Három sorozat ajánló

A TV aranykorát éljük. Nem emlékszem, hogy valaha is gyártottak volna annyi sorozatot mint manapság... az egy főre jutó sorozatok száma meghaladja még a brazil sorozatok fénykorát is. Valószínűleg sosem volt még ilyen dömping, és erre a kereslet-kínálat hullámra nyílván felült a fősodratú gyártósor is, a fősodratú stúdiókkal, a fősodratú rendezőkkel/producerekkel/színészekkel. Itt aztán tényleg van minden, tulajdonképpen bárki megtalálhatja a maga kis számítását, annyi féle-fajta sorozat megy a tv-ben, hogy megszámolni is képtelenség. Minden érzéket, kívánalmat kielégítenek, a krimitől a sci-fi-ig, a romantikától a horrorig, tényleg olyan irtózatos a kínálat, hogy ha valaki csupán lekövetni akarja mik mennek - és nem megnézni mindet! - már annak is fel kell kötnie a gatyáját. No, hát valahogy én is így vagyok ezzel, rendszeresen elolvasom a médiatermékek és sorozatok témáiban tocsogó két vezető hazai  portált, a comment.com-ot, és a sorozatjunkie-t, hogy milyen sorozatok mennek, mik várhatók, mire érdemes figyelni. Van amikor elemző szemmel érdekel, milyen rejtett üzeneteket, milyen szándékos kiszivárogatatásokat, vagy "állj az élére" típusú befolyásolásokat rejtenek el egy-egy sorozatban, de van amikor pusztán szórakozásból, kikapcsolódásból nézem őket - tudom, tudom, de időnként szándékosan hagyom magam berántani a "háttérhatalmi médiagépezet" befolyásoló bugyraiba... :) No nem annyira sokszor, mert ebben az őrületben nagyon megszűröm, megválogatom mire pazarlok el napi 1-1 órát. Ezek közül gondoltam ajánlok most hármat, hátha valaki másnak is lesz olyan élmény mint nekem. 

A létezés határa (Extant)

A létezés határa egy Halle Berry főszereplésével készült sci-fi dráma sorozat, a Spielberg műhelyből. Régi vágyam már egy olyan földönkívüliekről szóló film, amelyben nem a szokásos agresszorként, hódítóként érkeznek meg a csúnya/gonosz/randa ésatöbbi idegenek ("atomot nekik!") , hanem jó szándékkal, vagy legalábbis nem teljesen ellenséges szándékkal. Én már azoknak a történeteknek is örülni szoktam, amelyekben a puszta véletlen, vagy szerencsétlenség vezérli ide a földönkívüli lényeket (mint pl. a District 9), és ha történik is valami konfliktus (mert miért ne történne?) az emberekkel, akkor sem az alapfelütés a "lerohannak minket, mind meghalunk": No, az Extant valami hasonló elv mentén íródik (már a második évad végét taposom), amelyben az ideérkező idegen lények a saját szülőbolygójukat elhagyni kényszerülnek, és szeretnének nálunk élni - békében. Ez persze nem ilyen egyszerű, mert jó néhány részben kerül bemutatásra az első találkozások hibái, a félreértésekből eredő egymásnak esés, küzdelem, szenvedés, és az ezzel járó áldozatok. Ez a vihar valószínűleg elkerülhetetlen még akár új szomszédok találkozásánál is, nem hogy egymástól teljesen eltérő, idegen létformák esetében. Ebben a sorozatban ráadásul nem csak az idegen lények megjelenése hozza létre a feszültséget, hanem ezzel párhuzamosan az ember által teremtett mesterséges intelligencia saját útra tévedése, ami már sok másik műben kifejtésre került. A sorozat mozgatórugóját tulajdonképpen ez a "szerelmi háromszög", az emberek - idegenek - humanic-ek kapcsolata adja, ami eléggé sajátossá teszi az egészet, mindezt úgy, hogy a főhősnő - aki egy emberi űrhajósként indul a történetben, majd később továbbfejlődik - mind a három létformával szoros kapcsolatba kerül. 

Szóval ebben a sorozatban a különböző határokat feszegetik, hol, meddig tart embernek lenni?, hol, meddig tart mesterséges lénynek lenni? - és hol kezdődik az emberiesség határa?, no és hol húzódik a határvonal az idegen civilizáció Földre szakadt túlélői számára?, meddig "mennek el" vendégként?, és mikortól érzik úgy hogy ez már az ő hazájuk is...?, mi az a tudás amit átadhatnak, és hol végződik ennek a határa mert már rájuk nézve is veszélyes...? Ilyen és hasonló kérdésekről szól a létezés határa - legalábbis számomra.

Ajánlom minden sci-fi rajongónak ezt a sorozatot, de bárkinek, aki szereti a morális kérdéseket feszegető, és nem az állandó akcióra építő, kapkodó kézi-kamerával készülő, fél másodperces vágásokkal operáló történetmeséléseket. Itt szépen lassan bomlik ki a történet, derül fény a rejtélyekre, s van elég idő a karakterek bemutatására és fejlődésére. 
Ja és nem bírom megállni, hogy... Halle Berry ötvenévesen is hihetetlenül jól mutat a képernyőn... 

***

Preacher (Prédikátor)

No ez az a sorozat amiben túl komoly válaszokat nem érdemes keresni, ez pusztán a szórakozás netovábbja, olyan mint egy nyolc órás Ponyvaregény: nem szól igazából semmiről, nem akar tanítani, de baromi szórakoztató - már akinek bejön ez a stílus. A Preacher története eredetileg képregény alakban látta meg a napvilágot - talán ezért is rántott be engem már az elején, mert gyerekkoromban imádtam, faltam a képregényeket - és a sorozat alkotói ügyeltek arra, hogy a megvalósítás, a képi megjelenítés, de még a rövid adok-kapok jellegű mondatok is képregényszerűek legyenek. A sorozatnak három főszereplője van, egy lelkész, egy brutális nő, és egy vámpír. Elég fura összeállítás, az már szentigaz, ám mégis e három főszereplő egymáshoz való viszonya adja meg a történet sava-borsát. A korábbi bűnözőből jó útra igyekvő lelkész az apjának tett ígéretnek igyekezvén eleget tenni, visszatér a szülővárosába, hogy hírdesse Isten igéjét, ez persze nem megy olyan egyszerűen, mivel nem egészen tudja kitörölni a múltját és a kettős alaptermészetét, amiben a nagyon jó és a nagyon rossz egyaránt jelen van. Talán ez az oka annak, hogy egy angyal-démon légyottból születő túlvilági lény pont ezt a prédikátort választja gazdatestnek, akiben a jó és a rossz ilyen kiegyensúlyozott arányban van meg. Az ő plátói barátnője a "domina", aki igazi minden lében kanál, kőkemény csajszi, akit egyedül a lelkész közelsége tud ellágyítani, bárki mást bármikor kinyír. Hozzájuk csapódik az ír vámpír, aki olyan "mi a fenét keresek én ebben a világban - de még ezt is leszarom" típusú nagy utazó, igazi badass figura, akinek fura mód hatalmas szíve van, és igencsak ért az emberek nyelvén. A lelkész és a vámpír párbeszédei nagyon kidolgozottak, hihetetlenül működik együtt a páros, öröm hallgatni, látni a játékukat. 
A Preacher valójában egy baromi jól kidolgozott bullshit, kellően beteg, abszurd, morbid, fekete, de e mellett hangulatos, érdekes, misztikus és kiszámíthatatlan... Olyan nekem való. :) 
Szinkronosan ajánlom megnézni, mert a vámpír magyar hangja az utóbbi évek egyik legerősebb telitalálata, nagyon illik hozzá.  (sajnos nem találtam magyar előzetest, ez van..)

   

***

Stranger Things (A jelentése: idegen dolgok, bár úgy tudom nincs még hívatalos magyar címe)

Na ez a nagy durranás, egyértelműen elvitte az aranyat nálam. De nem csak nálam, mióta kijött az online sorozatgyártással foglalkozó Netflix műve, azóta áradoznak róla a kritikusok, meg úgy nagyjából a fél internet. Nem is csoda, tényleg elképesztően eltalált sorozat lett. Az alkotás minden létező jellemzőjében a '80-as éveket idézi, az akkori korszellem előtt tiszteleg, ami nem csak abban nyílvánul meg, hogy 1983-ban játszódik és ehhez igazodóan kikerestek az alkotók néhány akkori zenét, és frizurát a neten, hanem tényleg minden ízében ott és akkor játszódik. Ez nekem különösen fontos, hiszen a '80-as években voltam gyerek, akkor kezdett kinyílni a világ előttem, a legkedvesebb első emlékeim onnan származnak, (akit érdekel itt, itt és itt áradoztam róla...) ezért természetesen a sorozat már a szintetizátor-zenével induló főcímnél berántott. A történetmesélést, de az egész sorozat felépítését, kezdve a zenékkel, a látványon át, a helyszínekig, áthatja a 80-as évek hangulata, az akkori sci-fi és horrorfilmek világa. Többen úgy jellemezték, mintha egy korabeli Stephen King regényt dolgozott volna fel Spielberg, ötvözve a többi akkori misztikus filmek ízét. És tényleg, tulajdonképpen minden apró részletében fellelhetünk valami ismerőset, legyen az egy helyszín (mondjuk erdőben, síneken sétáló kamaszok) vagy egy fénybeállítás (zseblámpás nyomozók alkonyfényben), satöbbi, olyan mintha száz korábbi filmből gyúrták volna össze.. ám mégis ez a sok-sok utalás, "lopás", "ismétlés" itt valahogyan összeáll, és működik. De nagyon.

Eddig a hangulat.

Most jön a történet és a szereplők.

A történet egy amerikai kisvárosban játszódik, ahol egyik éjjel különös körülmények között eltűnik egy gyerek, és ez az egész valahogyan összefügg a város határán lévő kormányzati telep működésével (pontosabban annak zavarával). Valami történt, valami elszabadult, ami rémisztő dolgok sorozatát indítja be a kisváros életében, és mindezzel egy időben feltűnik egy - szintén a titkos kormányépületből megszökött - különleges képességekkel megáldott lány - akit úgy hívnak: Eleven. Itt nem állom meg hogy ne utaljak Kerion bátyám sokszori felhívására, miszerint a megjelenítők egy pillanatra sem állnak le a megjelenítősdivel. A természetfeletti (hülye szó, mert minden a természet része, de ezt most hagyjuk, ezt használjuk) képességekkel rendelkező lány neve az angol 11, ez van rá tetoválva a karjára, tehát Eleven, amit mi magyarul úgy értelmezünk: élő, eleven...
A rejtélyek megfejtése több szálon indul el, egyrészt a város - csupa ismerős panelekből álló, kiégett, lecsúszott, stb. - seriffje nyomoz először hagyományos, realista módszerekkel, aztán egyre jobban elmerülve a misztikumban. Természetesen az eltűnt gyerek anyja is kutat, de ő már kapásból a misztikum legmélyebb bugyraiban, a másik világban keresi a fiát, meglehetős sikerekkel... a gyerek bátyja és barátnője szintén nyomozni kezd, és természetesen a gyerek barátai is, a sajátos kis fantáziájukkal, gyerekes megoldásaikkal. A szálak végül összeérnek, és együtt érkeznek meg a fináléba, ahol végül a gyerekeké lesz a főszerep, mintha csak az E.T-t látnánk megelevenedni ismét, csak némileg durvább köntösben.
Én általában nem kedvelem a gyerekszereplőket, szerintem nagyon ritkán tudják jól megválasztani őket, általában idegesítenek, de ennél a sorozatnál a gyerek hősök valami elképesztőn jól "működnek", hitelesek, szerethetőek, és megvan bennük minden amitől jó egy gyerekszínész. Az Eleven-t játszó kislány különösen megfogott, mert bár a szerepéből adódóan nem túl nagy játék mozgásteret engedtek neki, de majd összeszorult a szívem amikor egy-egy jelenetben szótlanul, szomorúan néz, és csak néz.. No persze a végére ő is elég rendesen aktivizálódik, kinyílik, minden tekintetben, a képességeit illetően és az emberekkel (főleg az újdonsült gyerek barátokkal) való viszonyát tekintve is. Ez a kiscsaj, aki 12 évesen ilyen összetett karaktert ilyen átütő erővel el tud játszani, még sokra viheti (remélem nem teszi tönkre a média darálógépe..).
Külön pirospont részemről, hogy semmilyen degeneráltságot elfajzást nem véltem felfedezni a sorozatban, tehát nincsen benne buzulás, leszbikusság, transzneműek, stb. 

A sorozat hihetetlenül sok embert inspirált ösztönzött, késztetett tevékenykedésre. Megannyi zene, videó, kritika, elmélet stb. látott napvilágot mióta megjelent a sorozat, látszik, hogy rengeteg embert képes volt berántani és megmozgatni, ami szerintem alapvetően jó dolog. Engem is megfogott, és alkotásra ihletett... no nem annyira saját alkotásra, inkább ilyen összeillesztősdire. Mivel nagyon szeretem az M83 nevű - szintén a 80-as évek hangzásvilágát idéző - zenekar videóklip trilógiáját, amiben különleges képességű gyerekek történetét mesélik el, az intézményi szökéstől, a végső szabadulásig (itt írtam róla: http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/07/lazuljunk-m83-reunion.html) - ezért felötlött bennem, hogy milyen jó lenne a két alkotást összehozni, azaz az M83 zenéjét és a Stranger Things sorozatot. Nem valami nagy durranás, de nekem kedves ez az összemosás:
 

Nos, röviden ennyit szerettem volna bemutatni. Aki akar természetesen utána kereshet, rengeteg kritika és ajánló jelent meg a fenti sorozatokról (a Stranger Things-ről különösen sokat áradoznak, pl. itt, vagy itt, esetleg itt), lehet még velük ismerkedni, ha ennyi nem lett volna elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődést. Ha meg igen, felkeltettem, akkor uccu neki, tessék letölteni és megnézni őket, mert szerintem nagyon színvonalas alkotások, sokat tudnak adni - már akinek bejönnek persze.