minden élőlény, ébredés után éhesnek bizonyultak. Rögtön meg is érezték a közelben tartózkodó Laci testmelegét, aki innentől kezdve kevésbé a karók kihúzogatásával volt elfoglalva, e helyett inkább belekezdett valami veszett mozdulatsorba, amit a külső szemlélők, (mármint mi) - komoly találgatások után - nyugodtan nevezhettek volna valamilyen kevésbé ismert, rituális táncnak. A tánc odáig fokozódott, hogy Laci keze hamarosan tele lett viszkető csípésekkel, az őt körülvevő földkupac pedig szúnyogtetemekkel. A szó szerint élet-halál harc szerencsére néhány perc múlva nyugvópontra jutott, elfogyott az utánpótlás egyik oldalon, épp jókor mert a levegő szintén elfogyott a másik oldalon. Jó néhány test kihűlt és rögtön bomlásnak indult, egy másikban még forrt a vér.

- A kurva anyátokat...

Hősünk némi sikerélménnyel gazdagodva visszatért a kerti  munkához, folytatta tevékenységét, mit sem sejtve a fraktálkozmoszban történt apró, de jelentős változásról. A téridőn kívüli végtelen áramlatok világában Valami megmozdult, majd céltudatos lépéseket téve folyamatosan elkezdett betüremkedni a tünemények világába, testet öltve az idő illúziójában. Imitt egy kis porszem összeállt egy másikkal, amott egy szösz maga köré gyűjtött egyéb szöszöket, míg végül a folyamat odáig fokozódott, hogy ez a Valami elkezdett láthatóvá válni, alakot ölteni a teremtmények világában. Laci mindössze annyit vett észre ebből a nem mindennapi jelenségből, mintha csak egy szokásos őszi csípős szellőcske végigborzolta volna tarkóján az apró szőrszálakat, és különösebben nem foglalkozott vele. Egészen addig amíg egyszer csak megszólalt a szellőcske:

- Megkérdezhetem, tudod-e miért ütötted le azokat a kis teremtményeket? - kérdezte suttogva.

Laci - még az előbbi harc által felfokozva - ijedtében felkapta az egyik keze ügyében lévő karót, és azzal felfegyverkezve fordult a hang felé. Gondolta valamilyen terménytolvaj lehet, aki ilyenkor itt ólálkodik. Azonban mivel a lemenő Nap fényénél nem látott tulajdonképpen senkit, ezért csodálkozva leeresztette fegyverét. Ekkor ismét megszólalt a hang, valamivel erőteljesebb hangon: 

- Elnézésedet kérem, László, nem akartalak megijeszteni. Mindössze a szándékos véletlenek összjátéka következtében létrejött helyzet miatt bátorkodtalak felkeresni kerti munkád során. 

Laci továbbra is ijedt képpel nézett szét, de nem látott senkit a hang irányából. Szemét összehúzva még jobban összpontosított, és ekkor észrevett egy lebegő porfelhőt tőle egy méterre, pont arcmagasságban. A porfelhőnek is arc alakja volt, alig észrevehető szem, orr és száj kontúrokkal, valamint elmosódó szélekkel. A porcica szája megmozdult:

- Látom, szemed immár érzékelt, jól van. Jelenleg ilyen formában kívántam megjelenni, ha nem bánod.

Laci úgy érezte, most már fel kell szednie az állát a földről, és méginkább úgy érezte eljött az ideje, hogy kifejtse véleményét a kialakult helyzetről:

- ....? 

A porfelhőcske elmosolyodott, majd így szólt:

- Teljesen természetes a döbbeneted, elvégre nem sűrűn jelenek meg testen kívüli élményként, porkvantumokból felépített jelenségként. De a helyzet most azt kívánta, hogy semmiképp ne valami belső sugallatként, hanem számodra egy külső jelenlétként mutatkozzam meg, lehetővé téve a párbeszéd tökéletes illúzióját, amelyhez legalább két, látszólag különálló jelenlévő fél szükséges. 

Laci agyában ravaszabbnál ravaszabb kérdések merültek felszínre, és ennek megfelelően így reagált:

- He? ...hogy? 

A porarc sóhajtott egyet, mire néhány szösszenete távozott az amúgy sem túl jól kivehető arcáról. 

- Talán kezdjük elölről. Én Vagyok.

Laci végre megtalálta az önbizalmát:

- Mégis ki a Jóisten vagy te?

- Te mondád.  

- Ööööö.....

- Nem vicc, tényleg Én Vagyok. Nevezz bátran aminek csak akarsz. 

- Hm... te valami szellem vagy ugye? 

- Mondjuk úgy, én vagyok minden szellem álmodója. Így a tiéd is. Álmodásom során olykor komoly késztetést érzek elbeszélgetni valamelyik teremtményemmel, még ha tökéletesen tisztában vagyok a létező és a karakter közötti kapcsolat teljes haszontalanságáról. Ezért vagyok most itt, néhány kérdést feltenni egy karakternek, ha megengeded. 

Nem biztos, hogy tudatosan, de Laci ekkor elengedte a kezéből a fakarót, ami csendes huppanással esett a felázott agyagos földre. 

- Szóval, azért zavartalak meg kerti munkádban, mert komolyan érdekel, hogy mennyire vagy tudatában, annak amit az előbb műveltél azokkal a bogarakkal.

- Mármint a szúnyogokra gondolsz? Izé... hát igen, jó néhány vérszívó megtámadott az előbb, szétcsípkedtek a kis aljasok. 
A porfelhő így szólt:
- Folytasd. 
- Öööö, csak nem valami ítéletszerűség következik most? 
- Egyáltalán nem. Ez az állandó ítélkezés-várás is csak a ti találmányotok, olyan mint például az eredendő bűn, ami szintén nem létezik, de nem azért vagyok itt most, hogy ezt megvitassuk. Mindössze az érdekel, hogy miért csaptad le a szúnyogokat, tudatában vagy-e a cselekmény teljes kauzalitásának?  
Úgy tűnik Lacit némileg megnyugtathatta a végítélettől való ideiglenes mentesség, ezért felbátorodva kérdezte:
- Még engem kérdezel? Ha te vagy az Isten, ahogy állítod magadról, akkor neked kéne legjobban tudnod miért teremtetted ezeket a vérszívókat?  
- Félreértesz. Nem az érdekel, miért teremtettem őket, azt én pontosan tudom. Az érdekel Te tudod-e miért vannak itt a Földön? 
- Hát...  
- Nos, ha megengeded elmesélem, aztán majd eldöntöd mihez kezdesz vele.
A szúnyogcsípésnek komoly vérpezsdítő hatása van. A csípés új anyagot lövell a testbe, a bejuttatott méreg ellenreakciót szül, ami viszketést okoz, amiből természetszerűleg vakarás lesz, a vakarás pedig vérsejtek képződését gerjeszti a bőr alatt. Így végeredményben egyszerre több dolog is történik: a szúnyog életnedvhez jut, kiüríti magát, az ő anyagcseréje ezáltal rendben megtörténik, a megtámadott testből pedig mindössze kis mennyiségű vér távozik, és a helyére friss vér képződik a vakarászás révén, ezáltal frissítve önmagát. 
Laci értetlenül nézett maga elé.
- Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy a szúnyogcsípés valami fasza dolog?
- Számodra kellemetlenség, ezt elismerem, ám a természet rendszerében nélkülözhetetlen folyamat.  
Ezenkívül van még egy számomra nagyon hasznos tulajdonsága a vérszívásnak, de ezt nem biztos, hogy meg fogod érteni.
- Tégy egy próbát. Ha már itt vagy.
- Nos rendben van. A teremtmények tudatosságuknak megfelelően különböző szinten vannak, az állatok között a bogarak eléggé a legalsó szintjét képviselik a tudatosságnak. Ennek megfelelően kevés szabad akarattal rendelkeznek, valójában jobban hasonlítanak egy programhoz, mint egy öntudatos lényhez, mint például az ember. Az emberek természetesen jóval feljebb állnak a tudatosság ranglétráján, éppen ezért sokkal nagyobb fokú szabad akarattal rendelkeznek mint az állatok. Ez rendben is van, hiszen így találtam ki az élővilágot, ám ennek a rendszernek az egyenes következménye az, hogy míg az állatok világáról minden szintű azonnali információ visszacsatolással rendelkezem, addig az embereknél, a jóval nagyobb szabadságfokuk miatt, jóval kevesebb információ lüktet köztem és az egyes létezők között. Pontosabban itt is állandó és sokrétű az információ áramlás, de mégis vannak olyan területek, melyek nem láthatók számomra. 
- És ez baj? - kérdezte Laci kissé félénken.
- Természetesen nem baj, mindenkinek vannak titkai, melyek - talán furcsállod, de - rejtve maradnak előttem, és én ezt egyáltalán nem bánom. Azt viszont fontosnak érzem, hogy az ember, mint faj fejlődését folyamatosan lekövethessem. Ehhez elengedhetetlen a véretekben zajló információ áramlás ismerete. 
- Akkor ezért van szükséged szúnyogokra...
- Pontosan. Félreismertelek, bocsáss meg, látod még én is tévedhetek. A nálatok jóval alacsonyabb rezgésszintű vérszívó állatkák elsődleges feladata nem a természet önvezérlő folyamatának fenntartása, mert ugyan ez is fontos, és a tudományotok erre szépen rá is világított már a szúnyog-béka-gólya-humusz-szúnyog körforgás felismerésével, tehát ez is egy fontos feladat, de a vérszívók létezésének legfőbb oka a Földön lévő élővilág véráramlásában rejlő információk közvetítése felém. Ők az én kis véradó állomásaim nővérei.

Laci áthelyezte a súlyt egyik lábáról a másikra.

- Ezt nem értem. Miért más a bennünk lévő vér, mint amit felszív a szúnyog.
- Pont az előbb magyaráztam el. Mert a ti önrendelkezésetek magasabb szintű mint a szúnyogé. Belőletek, a sokkal nagyobb rendű öntudat miatt nem tudok teljes értékű információt nyerni, a szúnyogok viszont tulajdonképpen programok, amik vérszívás után azonnal szállítják az adatokat nekem.
- De miért érdekel ennyire a vérünk? 
- Azért, mert abból tudom meg pontosan, hogy az emberekbe eredeti elképzelésem szerinti beprogramozott vagyis beleteremtett információ milyen irányt vesz önmagától. 
- És ezt a kis játékot minden teremtményednél eljátszod? 
- Gúnyt érzek a szavaidban, pedig felesleges. Talán ezt az információ gyűjtést valami rossz dolognak képzeled, pedig csak így tudom fenntartani a folyamatos teremtést, ha állandóan információkat kapok róla merre halad. 
- De Istenem, miért pont a szúnyog? 
- Tulajdonképpen lehetne bármi, az eszköztáram végtelen. Most viszont befejezzük ezt a beszélgetést, hagyom ülepedni az elmondottakat. 
- De miért éppen nekem mondtad el? 
- Ez az én dolgom, de bízom a megérzéseimben. 
- Várj, nem hagyhatsz most így itt! Ezt tudnia kell mindenkinek, egész más fényben látják majd az emberek a világot! 
- Ne legyenek hamis illúzióid. Senki nem hinne neked, ha ezt elmesélnéd. Egy porfelhővel beszélgettél, aki Istennek adta ki magát, és a szúnyogok hasznosságáról beszélt. Nem az volt a célom ezzel a beszélgetéssel, hogy mindenki megtudja. Viszlát kedves László, és elnézést az okozott kellemetlenségekért.                

Másnap Laci ismét a kertben dolgozott. Ezúttal a málnabokrokat metszette. A már száradásnak indult bokrok sűrejéből néhány szúnyog elérkezettnek látta az időt a vacsorához és rászálltak Laci karjára. 
- A kurva a.....
Elharapta. A kis rovarok közül az egyik mintha megértette volna Laci befejezetlen mondatát, és egy pillanatra megállt a levegőben, pont szemmagasságban. Nézték, nézték egymást, mintha az idő is megállt volna, és egyszer csak Laci mintha egy halvány vigyort vett volna észre a szúnyog szája sarkában megjelenni.  
- Na jó, tegyétek amit akartok, kis nyavalyások! Üzenem a főnökötöknek, hogy nem értek egyet a módszereivel! De azért szívesen elbeszélgetnék vele máskor is. Halljátok?! Ezt az infót szívjátok ki, basszátok meg...   

Ha Noé azt a kettőt agyoncsapta vóna,

Az én szatírám létre se jött vóna

S tán mindenkinek jobb lött vóna

Max. Neki lenne kevesebb infója