Ezt a címet adta egy Kolozsvári srác a Csillagok között (Interstellar) c. film kritikájának. Hihetetlenül pontos találat József Attila altatójának (máig nem érthető) részletét összehangolni ezzel a filmmel! Ebben - az egyébkén tudományos-fantasztikus-filozófikus (sci-fi-fi) - filmben ugyanis pont egy üveg golyón kell áthaladniuk hőseinknek, hogy "legyőzzenek" teret, azaz egy csapásra megkapják a távolságot. A történetben el is hangzik a szokásos magyarázat a papírral, amire rajzolnak két pontot, ezeket összekötik egy vonallal, de ez a vonal áthidalhatatlan távolság (pl. két galaxis között), ezért az átjutás egyetlen értelmes módja meghajlítani a papírt (a teret) és összenyomni a két pontot eggyé, majd átdöfni egy ceruzával (féreglyuk) és oálá, kész is az azonnali járat. Csakhogy a térben a kör (átlukasztott papír) egy "üveg gömb" formában jelenik meg, amely átjáró innen nézve tükrözi a másik oldalon látható csillagképet, és oda-vissza. Így tehát aki ezen az üveg golyón átmegy, megkapja a távolságot... Attila, baszki, maradhattál volna még egy kicsit!
Bámulatosan oldották meg egyébként a film készítői a(z elképzelt) látványát annak, amikor egy ilyen féregjáraton, vagy egy fekete-lyuk eseményhorizontján átmegy az ember. Állítólag olyan jól sikerült és élethű szimulációt hoztak létre csak a film kedvéért, hogy a tudományos világ is felfigyelt rá, és elkérte kölcsön a progit. :) Természetesen vannak a történetben megkérdőjelezhető dolgok, például miért kellett pont egy olyan emberi tartózkodásra alkalmasnak (?) tűnő bolygót megcélozni, amelyik egy fekete-lyuk közelében van? Nem volt másik exobolygó a láthatáron? Aztán: miért kellene átmenni egy másik galaxisba, amikor a Tejút-rendszerben is van alsó hangon 100 milliárd csillag, melyeknek van ki tudja hány potenciális bolygója... Na mindegy. A történet alapötlete az a hálivúdi mesterek körében mostanában igen népszerű "el kell hagyni a Földet" elméletre épül, ami mögött lehetne keresni mindenféle ideológiát, népességcsökkentési terveket, elragadtatás-vágyat, végítélet-vetítést, felkészítést, sugallatot, vagy bármilyen egyéb megjelenítősdit, de ezt most kihagyom, mert szerintem ebben a műben kifejezetten piros pontot ér a "szokásos" apokaliptikus megjelenítés (elhagyatott, növénnyel, vadállatokkal benépesített megavárosok, autó-roncs-negyedek, stb. látványa) helyett az emberi lélekben történő változások megmutatása. Ugyanis itt szinte csak egy városka életén keresztül ismerhetjük meg milyen az, amikor meg kell küzdeni az ellenünk fordult elemekkel, a pesszimizmussal, az élelemhiánnyal, a szennyeződéssel (porviharokkal), és a lemondás/kiútkeresés egó-romboló és egyben építő gyötrelmével.
Nos ennyit a film technikai részleteiről, viszont ami engem jobban felizgatott, az a háttérben végig ott húzódó filozófiai vonal. Sőt, több szálon is futnak ezek a gondolatok. Ezekből az egyik az űrutazás mibenléte. Nem tagadom, gyerekkorom óta egyik nagy vágyam kilépni a csillagok közé, felfedezni, utazgatni a csillagok között, egy szóval szétnézni "odakint". Hogy ez egy bádogdobozban történne-e, vagy valahogy másképp, az igen lényeges kérdés. Ebben a filmben is pont az a rész tetszett a legjobban, amikor űrhajósunk a fekete-lyuk közepe felé száguldva ráérbed, hogy el kell hagynia a kasznit. Muszáj, különben sírja lesz az addig őt védő anyag. Mint a Kapcsolat c. filmben is, amikor főhősnőnk rájön, hogy az emberi kéz által épített űrhajós-szék felesleges eszköz és hibás elképzelés a féregjáraton való közlekedés során. Nem kell, nem bírja ki (persze kérdés, hogy az emberi test kibírná-e a jelenlegi szén-alapú formájában). Na szóval két utalást is kapunk arra vonatkozóan, hogy a 3D illúzió világából kiemelkedni, azt meghaladni nem 3D-s eszközökkel (mint például egy űrhajónak keresztelt bádog doboz) lehet, hanem csakis önállóan, belső késztetéstől vezérelve. Akkor menni fog, úgy működik. A "kinti" látszólagos (ál)végtelen beutazása helyett tehát az út befelé tágasabb, és valósabb...
A másik fontos filozófiai szál a filmben az a szeretet téren és időn átívelő ereje. Az egyik női szereplő monológjából tudhatjuk meg, hogy bár elképzelhetetlen fizikai távolság van ő és szeretője között, de mégis tisztán érzi a szeretetét és hogy még él. Ez a szeretet képes átívelni téren, időn, gravitáción, no de hogyan? A szív - pusztán tudományos eszközökkel meg nem érthető - működése és valója nagy kérdés nekünk. Bár vannak már kísérleti eredmények, hogy a szív elsődleges prioritású szerv minden tekintetben, megelőzve az agy működését energetikai- és informatikai (!) fronton is.
Ez persze még mindig csak a felszín kapargatása. A szív dobog, energiát ad, melynek forrása ismeretlen a tudomány számára. A szív szeret és nem csupán kémiát termel, hanem a szeretet energiát ad a "zárt" rendszerbe, felülírva minden anyagmegmaradási és energiamegmaradási törvényt. Csak próbáljuk ki! Menjünk oda egy rosszkedvű embertársunkhoz (akár egy gyerekhez) szeretettel, jó szándékkal, s komoly esélyünk lesz rá, hogy felvidíthatjuk egy kicsit. Energiát adunk át a "semmiből". Egyedül a szeretet képes erre, hogy többletet adjon, hogy teremtsen. Szeretetből épül fel és mozog a Világegyetem is, így hát nincs más dolgunk mint megnevezni Őt (ahogy nekünk tetszik), aki létrehozta Mindezt, és ilyen szeretetre képes, majd keresni, kutatni őt... a véges nézi a végtelent...
A harmadik nagyon erős filozófiai-érzelmi szál az apa-lánya kapcsolat. Ez engem elevenemben érintett, lévén két lányom van. És baszki magamra ismertem ám! Amikor az űrhajós bemegy a lánya szobájába elköszönni, és megvígasztalni őt, az nálunk is megtörténik! Kisebb vonatkozásban ugyan (el kell mennem az ország másik felébe tárgyalni), de ugyanaz a szitu. És olyan is van, amikor inkább nem mondom el, hogy hajnalban elmegyek és ki tudja hazatérek-e, inkább csak este, amikor már alszanak beosonok és elköszönök tőlük, suttogva néhány bíztató intelmet, mint például "legyetek jók, és vigyázzatok anyátokra". Ezek nagyon kemény pillanatok az életben, annak aki egy kicsit komolyabban belegondol. Persze lehet ezt is játéknak felfogni, meglehet így is kellene, hiszen minden vég csak valami új kezdete, de nekem ez még nem megy. A bennem lévő egó a saját halálával már úgy ahogy kiegyezett, ennek meg kell történnie egyszer, és szinte kíváncsian várom a folytatást, azonban másokkal, a szeretteimmel szemben ez az elengedés koránt sincs így, ilyen "könnyen". Nem tudok olyan könnyen fogalmazni mint néhány tanító, akik bármikor képesek lennének elhagyni ezt a játszóteret, itt hagyva bárkit és bármit. Ehhez kell az a megfelelő szintű elengedési képesség, ami nekem még nincs meg...
De mégis mit jelent nekem ez az egész? Mert ugyebár, minden művészeti alkotásnak az lenne a lényege, hogy számomra mit mutat? Világéletemben utáltam azt az irodalom-tanári erőlködést, hogy minden versről, irományról stb. azt tanuljuk meg, amit mások mondtak róla. Egyrészt ki a faszt érdekel, hogy egy műről mások mit gondolnak, másrészt megmondták hogy a szerző mire gondolhatott? Nem mindegy? Honnan tudják? Honnan tudhatná akár egy Ady, hogy mit gondolt Arany? Csak az számít, nekünk mit mutat, mit jelent. Nos nekem ez az egész jócskán túl mutat egy filmen. Az ötödik dimenziót elérve egycsapásra megszűnik a tér és az idő 3D-s felfogása, ez egy olyan "létközeg" ahol egyidejűség van, a "lineáris" idővonal bármelyik időpontja elérhető, akár csak a kivetített tér minden pontja. "Itt" nincs is értelme már lineáris idővonalról beszélni, sokkal inkább egy körről, amely ciklikusságot mintáz, és ebből a nézőpontból tehát nem arról van szó, hogy valami x millió éve történt, hanem x körrel ezelőtt. A tér pedig olyasmi elemmé szűkül, mint amikor lehúzódsz az autópályán, megállsz, kiszállsz, és nézed a többi idiótát továbbra is száguldani, fénycsíkokká válni, - s itt, álló helyzetben érted meg hogy a világ megnyílvánult része egy állandó áramlás és ez "innen", nyugvó pontról nézve mennyire értelmetlen. Nincs idő tehát, és nincs tér se, de ezek mégis mindegyik darabja elérhető azonnal. Na most ezt technikailag megjeleníteni nem kis kihívás, de a filmkészítőknek egész jól összejött a tér és idő minden irányában végtelenre nyúló könyvespolc hasonlatával. Szóval nekem a filozófiai elgondolásokon túl ezt az eddig elképzelhetetlen 5. dimenziót mutatta meg a film viszonylag hitelesen, és immár elképzelhetőbben mint eddig. Meg még sok egyéb mást is mutatott, de a sok apró részlet nem érdekes annyira.
Talán nem nevesítettem, hogy mindezen agymenést egy filmkritikába ágyaztam be, de lehet nem is az volt, csak néhány belső késztetésből kiáradó mondat. Sok a dolog még magammal úgy érzem...
A másik fontos filozófiai szál a filmben az a szeretet téren és időn átívelő ereje. Az egyik női szereplő monológjából tudhatjuk meg, hogy bár elképzelhetetlen fizikai távolság van ő és szeretője között, de mégis tisztán érzi a szeretetét és hogy még él. Ez a szeretet képes átívelni téren, időn, gravitáción, no de hogyan? A szív - pusztán tudományos eszközökkel meg nem érthető - működése és valója nagy kérdés nekünk. Bár vannak már kísérleti eredmények, hogy a szív elsődleges prioritású szerv minden tekintetben, megelőzve az agy működését energetikai- és informatikai (!) fronton is.
Ez persze még mindig csak a felszín kapargatása. A szív dobog, energiát ad, melynek forrása ismeretlen a tudomány számára. A szív szeret és nem csupán kémiát termel, hanem a szeretet energiát ad a "zárt" rendszerbe, felülírva minden anyagmegmaradási és energiamegmaradási törvényt. Csak próbáljuk ki! Menjünk oda egy rosszkedvű embertársunkhoz (akár egy gyerekhez) szeretettel, jó szándékkal, s komoly esélyünk lesz rá, hogy felvidíthatjuk egy kicsit. Energiát adunk át a "semmiből". Egyedül a szeretet képes erre, hogy többletet adjon, hogy teremtsen. Szeretetből épül fel és mozog a Világegyetem is, így hát nincs más dolgunk mint megnevezni Őt (ahogy nekünk tetszik), aki létrehozta Mindezt, és ilyen szeretetre képes, majd keresni, kutatni őt... a véges nézi a végtelent...
A harmadik nagyon erős filozófiai-érzelmi szál az apa-lánya kapcsolat. Ez engem elevenemben érintett, lévén két lányom van. És baszki magamra ismertem ám! Amikor az űrhajós bemegy a lánya szobájába elköszönni, és megvígasztalni őt, az nálunk is megtörténik! Kisebb vonatkozásban ugyan (el kell mennem az ország másik felébe tárgyalni), de ugyanaz a szitu. És olyan is van, amikor inkább nem mondom el, hogy hajnalban elmegyek és ki tudja hazatérek-e, inkább csak este, amikor már alszanak beosonok és elköszönök tőlük, suttogva néhány bíztató intelmet, mint például "legyetek jók, és vigyázzatok anyátokra". Ezek nagyon kemény pillanatok az életben, annak aki egy kicsit komolyabban belegondol. Persze lehet ezt is játéknak felfogni, meglehet így is kellene, hiszen minden vég csak valami új kezdete, de nekem ez még nem megy. A bennem lévő egó a saját halálával már úgy ahogy kiegyezett, ennek meg kell történnie egyszer, és szinte kíváncsian várom a folytatást, azonban másokkal, a szeretteimmel szemben ez az elengedés koránt sincs így, ilyen "könnyen". Nem tudok olyan könnyen fogalmazni mint néhány tanító, akik bármikor képesek lennének elhagyni ezt a játszóteret, itt hagyva bárkit és bármit. Ehhez kell az a megfelelő szintű elengedési képesség, ami nekem még nincs meg...
De mégis mit jelent nekem ez az egész? Mert ugyebár, minden művészeti alkotásnak az lenne a lényege, hogy számomra mit mutat? Világéletemben utáltam azt az irodalom-tanári erőlködést, hogy minden versről, irományról stb. azt tanuljuk meg, amit mások mondtak róla. Egyrészt ki a faszt érdekel, hogy egy műről mások mit gondolnak, másrészt megmondták hogy a szerző mire gondolhatott? Nem mindegy? Honnan tudják? Honnan tudhatná akár egy Ady, hogy mit gondolt Arany? Csak az számít, nekünk mit mutat, mit jelent. Nos nekem ez az egész jócskán túl mutat egy filmen. Az ötödik dimenziót elérve egycsapásra megszűnik a tér és az idő 3D-s felfogása, ez egy olyan "létközeg" ahol egyidejűség van, a "lineáris" idővonal bármelyik időpontja elérhető, akár csak a kivetített tér minden pontja. "Itt" nincs is értelme már lineáris idővonalról beszélni, sokkal inkább egy körről, amely ciklikusságot mintáz, és ebből a nézőpontból tehát nem arról van szó, hogy valami x millió éve történt, hanem x körrel ezelőtt. A tér pedig olyasmi elemmé szűkül, mint amikor lehúzódsz az autópályán, megállsz, kiszállsz, és nézed a többi idiótát továbbra is száguldani, fénycsíkokká válni, - s itt, álló helyzetben érted meg hogy a világ megnyílvánult része egy állandó áramlás és ez "innen", nyugvó pontról nézve mennyire értelmetlen. Nincs idő tehát, és nincs tér se, de ezek mégis mindegyik darabja elérhető azonnal. Na most ezt technikailag megjeleníteni nem kis kihívás, de a filmkészítőknek egész jól összejött a tér és idő minden irányában végtelenre nyúló könyvespolc hasonlatával. Szóval nekem a filozófiai elgondolásokon túl ezt az eddig elképzelhetetlen 5. dimenziót mutatta meg a film viszonylag hitelesen, és immár elképzelhetőbben mint eddig. Meg még sok egyéb mást is mutatott, de a sok apró részlet nem érdekes annyira.
Talán nem nevesítettem, hogy mindezen agymenést egy filmkritikába ágyaztam be, de lehet nem is az volt, csak néhány belső késztetésből kiáradó mondat. Sok a dolog még magammal úgy érzem...
