Elvesztegetett (?) élmények

 A város hangjai beszűrődtek a kocsma nyitott ajtaján, amit egy korábban távozó vendégnek - kinek seggében maradt a keze - köszönhettek a bent lévők. Nem volt ez konkrét zaj, inkább csak valami egybefüggő, felismerhetetlen, de kétségkívül zavaró hangmassza. Így amikor Tibi belépett, és behúzta maga mögött azt a nehéz fa ajtót, határozottan jobb lett az élet odabent. Asztalánál ülve Feri, borospoharát bámulva mindebből csak annyit észlelt, hogy a beálló csendben jobban kezdte érteni a szomszéd asztalnál vihorászó csajok mondatait, bár érdeklődését továbbra sem keltették fel a mondandók. Középkorú, kissé kopaszodó, zömök faszi volt, akin látszott, hogy nem segélyből lengette eddig, hanem - kellően sosem eléggé megbecsülve - dolgozott már jónéhány éve. Nem volt valami jólöltözött, de nem is volt szakadt, inkább olyan, mint aki nem ad sokat magára, mert ruházatnál fontosabbnak tart más dolgokat. Mire Tibi odaért hozzá, mintha még tovább mélyültek volna a ráncai, és nagyon nem akart felnézni a borospohárról, csak Tibi üde hangja zökkentette ki gondolataiból.

Ki legyen a fiatal Han Solo?

A kérdést úgy is feltehetnénk: vajon képes lesz-e legyőzni az internet népének akarata az olyan - pénzéhségben korlátokat nem ismerő - céget, mint a Disney? A kérdés ugyanis jóval tovább mutat, minthogy vajon ki játssza el egy híres karakter fiatalabbik énjét. Kezdem ott, hogy talán nem mindenki előtt ismert a tény, miszerint a Disney 2018-ra berendelte a fiatal Han Solo-ról szóló (!) előzményfilmet, ami tökéletesen illeszkedik ennek a cégóriásnak a pénzbegyűjtő elképzeléseibe, ugyanis határozottan látszik, hogy annyi bőrt akarnak lenyúzni a Star Wars univerzumról, amennyit csak lehetséges. És természetesen amikor egy ilyen léptékű kitalált szereplőhöz nyúlik valaki, akkor bizony a legfontosabb kérdés: ki fogja eljátszani a fiatal Han-t? A kérdés, mint már említettem, most többről szól egy egyszerű színész-lottónál, történt ugyanis, hogy az internet népe felfigyelt egy rendkívül tehetséges kanadai fiatalemberre, akiben minden megvan ahhoz hogy elhiggyük róla, ő a fiatal Solo kapitány - azonban egyelőre úgy tűnik, a cégóriás, aki "maga a sátán", nem igazán igyekszik meghallani a nép hangját.

Kezdem azzal, hogy a srác, Anthony Ingruber 18 éves (!) korában feltöltött egy videót a youtube-ra, amin eljátssza a Csillagok Háborúja film egyik emlékezetes jelenetében Han Solo-t:   

(L)egokaland

Itt talán nem kell hangsúlyozni, hogy a valóság rétegezett, mint egy hagyma, vagy mint egy Matrjoska baba. Vegyünk egy példát, mondjuk a híreket.

Az ember (talán minden ember) életében eljön a pont, amikor egyszer csak rájön hogy a TV-híradó nem mindig a teljes igaszagot közli. Ezt leginkább akkor lehet átélni, amikor egy személyes tapasztalat, tudás ellentmond mindannak, ami a TV híradóban elhangzik. Ekkor emberünk keresni kezd, vajon miért nem az általa megismert igazságot mondjak a dobozban, miért egy eltorzított, csúsztatott, vagy rendkívül hiányos verzióját, vagy éppenséggel teljesen ellentétes változatát mondjak a tömegeknek? Egy idő után emberünk rádöbben hogy a TV-ben azért nem hallhatja a teljes igazságot , mert a TV-csatornák kivétel nélkül valakiknek a tulajdonában vannak, igen még a "közszolgálatik" is, és bizony a tulajdonosoknak nem csupán TV-ik vannak, hanem érdekeik is, amiket érvényesíteni kívánnak, többek között az általuk tulajdonolt képcsatornákon keresztül. És ezek az érdekek sokszor ellentétesek az igazság kimondásával.

Ekkor emberünk rádöbben, hogy van ám egy másik világ is a hírek forrására, ezért átnyergel az internetre. Hohohóóó, ez aztán a szabad világ, a vélemények szabad áramlásának valódi színpada, a választás legmagasabb szintű illúziója, itt aztán lehet válogatni a megannyi hírportál közül. Emberünk talál is magának, tán nem is csak egyet, amit szívesen olvas, mert ott hogy - hogy nem pont kedvére való hírek vannak, melyek "igazak", passzolnak emberünk világnézetéhez, ráadásul a tálalásukkal is tud azonosulni. Sőt, emberünket megtalálják különböző közösségi oldalak meghívói is - ez aztán a véleményszabadság netovábbja! Egy idő után azonban emberünk rádöbben, hogy itt sem fenékig tejfel minden, és vannak hírek, melyekkel mégsem tud kiegyezni, melyek nem illenek a világképébe, s ekkor hírtelen rájön, hogy ez újfent azért van, mert ezek a hírportálok, közösségi hálók is - a TV-csatornákhoz hasonlatosan - szintén valakiknek a tulajdonában vannak (meglehet ugyanabból a körből..), akiknek szintén érdekeik vannak, melyeket ezeken a hírportálokon keresztül kívánnak érvényesíteni. És bizony itt ismét felmerül az érdekellentét bizonyos igazságok kimondásával kapcsolatban.

Ekkor emberünk a blogok világát veszi célba, gondolván, no igen, az internetes naplók már csak nem óriási médiaszörnyetegek, konglomerátumok zsebében vannak, hanem ugyanolyan hétköznapi emberek szerkesztik, mint amilyen ő maga is. Ez is működik egy darabig, emberünk talál néhány kedvére való blogot, ahol aztán tényleg beleadnak apait, anyait, itt aztán nincs kec-mec, nincsenek tabuk, itt végre kimondják az Igazságot a bloggerek. Ühüm... csak aztán elég egy hozzászólás, mely esetleg nem egyezik meg a bloggazda álláspontjával, és emberünk már repül is. Ekkor rádöbben, hogy basszus, megint tévedett, sajnos a blogok világa (legalábbis jó részük) szintén valamilyen érdekcsoporthoz tartozik, például az (zs)index hírportál valamennyi újságírójának van legalább egy, de inkább két vagy három blogja, amelyeken ugyanaz a szellemiség árad szét, ismétlődik, sokszorozódik, mint az anyaoldalon.

 
Ezután emberünk már csak a blogok hozzászólásait olvassa el, sokszor el sem olvasva a posztot, rögtön ugrik a kommentekre, bízva abban, hogy ott talán még vannak hozzá hasonló, valódi emberek, akik nem irányított figurák, akik ugyanúgy éhezik és szomjazzák az igazságot, és amikor végre megtalálták, vagy megtalálni vélik, bizony ki is mondják, le is írják, még akkor is ha ez teljesen ellentétes a blog szerzőjének álláspontjával. Emberünk ekkor nagyon megörül, talál végre hasonló gondolkodású barátokat a világban, melyek létezéséről sem tudott korábban, s eddigi igazság-szomjúságát kielégítve olvassa az igazmondások sokaságát. Ám az öröm nem tart sokáig... mert időnként zavar támad az erőben, és a hozzászólók között megjelennek fura, ellenszenves, kötözködő, vagy teljesen értetlen figurák, mindenféle idióta nicknév alatt, akik esetében emberünkben az a határozott érzés alakul ki, hogy ezek akarnak valamit, ezek céllal vannak itt, és teszik amit tesznek. Mert az nem lehet, hogy valaki céltalanul, semmilyen észérvre nem hallgatva védjen mondjuk egy politikai pártot a védhetetlenség határán túl is, ennek oka lehet. És ekkor emberünk életében először meghallja a kifejezést, amitől libabőrös lesz: bértollnok, fizetett troll - s amikor rájön ennek valódi jelentéstartalmára, akkor nagyon elszomorodik, mert rájön, hogy az anonimitás mögé bújva bármilyen erők fizetett képviseletei megjelenhetnek az egyszeri emberek között - itt is. A kurva életbe, de szemét egy világ ez az internet is! - gondolja emberünk, s már senkiben sem bízhat, nincs már olyan felület ahol az igazat, a színtiszta igazat, és csakis az igazat lelné meg. Magára marad.

Végül emberünk végső elkeseredésében magába fordul, belső világába, ahol ekkor már fel kell bukkannia egy eddig ismeretlen forrásnak, egy olyan érzésnek, amely a lehető legbelsőbb pontjából jön, és ami azt súgja belül, hogy hallgasson rá. Nem kér semmit cserébe, nincsenek érdekei, egyszerűen csak Van, és Tud ez a bizonyos forrás. Emberünk, miután átadja magát és minden addig kialakult képét, hitét, vélt tudását ennek a bizonyos belső forrásnak, megérti, hogy ezzel a belső erővel felvérteződve már semmilyen egyéb külső forrásra nincs többé szüksége. Bármilyen külső forrást meghallgathat, megnézhet, elolvashat innentől, nem fog számítani, mert belül már rátalált az egyetlen helyes útmutatóra. Emberünk ezzel a Kalauzzal felvérteződve már könnyedén elboldogul a világban, szabaddá válik, hiszen nem kell semmit elhinnie, minden állítást megkérdőjelezhet, bármilyen tabut ledönthet, bármilyen tényként beállított információval szemben felállíthat kételkedő, ésszerű és helyénvaló kérdéseket. Emberünk ezután már bátran megszemlélhet bármilyen alkotást, még olyanokat is, melyekről korábban úgy vélte; magától az ördögtől valók, nem fogja már semmi befolyásolni a gondolkodását, mert tiszta erőforrása révén el tudja dönteni, szinte a porcikáiban megérzi mi igaz és mi nem ebben a világban.

Vegyünk megint egy példát! Emberünk másodjára megnéz egy egyszerű mesefilmet, ami a maga idejében elég nagyot szólt, és belső útjelzőjének segítségével második nézésre az alábbi üzenet-rétegeket fedezi fel az alkotásban:

1. réteg, a látszat: új világrend

Van egy város, tele boldog és dolgos emberrel, és van egy vezető, Lord Biznisz, aki mindezt összehozta. Ebben a városban mindenki rettentő boldog, mivel mindenkinek van kinyomtatott útmutatója, ami közli mikor mit kell tennie, mi a helyes, és mi a helytelen, és miről mit kell gondolni. Lord Biznisz nem fukarkodott semmivel, mindenkinek megvan mindene, ami a napi munkája ellátásához szükséges, no és persze a munkáért cserébe minden földi jóval el is van látva: kedvenc TV-műsor, drága kávé, csirkés hamburger, teljesen bekamerázott utcák, no és persze a mindenki által imádott Taccos-kedd! Lord Biznisz egy felhőkarcoló tetejéről irányítja mindezt, temérdek hű csatlósa és stúdiói segítségével - egyszerűen imádják őt a népek, és van egy még cukibb végső terve: egy ragasztó segítségével mindenkit odaragasztani a helyére, így létrehozva az abszolút rendet a városban, ahol minden szupi-szuper!

Ebben a varázslatos világban él hősünk, Emmet, aki mindenkinél átlagosabb és egyszerűbb, semmivel nem ugrik ki a többiek közül, semmilyen eltérő szokása nincs, semmit nem kérdőjelez meg, mindent az útmutató szerint csinál a szokott napirendjében, és ettől igen felhőtlen élete van a maga egyszerűségében. Egy ideig.. Ez eddig egy kiváló tükör, társadalmi kórkép a mi világunkról, no de ez lenne az üzenet? Részben.

2. réteg, a lázadás

Ahogy szinte minden történetben, jön egy pont amikor megváltozik az eddigi menetrend, hősünk életébe egy átlagos boldog napon (még a Taccos-kedd előtt!), miután társaival ledolgozta az aznapra előírt teendőit, belép Lucy(fer), egy csinos lány képében. Az Ébresztő először Vadóc néven mutatkozik be, és a film későbbi szakaszában kiderül, hogy számtalan neve volt már. A lány haja új van belőve, hogy sokszor csak az egyik szemét látjuk a háromszög alakú frufru közepén. Ő egy igazi szuperhős-lázadó, különleges képességekkel bír, nagy tudása van, ki-be ugrál az egymástól fallal elválasztott lego-világok között (melyek létezéséről eddig Emmetnek fogalma sem volt..), de mindez semmi, hiszen saját elmondása szerint ő csak azért jött, hogy megtalálja a kiválasztottat, akiből mindenkinél nagyobb építőmester (!) válhat, és aki megszabadíthatja a világot a zsarnokságtól. Szóval fűt-fát ígér Emmetnek, és csupa olyat feltételez hősünkről, amit ő maga egyáltalán nem hisz magáról. Emberünket Lucy-n kívül csupa erős jellemek, karakterek (!) veszik körül jobbról-balról, Batman, egy Gandalf-klón, Vitruvius, Hell-O Kitti, stb. kik segítik útján. A sok jól megírt erős karakter közt - kik erős tulajdonságaiknak köszönhetően látszólag oly ügyesen és talpraesetten elboldogulnak ebben a fura világban - hősünk nem találja a helyét, kizökkentették ezért talajt veszt, s mivel neki semmilyen különleges képessége nincs, egyre inkább senkinek érzi magát, a szó legszorosabb értelmében. Ezt eleinte hátránynak fogja fel (miközben mi, nézők már sejtjük hogy ez a "senkiség" az egyetlen helyes "állapot" mindahhoz, aminek történnie kell). Egyszer még a saját elméjét is megmutatják neki, ahol kiderül, hogy mivel teljesen üres, így ő lehet a legnagyobb építőmester, hiszen semmilyen kötöttsége, berögződése nincs, és megtudja, hogy a legnagyobb mesterek is éveken át dolgoznak azon, hogy ilyen "semmi" legyen az elméjük helyén, hiszen az ilyen semmiből lehet a bármit megteremteni.

3. réteg, a "valóság"

Hősünk egy sor különös kaland után végül eljut a végcélhoz, a zsarnok Lord Biznisz fellegvárába, ahol a nagy világmentés-akció "sajnos" balul sül el, és hőseinket elfogják. Emmet ekkor egy nagyon nehéz döntés elé kényszerül: vagy megkötözve végignézi a világ és a barátai pusztulását, vagy feláldozza magát annak érdekében, hogy mindenki mást megmentsen. Hősünk meghozza a döntését, majd kiugrik az ablakon a hátára szíjazott lapos-elemmel együtt (ami üzemelteti a fogdákat), és pont egy mágikus örvénybe esik, ahol az ő világuk véget ér, a többiek számára ő tehát hősként meghal. Emmet azonban nem hal meg, hanem csak színteret vált; miután kiesik a Lego-világból, átkerül egy másik világba, az emberek dimenziójába. Először moccanni sem tud, be van rezelve, nem érti hová került. Itt kiderül, hogy végig egy kisfiú játszotta el az egész eddigi történetet, kezdve Lord Biznisszel (akit a saját apjáról mintázott), a "senki" hősön át az őt segítő szupi-szuper lázadókig - mind mind a gyerek képzeletének szüleménye, a Lego-világban semmi sem valós erről a szintről nézve, csupán kitalált mese, karakterekkel. Azonban ebben a realitásban is van konfliktus, jó és rossz oldallal, és vannak karakterek, hiszen hazajön a gyerek apja, és írtó pipa lesz, mert kiderül, hogy ő vásárolta meg és építette fel egész Lego-várost az utolsó elemig, és baromira feldühödik látva, hogy a gyerek saját történetet, egyedi elemeket és karaktereket épített az ő városába, városából. Lord Biznisz tehát az orrunk előtt válik nevetséges mesefigurából rémes valósággá, főgonosszá. A gyerek szemében az apja ugyanaz a karakter, aki ragaszkodik a kötöttségekhez, és bizony valóban ragasztót is használ a Lego-elemekhez, hogy minél tartósabbak legyenek, ne essenek szét, minden maradjon ott és úgy ahogyan ő, ennek a világnak a teremtője elképzelte. Mindenhová tiltótáblákat helyezett ki, "ne nyúlj hozzá", "ne érintsd", "ne tedd ezt, ne tedd azt" felíratokkal - akárcsak az Ószövetség "istene" a Tízparancsolattal. A gyerek persze lázad, mert szerinte ezek játékok, és nem érti miért ne lehetne szétszedni a kötött formákat, és összerakni másképpen az elemeket, ahogyan neki tetszik. Az apa tehát itt Isten,  a Lego-város és a gyerek teremtője, aki nem tűri el, hogy fellázadjanak ellene, itt mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja.

Egy katartikus pillanatban azonban az apa rádöbben, hogy a fiának van igaza, hiszen mindez csak játék, miért ragaszkodunk a formákhoz, miért ne engedhetnénk el a fantáziánkat, és építhetnénk bármit, amit csak akarunk? Hisz valahol ez a legózás értelme és célja, nem? Ez lenne tehát a mese fő üzenete, itt nyer értelmet az egész? A többségnek biztos, de van még egy szint.

4. réteg, a lebontás, az új építés, az alkotói szabadság

Nem kerülhető meg a további párhuzam a mese és a mi valóságunk között. A mese fő mondanivalója tehát az lenne, hogy bontsunk le mindent ami kötött volt idáig, mindent ami oda volt ragasztva, annak érdekében, hogy az alapelemekből felépítsünk bármit, amit csak a fantáziánk megenged? De hát nem pont ez a fő mondanivalója a mi építőmestereinknek is? Lázadni minden ellen ami a Teremtésből jön. Eljátszani egy új teremtőt és teremtést, behelyettesíteni. Ehhez alkotóelemeire, atomjaira kell bontani minden eredetit, és felépíteni valami teljesen újat a saját szabályaink szerint. Hát nem épp ez történik a Földön? Nagyon úgy tűnik, hogy mióta az építőmesterek (szabadkőművesek) e Földön vannak, azóta ez a fő céljuk, ezért tevékenykednek és úgy látszik elég jó munkát is végeztek, nem? Vallások, nemzetek, társadalmak, közösségek, családok, normák, határok, hitrendszerek, meggyőződések, berögződések, kötöttségek, paradigmák... stb., mind-mind atomjaira szedve napjainkra, hogy a szétszedett darabokból, alap építőelemekből valami teljesen újat lehessen felépíteni, valamilyen érdekek alapján. A kisgyerek pont ezt a szabadkőműves üzenetet közvetíti: mindent szétszedni, és új szabályok szerint összerakni, ahogy ő akarja. Ez tehát a mese fő üzenete? Ez lenne hát a történet teljes megvilágításban, teljes fényében? Nem, mert van még egy szint.

5. réteg, a valóság

Kedves Olvasó, minden amit eddig olvastál csupán különböző rétegei, pontosabban szűrői voltak az igazságnak, mely ezen szűrők által eddig eltorzítva volt. S miután lehántottuk az összes szűrőt, jöjjön végre a csupasz kristály, maga az Igazság: minden okkal van így, ahogy. A világrend ahová születünk, az az elleni lázadás, a társak az úton, a Fényhozó, az áldozat, személyünk (egónk) feláldozása, a "senkivé" válás, ezáltal átlépés egy másik világba, tudatunk tágulása, a társadalmi kötöttségek darabokra szedése szabadkőművesek által, és a mindezt háttérből irányító erők szükségszerű jelenléte és tevékenysége minden rétegben csupán egy célt szolgál, méghozzá a lehető legmagosabb szintű célt: hogy emberünk a külső illúzió rétegek (a történet, a karakterek, a személyiség, a "minden hazugság" világának) lefejtése után kénytelen legyen magába fordulni, s megtalálni a kristályt, a valódi forrást, azt a magot, önmagában, ami a teljes valója, és kibontsa végre az ajándékot amit kapott, és kisarjadjon végre ez a mag, és értelmet nyerjen végre a tanítás: "halj meg hogy élhess végre". Ahogy közeledünk ehhez a belső maghoz, annál fehérebb, annál tisztább, és annál fényesebb minden.

Innentől kezdve a hírek, a hazugságok, az összeesküvések, a háttérerők, azaz a különböző rétegek - mindezek már nem számítanak, csupán segítői, útjelző táblái voltak az Útnak, melyen végigment emberünk, és eljutott eddig a pontig. És természetesen ez sem a végállomás, csupán egy bizonyos szint, egy mérföldkő, mely talán az eddigi legfontosabb volt eddigi útján. És az eddigi tapasztalatok alapján egyértelműen kimondható: innen is lesz még továbblépés, ahonnan majd ez a pont is csupán egy iránymutató táblának látszik majd egyszer ebben az örök életre szóló (L)egokalandban, ahol ugyanúgy egy ego lesz a szemlélő, csak nem e 3D világba becsatornázva, hanem egy fentebbi szinten, nagyobb Matrjoska babában lévő éntudat.
 
Ezzel a kis írással kívánok mindenkinek boldog új évet, már akinek még jelent valamit ez a január 1-i dátum. 
(Napiszer később...)

Lazuljunk: hogyan jött létre a Naprendszer

Motkány a zűrben

A bíró okos lánya

Na mi van ma? :)

Ti nem jöttök? Nem, mi maradunk.

2015. szeptember 11-én reggel jelentették be hivatalosan is a TV-híradóban. Előtte már hetekkel keringett a hír az interneten, de az igazi bomba a hivatalos bejelentéskor robbant. Ugyan már előtte is lehetett látni csurig felpakolt autókat észak felé indulni, de a valódi káosz a TV-ből tájékozódókkal kezdődött. Szinte órák alatt teljes lett a zűrzavar, pont ahogyan az ilyen témájú filmekben láttuk azelőtt. Először az élelmiszerboltokat lepték el a megvadult emberek tömegei, ezután jöttek az elsődleges kaján túl továbbgondolt célpontok, a gyógyszertárak, barkácsáruházak (persze percek alatt elfogyott az összes sátor és öngyújtó), majd a benzinkutak lettek igazi harcterek. A TV-ben azt javasolták, hogy mindenki próbáljon meg minél magasabb tengerszint feletti helyre eljutni, minimum 600-700 m magasságba. Ránézve Magyarország domborzati térképére, nem nehéz belátni, hogy ebből a szempontból túl sok lehetőséget nem hagytak nekünk a túlélésre azok, akik anno azon a bizonyos francia tárgyaláson megszabták a határainkat. Persze, lehetett volna külföldi hegyeket is keresni, páran az ismerőseink közül ezt az utat választották, mi nem akartunk románok, vagy szerbek között keresni a boldogulást, így is elég nehéznek ígérkezett az út. 

Szóval mi is a TV-bejelentéskor döntöttük el végleg, hogy lesz ami lesz, összepakoljuk amit lehet, és nekivágunk. A Mátrát céloztuk meg mint elsődleges útvonal, tekintve hogy hazánk legmagasabb területe. Már jó előre eldöntöttük, hogy nem autópályán megyünk, túl nagy a kockázat, s ha bármi van, onnan nincs letérés... e helyett inkább megpróbálunk a kertek alatt feljutni a hegyvidékre. Az autót teletankoltuk még a zűrzavar előtt, már csak a pakolás hiányzott. Jól emlékszem, még jóval, hónapokkal az esemény előtt valamilyen sugallatra kinyomtattam egy írást, melyben egy "nagy" túlélő koma írta le hogy szerinte mik a legszükségesebb eszközök, melyek mindenképp jó ha az embernél vannak ilyen helyzetben. És természetesen - ahogy az lenni szokott a fontosnak vélt dolgaimmal, - nem találtam azt a rohadt papírt sem, így a nagy fejetlenségben a feleségemet idegesítettem vele.

- ...de tényleg nem láttad? Nem lehet hogy kidobtad?!

- Nem, de ha még egyszer megkérdezed téged doblak ki!

Rendkívül feszült órák voltak ezek, emlékszem többször egymásnak estünk, és nem csak szavakkal... A gyerekekre is átragadt a belőlünk áradó feszültség, de fura mód ahelyett hogy őrjöngtek volna, mint máskor, akkor valamiért némán, de tágra nyílt tekintettel figyelték a körülöttük eluralkodó őrületet. 

A pakolás nem volt egyszerű. Ilyenkor az ember igyekszik feleleveníteni mindent amit tud a túlélésről - azaz nagyjából semmit. Ekkor döbbentem rá, hogy kényelmes kis életemben minden tudásom a filmekből van. Talán pont ezért készítettek ennyi katasztrófafilmet a nagy bűvész-mesterek, talán tudták mi jön, és talán így akartak üzenni, felkészíteni akit lehet. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy hihetetlen adagban törtek elő a nem valós "emlékek", hogy mire lehet szükség majd odakint. A feleségem a gardróbban kezdte a pakolást - megbeszéltük, hogy ugyan jön a tél, és a meleg ruhák a legfontosabbak, de azért biztos ami biztos tegyen el nyári ruhákat is, ki tudja meddig és hol kell élnünk majd. Helytakarékossági okokból a család minden tagjának három lábbelit engedélyeztem: egy téli csizmát, egy cipőt, és egy szandált - úgy gondoltam ezekkel bármilyen körülmény esetén elboldogulunk. Én a garázsban kezdtem a pakolást, először a legfontosabbak jutottak eszembe: fejsze, kalapács (szögkihúzós!), kötél, gyufa minden mennyiségben. Aztán elkezdtem kotorászni a szerszámok között, nyílván tudtam hogy mindent nem vihetek magunkkal, de azért előszedtem a fogót, néhány csavarkulcsot, csavarhúzót, és még a metszőollót is - ki tudja, hátha kertészkedek még valaha. Amíg a nejem a ruhákkal szöszmötölt, én elkezdtem összeszedni amit a kamrában találtam, és úgy gondoltam ezekre szükség lesz: tészta csomagok, rizs, bontatlan csokik, konzervek, néhány üveg lekvár, vizes flakonok, kekszek, só, cukor, és még néhány egyéb száraz élelmiszer, amikre már nem emlékszem, régen történt. Mire ezeket mind belegyömöszöltem egy nagy táskába, addigra a feleségem is előkerült a ruhákkal púposra tömött bőrönddel. Egy pillanatra megálltunk, egymásra néztünk, és nem hittünk a szemünknek: éveket öregedtünk abban a pár napban, de még arra sem volt időnk, hogy mindezt észrevegyük. Folytattuk a munkát: ő a konyhában szedett össze evőeszközöket, kemény műanyag poharakat, néhány lábast, stb. én mondtam neki, hogy vigyük el az apámtól kapott kerámia késkészletet, az legalább már tokban van, nem kell csomagolni. Én közben az egyéb eszközöket szedtem össze, voltak közöttük tényleg hasznos ötletnek tűnők, mint például takarók, ollók, napelemes és dinamós zseblámpák, de sokukat ma sem értem miért kezdtem el bepakolni: fényképező, tab, USB külsős merevlemez az összes családi felvétellel. Akkor még nem fogtam fel hogy az új világban ezekre nem lesz szükség.

Körülbelül vagy fél napig tartott a nagy szedelőzködés, nem emlékszem minden idegbajos jelenetre, de a kocsi csurig megtelt, minden készen állt. Emlékszem hulla fáradtan rogytunk le a nappaliba kora estefelé, a gyerekeknek betettünk valami mesét, legalább ők nyugodjanak le, amennyire lehetséges. Korán lefeküdtünk, mert már másnap hajnalban el akartunk indulni. Természetesen egy percet nem aludtunk, csak amolyan zaklatott félálomban. Én azt álmodtam, amit már gyerekkorom óta nem sikerült átélni: repültem... s talán ez az álom volt ami meghatározta a továbbiakat, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy hajnalban még megvolt az elhatározás, gyors bekaptunk valamit reggelire, aztán kiálltam a kocsival, a család is már ott sürgött-forgott körülöttem, mindenki remegett az idegességtől. A környezetünk is átvette már a feszültséget, életemben nem láttam annyi hangyát, mint akkor, tele volt velük a járda, a terasz, de még a ház is... de már nem érdekelt, nem akartuk bántani őket. Az eget madarak rajai és repülők csíkjai töltötték be azon a reggelen, mind mind igyekeztek valahová máshová, és ekkor történt valami... 

Mintha egy meleg fuvallat csapott volna meg, ami egészen belülről is átmelegített, szinte felforrósított a szívem tájékán. 

Megálltam, körbenéztem. 

Mintha az egész világ lelassult volna. 

Mintha egycsapásra minden megváltozott volna, másképp láttam a világot.

Láttam a fák leveleit ahogy komótosan el-elhajolgatnak a szél elől, láttam a madarak szárnyainak lassú emelkedését-süllyedését, láttam a kutyát, ahogy lassan lépked a kapu felé... És ekkor láttam meg a szomszédékat is, már ők is készen voltak, épp indulni készültek, járt a motor. Még valamiért visszaszaladt a szomszédsrác, és utána bevágódott a kocsiba, indultak. Mikor odaértek a mi házunk elé, lelassítottak, és megálltak előttünk. Letekert ablakon át néztük egymást, tekintetünkben fura kíváncsiság. Egy ideje nem voltunk túl jóban, tulajdonképpen semmi bajunk nem volt egymással, inkább csak elhidegült a kapcsolatunk. De ott, abban a pillanatban, ahogy néztük egymást, minden megváltozott. A tökéletes megértés és szeretet vibrált a tekintetünkben egymás iránt. A szomszéd srác leállította a motort, kiszállt, odajött hozzánk, és azt mondta:

- Mi nem a Mátrát választottuk mint sokan, inkább átmegyünk a Bihari hegységbe, viszonylag közel van, és az 1800 méteres magasság talán elég lesz.

- Jól van - feleltem, majd leejtettem a kezemben lévő kocsikulcsot, - jó utat, és sok szerencsét!

- Mi az, ti nem jöttök? - kérdezte meghökkenve a szomszéd.

Ekkor a feleségem legnagyobb megdöbbenésére azt feleltem:

- Nem, mi úgy döntöttünk, maradunk. 

A nejem rám nézett, én vissza. Nem tudom mit látott a tekintetemben, talán végre az egyetlen nyugodt pontot abban a felforgásban, ami azokban az utolsó napokban körülvette, mindenesetre látva a tekintetemet, ő is egy pillanat alatt megnyugodott.

A szomszéd még mindig legyökerezett lábakkal állt, értetlenül nézett minket. Én nem akartam túlmagyarázni a dolgot, ezért csak ennyit mondtam:

- Nincs értelme. A hegyekben csak a farkasok várnak, olyanok, akikkel néhány napja akár még beszélhettél.  

A szomszéd lehajtotta a fejét, némán állt egy darabig, majd így halkan szólt:

- Tudom, de mégis meg kell próbáljuk.

- Tudom - válaszoltam én is - Sok szerencsét, Isten óvjon titeket. 

Ekkor kiszállt az autóból a szomszéd felesége is, nem hallotta ugyan a beszélgetésünket, de mindent értett, ránk volt írva ahogy némán ott álltunk egymás mellett. Odajött, és csendben átölelt mindannyiunkat. A kisebb lányunknak súgott valamit a fülébe, sosem tudtam meg mit. 

Elmentek. 

Mint ahogy a többi szomszéd is. Egyedül Józsi bácsiék maradtak, autó nélkül, idősen, nem vágtak bele egy ismeretlen életbe. Bátyámék már napokkal előtte elutaztak, azóta sem hallottam felőlük. Apám ott marad a hetedik emeleti lakásában, az utolsó telefonbeszélgetésünk alapján egész vidám volt, azt mondta, kitűnő lesz onnan a kilátás. Nem vitattam, elköszöntünk.

Dél körül ért oda a hullám. 
Már jóval előtte feltámadt a szél, egyre erősebb lökésekkel fújt mindig ugyanabból az irányból, és fura illatokat hozott. Az eget ekkor már szinte teljesen betöltötte a madarak seregei, fülsértő csiripeléssel repültek valahová, csak ők tudják hová. A szélnyomás után érkezett a moraj. Sosem hallottam még hasonlót. Mintha maga a Föld gyomra morajlott volna, hihetetlen mély frekvencián rezgett az az állandó és egyre erősödő morgás, szinte elviselhetetlen volt a testünk számára, hasonlóan mint amikor a diszkóban közvetlenül a mélynyomó előtt áll az ember, és pont egy olyan zene megy amelyben sub-basszust szólaltatnak meg. Monoton, mély, szívet bizsergető, egész  testet megremegtető rezonancia. A szél, és a moraj után jött a homály dél felől. Teljesen megváltoztak a fényviszonyok, mintha az eget kettészelték volna: északon továbbra is a végtelen világos kékség uralkodott, az égbolt déli féltekét viszont valami haragos szürkéskék szín vette át, olyan áthatolhatatlan homály, amelyen semmilyen fény nem tudott átvergődni. Ezután a horizont alján megjelent a vékony sötétkék csík, ami - tudtuk jól - nem marad csík örökre. És így is lett, egyre vastagodott, vele együtt nőtt a légnyomás, a moraj, és a sötétség. Majd jöttek a tárgyak, melyeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a levegőben, mégis olyan sebességgel szálltak, mintha valami óriás porszívó szívná őket valahová... A madarak már eltűntek amikor átvették a helyüket a különböző ember alkotta tárgyak, eszközök, melyek ki tudja honnan, s milyen messziről kerültek oda, és hová tartanak. És időnként lehetett látni más tárgyakat is a levegőben, melyeket bizonyosan nem ember alkotott. Korong alakú tárgyak, melyek hihetetlen sebességgel cikáztak ide-oda, hol megállva, leszállva egy pillanatra valahol, majd ismét eltűnve a szem elől. Nem tudom, inkább csak sejtem hogy miket, kiket gyűjthettek be.

A kertben, a ház mellett vártuk ki a végét. 

Nem volt értelme bemenni a házba, inkább kint maradtunk, gyönyörködtünk a látványban, tudtuk jól, hogy ilyet csak egyszer lát az ember ezer év alatt. A maga nemében a látvány valóban gyönyörű volt: az a mindent átölelő, egyre csak növekvő hihetetlenül kék tömeg, kétséget nem hagyott szándéka felől, de egyúttal a tisztaság felfoghatatlan léptékű képviselője is volt, hírnöke, pontosabban eszköze, elkerülhetetlen végrehajtója valami fentről jövő változtatásnak, amit nem lehetett meghekkelni. 
Emlékszem ültünk a kertben a füvön, négyen körben, egymás kezét fogva. Hajunkat lobogtatta a szél, szemünket alig bírtuk nyitva tartani, rengeteg volt a por. Már alig hallottuk egymás hangját, inkább csak néztük egymást. Mosolyogva, ekkor már teljes nyugalomban, szemünkben tökéletes megértéssel a másik iránt. Én még utoljára a nagy hangzavarban megpróbáltam valami értelmeset mondani, túlüvölteni az egyre fokozódó káoszt:
- Semmi baj, lányok! Legyen szeretet a szívetekben, és akkor nem lesz semmi baj!
Nagyobbik lányom valamit még kérdezett, de nem hallottam mit, válaszul csak annyit ordítottam:
- Ne ragaszkodj a testedhez, engedd el, amikor szükséges! 
Ekkor minden elsötétült, és lecsapott a hullám.

Ami ezután történt arra nem nagyon emlékszem. Egy másik tudatállapotban történt, szavakkal leírhatatlan. Annyi bizonyos, hogy a gyerekkoromban sokszor átélt álmom beteljesült, csak most furcsa módon nem voltam egyedül. Mindannyian együtt maradtunk és repültünk, nem tudom fizikailag megmagyarázni hogyan és hol.
Három év telt el azóta, a régi időszámítás szerint ma 2018-at írunk, de ennek már nincs jelentősége, teljesen új időszámítás kezdődött. Az új helyszín leírására régi nyelvünk nem alkalmas, nincsenek rá megfelelő szavaink, meg kell még alkotni őket. 
A megmaradt emberiség ketté, sőt háromfelé szakadt. 
Sokakat elvittek, nem igazán érdekel hová.
Sokan a hegyeket választották, róluk nem sokat tudunk, időnként előbukkannak onnan a vadak, de nem bírják túl sokáig a magasabb rezgésszintet. 
Mi itt maradtunk, egész más az életünk. 
Sosem hittem volna, hogy mennyivel egyszerűbb tárgyak nélkül élni. 
Hogy mennyire jó az elme fogsága nélkül élni, szabadon.       

Világunk meséi, meséink világa

Mostanában eléggé el vagyok mélyülve a mesékben, és ha valamit elemezni lehet, hát ez egy feneketlen kút! Egyik oka ennek a vizsgálódásnak biztosan az, hogy a gyerekekkel sok mesét nézünk, de kár lenne tagadni hogy engem is érdekelnek. Érdekel milyen mondanivalót közvetítenek nekem, szeretem felfedezni a rétegződéseket bennük, és érdekes feszegetni, találgatni hogy vajon a gyerkőcöknek mit is mutatnak ezek a mesék. Ha jobban belegondolok, talán egyik mostani "mese" sem igazán gyereknek való, annyi brutalitás van bennük, ami még felnőttnek is sok lenne, hiűba vagyunk hozzá szoktatva... Bár az is igaz, hogy sokszor nem tudjuk megítélni melyik kölök valójában hány éves (nem testileg!) és mi való neki, melyik korfüggő, stb. és sajnos ezzel én is így vagyok. Nehezen tudom eldönteni, hogy mi való a kiscsajoknak és mi nem. Tulajdonképpen szinte bármilyen rajzfilmben vannak ijesztő dolgok, és igen, még a magyar népmesékben is. Persze én is néztem ilyeneket gyerekkoromban, (meg is lett az eredménye, tiszta idegroncs vagyok... :) ). Másrészről mondjuk a fene tudja hogy mi mit vált ki a gyerekben. Lehet tökre elfogadja amit lát, nem vési nagyon be, egyszerűen csak tudomásul veszi, hogy igen az ott egy sárkány, akivel a hős megküzd vagy megbarátkozik, meg hogy vannak "idegen" létformák is, más lények is az emberen kívül. De ismétlem, ez nálam is már határterület, fogalmam sincs mivel ártunk többet, ha burokba zárjuk, vagy ha mindent megengedünk nézni nekik. Azt azért látom hogy a nagyobbik lányom nagyon fogékony az ilyenekre, és a rendkívül jó memóriája miatt évekig megjegyez számára jelentős élményeket (nem is gondolnám miket...), így nincs kizárva hogy nagyon is hozzájárul egy-egy mese a személyiségéhez. A kisebbik csajnál még nem tudom eldönteni, ő csak nézi, élvezi (érti?) a meséket, de mivel nincs visszajelzés, nem tudom mit hisz/gondol. Olyan jó lenne már beszélgetni vele.....a francba...
Na de! Ha már ez egy meseszoba, gondoltam megpróbálom most összevetni a mi meséinket a tőlünk nyugatra készülőkkel és a tőlünk keletiekkel. Természetesen az összehasonlítás nem lesz sem teljeskörű, sem tökéletesen objektív, hiszen csak a saját élményeimet és meglátásomat tudom leírni ezekkel kapcsolatban. Kezdjük a nyugati mesékkel!

Egy nap az Aranykor kezdetén

A hajnal előtti szeretkezés után még visszaalszunk egy kicsit. Az első napsugár a nyitott ablakon át bekúszik a szobába reggel, szemhéjamat csiklandozva finoman ébreszt. Felkelek, és örömmel veszem tudomásul, hogy a gyerekek már megint beelőztek. Hiába no, sokkal fejlettebbek, hajnalhasadásra kelnek. Ha jól hallom már a kertben vannak, reggelihez szedve magokat s zöldségeket. Az asszony is ébren van már, épp a kecskét feji. Van még néhány öreg tyúk a kertben egy kakassal, de már csak a tojásuk miatt tartjuk őket, végelgyengülésben fognak elmenni. Három éve nem eszünk húst, legfeljebb időnként egy kis halászlevet. Régebben nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű leszokni róla, de most már annyira természetes, egyáltalán nem tűnik fel a hiánya.

Magokból és zöldségekből álló reggelinket tejjel leöblítjük. Reggeli után egy kosárnyi eperrel a kezemben elsétálok a piacra. A fonott kosarat leteszem egy üres pultra, akinek szüksége van eperre, majd visz belőle. Felveszek egy másik üres kosarat, és megtömöm minden földi jóval, piros almával, sárga körtével, salátával, csupa olyan terméssel, ami a mi kertünkben nincs, mások termesztik. A többi piacozó emberrel egyetemben sétálgatok az asztalsorok között, persze a termelő "árusok" mosolya közepette, majd miután mindent bepakoltam, amire szükségünk van, természetesen fizetség nélkül hazasétálok. Otthon már megérkezett János táltos, és foglalkozik a gyerekekkel a kiskertben, épp a sérült palánták kézrátételi gyógyítását tanítja nekik. Én előveszem a holo-laptopot, és elvégzem az utolsó simításokat a szomszéd üres telekre építkezni kívánó gazda házának tervein - természetesen ingyen. Miután befejeztem a tervezést, eszembe jut, hogy ma még nem is ebédeltünk (János táltos csak szerényen néhány paradicsomot kért szolgálataiért, ezután bekopogtat a szomszédba, ott is dolga van), ezért a csajokkal átmegyünk az utca végi kisvendéglőbe, ahol tárt karokkal, mosolyogva vár a tulajdonos házaspár egy finom gyümölcslevessel. Miután jól belaktunk, átbeszélem a tulajokkal az új raktárépületük terveit. Holnaputánra kész - mondom, majd kezet rázunk, szétválunk, megy mindenki a maga dolgára. A lányok a lovardába, az asszony a testnevelő terembe, én meg haza felé indulok. 

Útközben jön velem szembe a postás (szerelmes)biciklin, és közli a jó hírt, hogy épp most postázza mindenkinek a levelet, melyben az áll, hogy az utolsó sóhivatal, a Navildikó Bt. is megszüntette hivatalát, tevékenység hiánya miatt. Hazamegyek, bekapcsolom a napelemes holo-tv-t, ahol épp Az Utolsó Politikus Felakasztása című közelgő népünnepély 5. évfordulójáról van szó, ahová várnak mindenkit szeretettel. Ez mindig óriási ünnep a Földön maradtak között, tele boldog családdal. A Mások már csak néhányan maradtak itt, elzárkózva várják az elragadtatást, az űrhajókat, melyek elviszik őket a Másik Földre, ahol háborúzhatnak kedvükre. A műsorismertetés után maga a Királynő jelentkezik be Dobogókőről, bemutatva a legújabb kiskirálynőt, Annát, aki az Új Folyóközben fogja szolgálatát teljesíteni. Sok egészséget kívánunk neki munkájához!

Miután feldobom a vendéglős raktárépületének tervvázlatát, amit majd holnap fogok véglegesíteni, szép nyugodtan összeütöm fából azt a teraszfotelt, amit a szomszédasszonynak ígértem. Ezután úgy gondolom ma már eleget dolgoztam, ezért leheveredek a pázsitra. A kutya odacammog és ő is mellém rogy, s fél perc múlva már alszik is. Én is sziesztázok egyet a napsütésben. Mire felébredek épp hazaérnek a gyerekek is, és közlik a jó hírt, hogy a kisebbik lánynak sikerült végre az áttörés, és meggyógyította az egyik ló törött lábát. Felvillanyozva mesélik, ahogy a kislány kezei egyszer csak szemkápráztatóan felfényesedtek és pillanatok alatt sikerült helyretennie a törött csontot, s a pacinak mondhatni kutya baja. Az asszony is befut a testnevelő tanításáról, ledolgozta ő is a napi két óráját, de még elkészít néhány dekorációs virágot, amit beígért egy munkatársának. A vacsora ma is elmarad, már rég leszoktunk róla, bőven elég napi két étkezés. Ismerek olyan családot is, akik már napi egy étkezésre le tudták szorítani a szükségleteiket, hiszen olyan erős szeretet-teremtő életet élnek, hogy nincs szükségük további külsős energiaforrásra.

Késő délután érzékelem zenekarunk énekesnőjének finom telepatikus jelzéseit, és felmegyek a medi-tetőre. Néhány perc elcsendesedett meditáció után sikerül mentális kapcsolatot teremteni az énekesnővel, és átbeszéljük hol fog zenekarunk legközelebb ingyen játszani. Még nem sikerül mindenkivel az ilyen jellegű zavartalan kapcsolódás, ezért egy ideig még használatban maradnak a holo-telefonok. Szerintem már nem sokáig.

Napnyugtakor együtt állunk a családdal az erkélyen, szemben a horizonton lenyugodni készülő Nappal, búcsúztatjuk és köszönjük az eltelt napot. Nyugovóra térünk mi is. 

A medve meg a karvaly meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy karvaly. Nagyon szeretett szárnyalni, különösen egy csábító málnabokor környékén - ahol azonban egy rossz medve bujkált, amelyik örökké elzavarta a karvalyt kedvenc bokra környékéről. A karvaly persze nem állt le, összehívta haverjait, és minden irányból körbevették a bokrot, embargót hírdettek, gazdasági háborúba kezdtek, kihúzták karmaikat a bokorból, kihasználva média és pénzügyi fölényüket világellenségnek kikiáltva a medvét, ám a történet nem egészen úgy végződött, ahogy karvalyék elképzelték. Illetve még nem végződött, de ha a mese következő része igaz, akkor ez egy nagyon okos koponyára vall, és a karvaly csak meglepetten nézhet ki a fejéből, mint ez itt...

***

Mostanra lezajlott az a piaci művelet, amit az elemzők már elkezdtek a tőzsde megalapítása óta lefolytatott legzseniálisabb műveletnek nevezni. Oroszország a nyugati spekulánsok, az ellenséges liberális sajtó és a nyugati szankciós retorika felhasználásával fillérekért visszavásárolta a külföldi tulajdonban lévő orosz vállalatokat, napokkal az Eurázsiai Gazdasági Unió indulása előtt.

Az InSerbia hírügynökség által publikált elemzés szerint Oroszország néhány nap leforgása alatt felvásárolta az orosz vállalatok 30%-át, ami mindeddig külföldi tulajdonban volt, és emellé mintegy 20 milliárd dollár profitra tett szert.

A liberális nyugati sajtó heteken át azt a képet vetítette, hogy pillanatokon belül összeomlik az orosz gazdaság. Amikor az orosz jegybank gyakorlatilag semmit nem tett az értékének több mint 40%-át elveszítő rubel megmentésére, a nyugati sajtó ezt a gyengeség jeleként értékelte, ami csak hozzájárult a spekulánsok körében uralkodó pánikhangulathoz. A befektetők pánikszerűen menekültek Oroszországból, a moszkvai értéktőzsde mélyrepülésbe fordult, az orosz részvények eladói túlnyomás alá kerültek, a rubel pedig rohanásszerűen veszített értékéből (dollárban számítva). A helyzeten az sem javított túl sokat, hogy még egy hét késéssel is, Putyin csak mosolygott a sajtótájékoztató alatt, de nem jelentette be, hogy további lépéseket tennének a rubel megmentésére.  

Mivel a spekulánsokat a nyugati sajtó sikeresen meggyőzte arról, hogy Oroszország ma-holnap összeomlik, lehetővé vált, hogy Moszkva néhány nap alatt felvásárolja a külföldi tulajdonban lévő orosz vállalatok részvényeit, és ezt úgy tette, hogy a valós érték töredékéért vette meg az idegen kézben lévő vállalatokat. 

2015. január 1-jén kezdi meg működését az Oroszország vezetésével kialakított Eurázsiai Gazdasági Unió, aminek előestéjén az orosz gazdaság nagy része orosz kézbe került vissza. Oroszország elnyerte függetlenségét a nyugattól. 

Oroszország az új szövetségi rendszer megalakulását megelőző pillanatokban a nyugati befektetők nagy részét kitakarította az országból, és ezzel kiküszöbölte a legnagyobb biztonsági kockázatot, ami az Eurázsiai Gazdasági Unió indulását követően komoly nehézségeket okozhatott volna. Soros György piaci manővere a font térdre kényszerítésére mostantól kispályás húzásként szerepelhet a történelemkönyvekben, mert amit Moszkva néhány nap alatt végrehajtott, attól a nyugati országokban nagyon sokan fognak dührohamot kapni.

Forrás:

http://www.hidfo.net.ru/2014/12/31/putyin-csak-mosolygott-es-fillerekert-visszavasarolta-az-orosz-gazdasagot

***

(ha csak nem ez az egész is a Nagy Terv és Játék része, előre kigondoltan, medvét hozva előnybe, karvalyt hozva kapkodós helyzetbe ... - ahogy egy igazi bábmesterhez illik, játszva az emberekkel - sőt még egy hatványra emelve a sztorit: a bábmestert irányító istenek ügyes húzása ez, mely - még egy hatványra emelve - végső soron a Teremtés egy hétköznapos ügylete.. :) ) 

Az evolúció teremtése

Megnéztem a Noé c. új feldolgozást, mert sajnos még mindig érdekel miket üzengetnek a tengeren-túlról - és Karácsonyra erről gondoltam megosztani néhány sort.

Maga a film egy tragédia, igen nehezen fogadtam be a kővé vált angyal-transzformereket, meg a Noé idejében, vagy a lehetőségeikhez képest nehezen elképzelhető eszközöket (tökéletes szerszámok, hullámlemez, függönyök az állatok szétválasztására stb. - bár pont én is szoktam közzétenni a hivatalos történelem által elhalhatott leleteket, melyek bizonyíták, hogy jóval régebb óta van értelem a Földön, mint tanítják, na mindegy..), viszont voltak benne tetszetős részek. Például kedveltem Noé matuzsálem nagyapjának varázs-erejét, mert arra utal, hogy az akkoriak között volt még mágia. Szintén tetszett az az elgondolás, hogy az akkori időkben is megvoltak az embernek a különböző technikái, módszerei az élet minten területére kifundálva, mint például a növényekből készült terhességi teszt. Ami már kevésbé tetszett, az az Isten vs. ember(egó) mentális "küzdelme", meg a pusztító istenkép, amit erőltettek, és ami biztos, hogy nem egy magyar ember fejéből pattant ki. Bosszúálló istenképe a tudjukkiknek van. Meg aztán az is érdekes, hogy ha szigorúan a Bibliai vérvonalat nézzük, akkor van itt bibi rendesen, bár erről nem a film tehet. Káin - láthatjuk majd a lenti jelenetben - egy méretes kővel (az első kőműves?) ugye leüti testvérét Ábelt, majd lelép. Így:

"Ezután elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre. És Kain a feleségével hált, aki terhes lett, és megszülte Énókot. Majd várost épített Kain, és a fia nevéről Énoknak nevezte el”  

Ezen a ponton sokan felteszik a kérdést: honnan volt Káinnak felesége? Talán ez az egyik leggyakrabban feltett Bibliára vonatkozó kérdés. Meg amikor a teremtett főszereplők találkoznak más törzsekkel. He? Azok honnan, s hogy? Na hagyjuk a mesekönyvet... (vannak persze próbálkozások a magyarázatra, például itt) 

A vízözön kérdésköre szintén érdekesen van tálalva a filmben, nem próbálja meg mindenáron a zsidó történelembe beleágyazni az eseményt, ezek szerint odaát is elterjedhetett a hír, hogy bizony az özönvíz története megjelenik szinte minden ősi nép mítoszában, vallásában, így jóval a zsidók előtt élt suméroknál is. A film az eseményt meghagyja bosszúállásnak, emberi gyarlóság miatt, és nem kezd bele tudományos magyarázatokba, hogy ez a katasztrófa miért is vagy hogyan jöhetett létre természetes módon. 

A Vízözön és az ezzel kapcsolatos „mondakör”, kezdve a Gilgames-eposztól a Biblián át, a magyar mondák Lúdvérc okozta özönvízéig, majd minden ősi európai nép mondáiban, de Indiában, Ausztráliában, a majáknál is megtalálhatóak. Kutatók egész generációi próbálták megmagyarázni, geológiai és régészeti bizonyítékokat találni, alátámasztani, vagy cáfolni az özönvíz létét. Egy igen divatos elmélet szerint, amelyet két amerikai geológus (Wiliam Ryan és Walter Pitman) állított fel, az Özönvíz egy megtörtént természeti katasztrófának állít emléket: 
"Az utolsó jégkorszak végén, tehát mintegy tizennégyezer évvel ezelőtt, a mai Fekete-tenger helyén egy a tengerszintnél 130-200 méterrel alacsonyabban fekvő, jóval kisebb kiterjedésű édesvizű, vagy enyhén sós tó terült el. A Boszporusz gátját ugyanis egy földrengés megemelte, és a Fekete-tenger medencéjét még az olyan nagy európai folyók, mint a Duna és a Dnyepper sem tudta megtölteni. Elméletileg a mélyföldet sűrűn lakták neolitikus pásztorok és földművesek (!).Az üledék lerakódásokból világosan kiderül, hogy a jégkorszak alatt a Fekete-tenger valóban alacsonyabb lehetett mai szintjénél, és ebből az időszakból az üledéknyomokban tengeri csigák és kagylók maradványai nem találhatóak. A jégkorszak végével azonban a tengerszint emelkedni kezdett, és végül áttörte a Boszporuszi sziklagátat. A katasztrófa félelmetes méreteket öltött: a vízesés a kutatók számításai szerint kétszázszor nagyobb volt a Niagara-vízesésnél és százharminc méteres mélységbe bukott alá. Robaját húsz kilométernyire is hallani lehetett. Naponta negyven köbkilométer víz zúdult le itt, ami napi tizenöt centiméterrel emelte meg a Fekete-tenger szintjét. Az elmélet szerint az itt élők elköltöztek - ki Európa, ki Anatólia felé, és vitték magukkal a vízözön mondáját, ami mint már Utnapistim vagy Noé történeteként került át a Közel-keleti civilizációk örökségébe."

Azonban amiről már nem igazán esik szó az az, hogy az utolsó jégkorszak olvadás-időszaka nem csak egy helyen okozhatott özönvizet. Ez az időszak jócskán átrajzolta az addig kialakult világtérképet, és az érintett területeken élő civilizációkat – így tehát ne csodálkozzunk rajta, hogy ezt az eseményt több (egymástól nagyon távoli) forrás is megörökítette. Az elsüllyedt szigetek (Atlantisz, Mu, Lemúria, stb.) históriái is idetartozhatnak. Graham Hancock kutatásai mindenképpen figyelemreméltóak a témában. Hancock összegyűjtötte a fellelhető, és minden bizonnyal korábbi civilizációk által készített igen pontosnak bizonyuló világtérképek másolatait, valamint lemodellezte a bolygónk vízözön előtti valószínűsíthető földrajzát. Ezekből megállapította, hogy hol létezhettek a keresett szigetek és kontinensek(!), mielőtt a világtengerek vízszintje megemelkedett. Létezik egy Piri Reis nevű térkép, mely a XV. századból származik (lehetséges, hogy Mátyás Corvinus könyvtárából!), és tökéletes pontossággal ábrázolja az Antarktiszt, valamint Dél-Amerika keleti partvidékét, mikőzben ezeket elvileg csak századokkal később fedezték fel. 

Érdemes lenne egyszer az évszámokat is a helyükre tenni, ugyanis a leghitelesebb és legrégebbi sumér forrás a vízözönt a jégkorszak végére kb. 11.000 évvel ezelőttre teszi, de pl. a Biblia Krisztus előtt kb. 4000 körülre. Figyelemreméltó ez a több évezredes különbség, ami azzal magyarázható, hogy az Ószövettség összeállítói is a sumér hagyományból merítették ugyan a témát, viszont időben igyekeztek a saját ismert történelmükhőz igazitani az eseményt. Viszont az is meglehet, hogy a felmelegedő Földciklusban több vízözön is volt. Egyébként szerintem a vízözön olyan vízválasztó lehetett, mely az ókoriakat megelőző (vélhetően igen fejlett) civilizációkat majdnem eltörölte, és helyébe mások léptek. A vízözönt követően néhány évezred alatt megjelentek a hódító népek tömegei, egy az előző (szerintem) békés, építő, teremtő népektől teljesen más típusú, világszemléletű, technikai, materialista jellegű emberfaj, mely már-már annyira nem illik a földi élet idilli képébe, hogy lassan az özönvíz szándékosságát kell feltételeznünk. Azaz, mintha az előző békés civilizációkat el kellett volna törölni a föld színéről, hogy a helyükre mások „költözhessenek be” a bolygóra. Még az is lehet, hogy irányított módon zajlott le egy-egy terület elárasztása… :) Ebből a nézőpontból tehát az özönvíz nemhogy újrakezdte a teremtést egy tisztább emberiséggel, hanem pont fordítva, egy még szarabbat, sárosabbat hozott létre a víz után maradt dagonyából. Jól nézünk ki... :)

Hanem! Amiért tollat ragadtam - mivel egyébként annyira azért nem volt jó film, hogy írjak róla - az egy középső jelenet volt, a következő tartalommal: Biztos vagyok benne, hogy a videómegosztókon méltán sikeres lesz ez jelenet a filmben, ami a Teremtés szövegére bemutatott Evolúciót tárja elénk, végre valaki megpróbálta összepászítani a kettőt, és azt kell mondjam egész ügyesen sikerült! Itt nagyon szépen megjelenik az "is-is" gondolkodás, tehát nem tesz fel keresztkérdés: miben hiszel? a teremtésben vagy az evolúcióban? - hanem bemutatja, hogy mindkét elgondolás szépen elfér egymás mellett, sőt talán nem is értelmezhető másképp csakis így. "Kezdetben nem volt semmi, semmi csak a végtelen sötétség csendje. A Teremtő lehellete kiáradt az ürességgel szemben, suttogva: legyen világosság és lőn világosság" (egy robbanás). Mindez persze egy rakás nyugtalanító kérdést felvet. Én jó néhány éve csak úgy tudom elfogadni a teremtést és a Teremtőt, ha az időben és térben nem korlátozott, tehát végtelen, határtalan, és nincs kezdete sem vége, sem időben, sem térben. Miért is nem? Mert ahol véget vagy kezdetet feltételezünk (időpont, határ, fal, stb.), ott rögtön felvetődik a kérdés, hogy mi van azon túl? "Kezdetben..." OK, ez volt a kezdet, de mi volt előtte, he? Semmi? Akkor mégis miből és hogyan lett a valami? Materiál Istiéknél szintén felvetődnek ezek, de nem szívesen foglalkoznak olyan kérdésekkel, hogy mi is robbant fel? Hogy került oda az anyag, amikor a robbanásban jött létre? Mitől sűrűsödött össze, amikor a robbanástól jöttek létre a fizikai törvények? Ezekre a kérdésekre nehéz tudományosan válaszolni, mert ez már túlmutat a tudományon, ez a hit kategóriája, legyen szó akármilyen materialista tudósról. 

Mindentől függetlenül az a bizonyos kezdőpillanat (ha volt ilyen, ha beszélhetünk egyáltalán volt-ról), vélhetően mindenkit izgat. Engem különösen, de ahogy említettem sokkal könnyebben elfogadom azt, hogy nincs eleje a teremtésnek (legfeljebb pulzál:  robban -> kiárad -> összehúzódik -> robban; vagy lüktet, mint a szív: szív-sűrít-bent tart-kipufog...:). A véges nézi a végtelent, találgatja hogy mit jelent - énekli Ákos, és ha egyszer lenne rá lehetőségem egy kérdést feltenni a Forrásnak, biztos ez lenne: 

Hogy jöttél létre? 

Külön pirospont a filmben, amiért nem közvetlenül a majomból szülték meg az embert, bár a végeredmény majdnem az lett... Igaz, a jelenetbe bármelyik elméletet bele lehet magyarázni, mivel egy majom tényleg leugrik a fáról... és aztán megjelenik a fényből készült ember. Ez is szintén az is-is gondolkodásra utal, mert ugyan lehet hogy "alapanyagnak" kellett a majom, de kellett hozzá egy csipetnyi más is, hogy abból ember teremtessen. Szóval ez igen ügyesen van megoldva, mert mind a két irányzat (teremtés vs. evolució) megláthatja a jelenetben amit keres. Aki már amúgy is egyesítette magában a kettőt, annak meg minden tiszta. :)

Összességében azt kell mondjam, hogy egy nagy baromság a film, de kiváló részegységekkel megáldva. :)

Na és a sok okoskodás után következzen végre a részemről legkomolyabban értékelhető és engem megfogó jelenet a Noé munkacímű, amúgy kővé vált angyal transzformerekről, bosszúállásról, és némi környezetvédelemről, vegetárianizmusról szóló filmből:

Noah Movie - "Creation" Clip

 

A szöveg eleje saját fordításban:

"In the beginning there was nothing, nothing but the silence of infinite darkness. The breath of the Creator flooded against the face of the void whispering let there be light and light was, and it was good. The first day. And then the formless light began to take on substance and shape the second day, and the whole world was born, our beautiful, fragile home. And a great warming light nurtured its days, and a lesser light ruled the nights, and there was evening and morning, another day."

"Kezdetben nem volt semmi, semmi csak a végtelen sötétség csendje. A Teremtő lehellete kiáradt az ürességgel szemben, suttogva: legyen világosság és lőn világosság, és ez volt jó. Az első nap. És ezután az alaktalan fény elkezdett tartalommá és formává válni a második napon, és az egész világ megszületett, a mi gyönyörű, törékeny világunk. És egy nagy meleg fény táplálta a napjait, és egy kisebb fény uralta az éjjeleket, és lett este és reggel, következő nap."   

A többit nem fordítom, szépen van megmutatva hogyan születik meg az élet, hogyan formálja meg a tudat bolygóméretűvé, s hogyan fejlődik fel harmóniában egészen az emberig. A jelenet végére persze kijön a lényeg, ami tulajdonképpen az, hogy az embert teszi felelőssé a Föld és a Teremtés megrontásáért, amivel őszintén szólva egyet is lehetne érteni, ha nem lennének sejtéseink az ember mögött álló erők játékáról, ami a genetikát, vérvonalba barmolást, és a folyamatos suttogásokat illeti... Persze kár lenne a felelősséget másokra tolni, az ember jelentős hányada ezek nélkül is képes egymás torkának esni egy falat kenyérért is, de ezt most hagyjuk... Biztos mindennek oka van, ennek az elkurvulásnak is lesz talán egyszer elfogadható magyarázata. Vagy ha nem, akkor pusztuljon újra a koma, hátha a következő körben megérti.  

A rendező itt mond néhány dolgot a jelenet születéséről:

http://thinkprogress.org/climate/2014/04/24/3430331/noah-aronofsky-religion-environment/ 

Kapcsolódó: 
http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/01/tudatossag-az-evolucioban.html