Csak egy ember, mégis...

Ismerek egy embert néhány éve. Úgy tudom születési rendellenességekkel jött a világra, bár ezt még egyetlen tudományág sem tudta bizonyítani. Mindenesetre mindenki, aki látta kiskorában, úgy gondolta van valami furcsa, valami különlegesség benne. Úgy tudom a szülei végigjárták a "modern" orvostudomány szinte minden szakágát, anyagcsere-vizsgálat, fül-orr-gége, neurológia, genetikai vizsgálat, stb. - ez utóbbi megjárt két magyarországi labort is, az egyik szerint ennek az embernek kromoszóma-átrendeződése van, a másik ezt nem tudta igazolni. Tudom, mert láttam a papírkötegeket, ami róla készült. A neurológus először azt állapította meg, hogy közepesen sérült fogyatékos, majd amikor elküldték a véreredményét genetikai vizsgálatra a világ egyik legfejlettebb laborjába, Londonba, és onnan az jött vissza, hogy semmilyen genetikai rendellenességet nem tapasztalnak, akkor megváltoztatta az álláspontját, miszerint majd kinövi ezeket a gyermekbetegségeket. Megvizsgálta már számtalan szakember, szakpedagógus, de igazából semmilyen szindrómát nem tudtak megállapítani nála, mindössze annyit, hogy gyerekkorában lemaradt a fejlődéssel.

Ez az ember ugyanis nem beszél.

Ez az ember mégis különleges. Mert mit is jelent a fejlődés? Hogy megtanuljuk mindazt, amit mások tudnak? És ha valakinek nincs szüksége az amúgy is nagyon elhasznált szavainkra a létezéséhez? Mi van akkor, ha pont azért nem szólal meg valaki, mert tudja hogy a szavak csak szerény vetületei, torz leképezései a valóságnak, és csak a baj van a használatukkal? Miért kellene minden embernek beszélnie ha lehet más módokon is kommunikálni? A szavak ismerete valami kötelező elvárás? Hogy megtanuljon hazudni? És mi van ha valaki tökéletesen tud kommunikálni, csak mi nem értjük a gondolatait, mert alacsonyabban rezgünk...?

Úgy tudni, szülei - miután kipróbálták a materialista orvostudomány teljes spektrumát, - úgy döntöttek, megnézetik a "másik" oldalról is ezt az embert. 
A szellemvilág tudói, a szellemgyógyászok szintén megvizsgálták, de ők sem tudták megmondani mi baja. Annyit érzékeltek csupán, hogy "Ő egy nagyon öreg lélek, aki most jár először a Földön"....  

Kipróbáltak nála már kvantum-gyógyászatot is, "infó-cseppekkel", úgy tudni, ez sem jött be. 
De bármilyen furcsa is, bármennyire is fogyatékosabbnak tűnik másoknál, ez az ember valahogy mégis felette áll az embereknek, mondom hiszen ismerem. Valahogy másabb, valahogy több annál, van a tekintetében valami fura nagyság. 
És talán egy kis érthetetlen bánat is, valami olyan tudásból eredően, amit mi nem érthetünk...

Mégis... ebben az emberben túlcsordul a szeretet. Nem tudom milyen a Jézusi szeretet-minőség, de ez az ember tényleg képes mindent szeretni, önzetlenül, viszonzatlanul, elvárások nélkül. Nincs az a társaság, ahol ne kerülne egyből a középpontba, szívébe mindenkinek. És nem azért mert hiperaktív, vagy mindenkit lenyomó nagydumás lenne. Ez az ember beszéd nélkül is humoros, nagylelkű, nagyvonalú, és szeretetteljes. Bármilyen közhelyesnek is hangzik, sugárzik belőle a szeretet, és ezt a környező világ érzékeli, és viszonozza felé. Egy vadidegenhez is képes odamenni, és átölelni. Ez az ember szereti ezt a világot, és benne mindent és mindenkit. És mivel mindenkit szeret, ezért Őt is szereti mindenki a világon. Ha egy társaságban egyszer megfordul, ott megjegyzik a nevét, és ha legközelebb esetleg nincs ott, hiányolják, kérdezik "hol van? mikor jön?". Különlegességét mindenki érzi aki megismerheti.

Ez az ember rendkívül jelen van. Ez az ember elképesztően figyelmes, nem álmodozik, nincs elvarázsolva, hanem teljes lényével jelen van az itt és most -ban. Még amikor nagyon elmélyülten tevékenykedik valamivel, akkor is egy pillanat alatt reagál a szólításra. Még alvás közben sem lehet meglepni, és úgy elosonni mellette, hogy ne érzékelné a másik jelenlétét, amit egy hangos szusszanással jelez: "igen, tudom hogy itt vagy".

Nem tudom hová jut, mi lesz belőle, de az biztos, hogy feladattal van itt, tanítani jött.
Ez az ember ma négyéves testileg, és nekünk jutott a feladat és a megtiszteltetés, hogy felneveljük.

Ez az ember ugyanis a kislányunk.