Befogadás, megismerés, egyesülés

- Avagy a transzmutáció mikrokozmosza egy blogon -

A következőkben "Pacal" barátunk gondolatait tárom a nagyvilág elé, mindenkinek ajánlom a benne rejlő tanítást megszívlelni.

 

  Létezésünk értelmét sokan kutatták az idők végtelen körforgásában, köztük jómagam is. Idestova tíz éve keresem valódi feladatomat a Földön. Rengeteg ideológia megismerése és számtalan tapasztalat után arra a meggyőződésre jutottam, hogy létünk célja és egyben a mindenség mozgatórugója nem más, mint a tapasztalás és ezáltal a tanulás. Önmagunk fejlesztése a harmóniára és az egységre törekedve. Az elmélet már a birtokomban volt, de a valódi mondanivalót mégis az elmúlt napok hirtelen jött káoszában értettem meg csak igazán. Ekkor tudatosult bennem, hogy szavaink ereje valójában a mögöttük álló elkötelezettségből és rendíthetetlen hitből fakad. Úgy érzem mindenképpen hasznomra váltak az ez idő alatt szerzett élmények, amiket szeretnék megosztani veletek.

Az egyik általam gyakran látogatott blogra, új hírek érkeztek. A magam nevében szólva egészen hozzászoktam, hogy bár a hozzászólásokban vannak ugyan nézőpontütközések, de pattanásig feszült, kiéleződött ellentétekre eddig nem igen láttam példát. Most azonban egy egészen új próbatétel elé állított minket a sors. Egy olyan ember véleményezte a dolgot, aki látszólag szöges ellentétben áll mindazzal, amit ez a blog, és mi, az olvasói képviselünk. Nyíltan vallotta, hogy világnézete sok dologban ütközik a miénkkel, és ki is állt emellett. A közérthetőség kedvéért elmondom, a kiindulópont az Új világrend kialakulásának apropója volt. Mi a gazdasági rabszolgaságot, önző érdekeket és az ember élethez való jogának sárba tiprását látjuk benne, ő viszont a jövőt (egyfajta elkerülhetetlen, és egyetlen túlélési megoldást biztosító „globális geomérnöki projektet”). Megkezdődött tehát a vita. Sokan azt gondolják az embereknek nem érdemes vitázni, mondván ez úgysem vezet soha sehová. Szerintem azonban, ha a két fél kultúráltan, emberi módon tudnak érvelni saját álláspontjuk mellett, az mindkettőjüknek csak a hasznára válhat. Mindamellett ne felejtsük el, hogy egy ilyen eszmecserében elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, hiszen anélkül eleve elutasítjuk  mondanivalója értelmét. Sajnos ez azonban nem teljesen így alakult.

    Az újonc meglepő szívóssággal állt ellen tucatnyi cáfolójának. Mint egy szilárd bástya, állt a szavak kereszttüzében, s az ellene felhozott érvek gyenge nyílvesszőként pattogtak le erős kőfaláról. Meglepődésünkre a bástya íjászokat rejtett, akik legalább olyan pontosan céloztak, mint támadói. Ezekben a feszült pillanatokban lépett elő az árnyékból az örök felbujtó, az Ego. Többen engedtek az édesen sötét, mégis ellenállhatatlannak ható kísértésének – még olyanok is, akik egyébként minden nap keleti tanítómestereket is megszégyenítő bölcsességgel papolnak a szeretet fontosságáról. Hamarosan a konfliktus elmérgesedett, és hatalmas démonok – gúny, agresszió, elutasítás és düh - játszóterévé változott. Körülbelül ekkor érkeztem meg én is. Nem igazán tudtam mire vélni e borús eseményt, látva, hogy a felek önnön lelküket kínálják véráldozatként e borzasztó lidérceknek, felajánlva nekik az alantas indulatok kétélű fegyverarzenálját. Szerencsére többek megőrizték hidegvérüket, és tudatosan vagy anélkül, de idővel megtörték a fenevadak hatalmát. Én mindeközben vártam. Olvasgattam a hozzászólásokat elejétől a végéig, és közben azon gondolkoztam, mi is a legésszerűbb dolog, amit most reagálhatnék. Higgadtságom meghozta gyümölcsét. Rabigába hajtottam démonaimat, jóllehet ez csak utána tudatosult bennem. Csak a saját árnyaim feletti győzelem után éreztem, hogy képes vagyok olyan hozzászólást megfogalmazni, amivel érdemben megfelelhetek belső önértékelésemnek.

    A csata utáni romokban megbújtak még a konfrontáció sötét asztrális túlélői, egyebek közt az elutasítás, és az ítélkezés. Szerencsére legyőzött, sebzett alakjuk immár nem jelentett komolyabb fenyegetést senkire, és így nekem is kihagyhatatlan lehetőségem nyílt hozzászólásaimon át a tanulmányozásukra, és mélyebb megértésükre. Most itt nem térnék ki csapatunk újdonsült, tőlünk kissé eltérő személyiségének megismerésére, de a későbbiekben visszatérek majd rá.

    A legfontosabb, amit közben tapasztaltam, hogy az emberek, sokszor hajlamosak olyan eszméket hirdetni –sőt, másokat kioktatni-, amikben vagy maguk sem hisznek, vagy egész egyszerűen képtelenek azonosulni velük. Nagyon jó példája volt ennek a hatalmas veszekedés. Olyan emberek hajtottak fejet a sötétség fenevadjainak, akik egészen eddig értelemről, szeretetről és megértésről prédikáltak. Ekkor vetődött fel bennem a kérdés: Vajon ugyanazt mutatom-e kifelé, mint ami bennem van?... Ha tényleg az örök igazságot keresem és a felemelkedést, jogos-e kirekesztés vagy az elutasítás? Ha átgondoljuk, rájövünk, hogy hiába mutogatunk másra, hiszen démonaink bennünk vannak, és a mi saját belső zűrzavarunk élteti őket. Nem a másik ember a felelős, ő csak rámutat a hibákra, ezáltal tanulási lehetőséget hordoz magában a sors eszközeként. Megpróbálhatjuk elhitetni magunkkal, hogy a megoldás rajtunk kívül keresendő, de csak akkor arathatunk igazi győzelmet, ha befelé fordulunk, és félelmeinkkel bátran szembenézve oszlatjuk el a sötétséget. Így láthatjuk csak meg létezésük valódi értelmét. Ez magának a megismerésnek és tapasztalásnak a misztériuma. Fontos, hogy ha nem akarunk üres, érdemtelen szavakat hirdetni, számot kell tudni vetni saját magunkkal is. Méghozzá szigorúan, és következetesen. Csak így vehetjük észre, mennyire értelmetlen magunkat hasonlítani másokhoz, mennyire felesleges dolog az ítélkezés, avagy saját ego-nk fényezése. Minden olyan tettünk előtt, ahol kicsit is kételkedünk abban, jól döntünk-e - lehet ez bármilyen hétköznapi dolog, egy munkahelyi késéstől egészen egy kocsmai verekedésig -, érdemes előbb magunkba tekinteni, és aszerint cselekedni, amit elméletben már igaznak ítéltünk. Ha pedig az ideát gyakorlattá transzmutáljuk, igazi beteljesülést élhetünk át, ami körvonalazza az előttünk lévő út egy részét, és hatalmas hitet ad a következő akadály legyőzésére. Amíg rendszertelen sötétség uralkodik bennünk, addig környezetünket és legfőképp magunkat is mély illúzióba ringatjuk. Ha igazán segítőkezet szeretnénk nyújtani másoknak tanácsainkon keresztül, az példamutatással kezdődik. Hogy is várhatjuk el, hogy figyeljenek ránk és kövessenek e rögös úton, ha azt látják, hogy még mi magunk sem tartjuk be saját szabályainkat. Minden este elalvás előtt érdemes átgondolni az aznapi eseményeket, és elszámolni tetteinkkel, vajon saját értékrendünk szerint helyesen cselekedtünk-e. Így aztán napról napra mi magunk láthatjuk hol is tartunk. Természetesen ez csak akkor működik, ha teljesen őszinték és szigorúak vagyunk magunkhoz, máskülönben torz képet kapunk. Ilyenkor nincs helye semmilyen kifogásnak, mert csak magunkat csapjuk be vele.

    Mindeközben persze figyelmet fordítottam újoncunk megismerésére. Kicsit talán a régi önmagamra emlékeztetett, amikor én is elvesztem a nihilben. Másrészt világképét tekintve hasonlít egy kedves barátomra, aki szintén valamelyest hasonló elveket vall, mint ő, de ennek ellenére szívesen ismerem meg az ő nézőpontját is. Politológiát tanul, és ahhoz képest, hogy a mai hatalmi rendszerre alapoz, meglehetősen okos gondolatai vannak, jóllehet némelyik nem épp az erkölcsösségéről válna híressé. Dacára annak, hogy két szinte teljesen eltérő álláspontot képviselünk, vitáink mindig a kölcsönös tiszteletre épülnek. Elvégre hogy is várhatnánk el a világtól, hogy változzon, ha már egy másik perspektíva hallatán gyűlölködünk? Sok dolgot tanultunk így mindketten a másiktól, mert elfogadjuk azt, hogy minden embernek joga van a saját véleményhez, és joga van annak megéléséhez is, ha ezzel nem árt másoknak. A gyakorlati érvényesítéstől pedig nem kell tartani. Egyrészről ha megvan a tisztelet a felek között, ott a gonosznak igen nehéz érvényt nyernie, másrészről egy alapjaiban negatív dolog beható ismerete magában hordozza a vakcináját is.

    Világunk az egységre, a harmóniára teremtetett, amiből nekünk is illik kivenni a részünket. Csak úgy teremthetjük meg a belső és külső egyensúlyt, ha nyitottak vagyunk bármiféle impulzusra, hiszen csak így kaphatunk átfogó képet. Csak az juthat el az örök igazság szentélyébe, aki képes magába olvasztani a lét minden aspektusát. Ne engedjünk szabad utat saját ellenszenvünknek! A helyszín, az időpont, a közlés módja, sőt még maga a személy is pusztán körülmény, ami arra hivatott, hogy előidézzen életünkben egy olyan helyzetet, amiből leszűrve a konzekvenciát, tanulhatunk. Pont az ilyen remek alkalmakat nem szabad elutasítani, mert sosem tudhatjuk, hogy egy elsőre ellenszenves ember milyen lehetőségeket hoz magával. Ha alázattal fordulunk felé, megismerhetjük minden benne –és így bennünk- szunnyadó dolog valódi természetét. Sokszor a támadás egyenlő védekezéssel, a nagyképűség mögött pedig kishitűség rejtőzik. Ha meg sem próbálunk mélyen a dolgok mögé nézni, akkor az élet bármely területein is könnyen elakadhatunk a felszínt kapirgálva. Valahol mélyen minden emberben élnek az ősi egyetemes törvények, valaki rögtön képes meríteni ezekből, és van olyan, akinek egy élet is kevés hozzá. De minden egy pontba fut össze a végén, mind ugyanazt szeretnénk legbelül, csak más irányból közelítünk, és más tempóval. Legyünk türelemmel a kallódóak felé, és ne elutasítással reagáljunk, mert minden okkal történik. Ugyanígy a blogra sem keveredett volna furcsa barátunk, ha nem ez szolgálta volna legjobban az ő hasznát (és természetesen a miénket is). A lényeg, hogy ha mindenben a bukást, és a csapdát látjuk, nem pedig a lehetőséget, akkor a félelem könnyen bilincset verhet kezeinkre a cél előtt.

    Meglepő módon, egyáltalán nem egy vérszomjas pszichopatával volt dolgunk, hanem egy legbelül jó szándékú embert ismertem meg – kissé Darth Vader-es beütéssel :) -, akit csalódásai egészen más utakra tereltek. A kiábrándulás az első lépés az ösvény elején, hiszen ez adja a késztetés az igazság felkutatására. A végén a sors humorának éreztem a felismerést, hogy egy segítségre szoruló embert küldött elénk, de ezt csak az láthatta, aki kiállta az igazi próbát… a szeretet és befogadás próbáját.

Pacal

---

Én csak annyit fűzök e remek íráshoz, hogy sokszor azoktól is tanulunk, akiket gyűlölünk, és előbb-utóbb minden csepp megtalálja a tengert. Kár eltaposni a másikat, csak mert ő másik úton, másik patakban tart ugyanoda.