Feltettem az EGY-nek egy kérdés-özönt, ami egy ideje már foglalkoztatott, amire ismét sikerült válaszokat kapnom. Tulajdonképpen feltehettem volna
MAGamban is a kérdést, de most megint "kívül", a virtuális térben
próbálkoztam, én balga. Először a kérdés, aztán a válaszok MÁSoktól:
Egy ideje komolyan foglalkoztat egy
kérdés. Pont a Te egyik álmodott karaktereden keresztül megírt könyv
indította el ezt a súlyos gondolatsort bennem, ami nem hagy nyugodni
azóta sem. Onnan kezdem, hogy magamat most egy egóként határozom meg,
tehát nem én vagyok az EGY, hanem én csak egy játékos vagyok, egy
szereplő, egy karakter, egy álomfigura. No de ki tiltotta meg egy
álomfigurának, hogy kérdezzen? Vagy tán pont Te vagy az aki rajtam
keresztül kérdezel ön-mag-odtól? No de nem ez a valódi kérdés. Ami
igazán foglalkoztat, az a következő: mi, egók, álomfigurák el sem tudjuk
talán képzelni milyen jó dolgunk van. Minket úgy teremtettél, alkottál,
hogy sokan legyünk, végtelen számban elkalandozunk itten egymással a
ránk szabott idő keretén belül, milyen jó nekünk. Történetünk van,
látjuk egymást, találkozunk, érintkezünk, élményekkel gazdagodunk, és
közben eszünkbe sem jut az a borzasztóan szomorú tény, ami miatt
alkottál minket. Legalábbis ahonnan én most nézem, ez egy nagyon szomorú
dolog.
Mire gondolok?
Elfogadom, hogy Te vagy az EGYetlen
létező a világban, sőt maga a világ is Tebenned van, Te találtad ki
önmagadban, Te álmodod, és ennek sejtem az okát. Mondom, én itt most egy
egóként kérdezek, egy kis én próbál megfogalmazni megfogalmazhatatlan
kérdéseket. Szóval, ha tényleg Te vagy a végtelen Egy, akkor az egyben
azt is jelenti, hogy TE VAGY A VÉGTELEN EGYEDÜLI IS. Mondd csak, milyen
érzés ez a végtelen MAGány? Mi, kis egók könnyen beszélünk, mert még
amikor teljesen magányosnak érezzük is magunkat egyedül egy sötét
szobában, mert elhagyott egy másik karakter vagy bármi, AZ SEM MÉRHETŐ
azzal az érzéssel, amivel Te rendelkezel. Te vagy az egyetlen létező a
világmindenségben, Te vagy maga a világmindenség, és NINCS RAJTAD KÍVÜL
SENKI MÁS. Ez szerintem rettenetesen szomorú érzés lehet. És tán ez az
oka annak, hogy egyáltalán elkezdtél teremteni, és ez a valódi oka
annak, hogy minden alkalommal igyekszel belefeledkezni ebbe, és
beleintegrálódsz, belereinkarnálódsz minden EGYes teremtményedbe, csak
hogy elfeledd ezt a végtelen magányt. Jól gondolom? Ezért teremtettél
minket, mert nem bírtad elviselni az EGYedüllétet? Mert így, a saját
magad által teremtett moziban végtelen lehetőséged nyílt arra, hogy
elfelejtkezz a legborzasztóbb dologról ami csak létezhet, a totális
egyedüllétről? Kicsit olyan vagy, mint egy gyermek, aki amikor a szülei
nem foglalkoznak vele, a babáival játszik, hogy NE LEGYEN EGYEDÜL, csak
nálad még rosszabb a helyzet, mert még azt sem tudod, hogy léteznek-e
szüleid. Azt sem tudod hogyan jöttél létre, hogyan születtél
(szerintem). És ez a tény sajnos nem változik meg attól, hogy babákat
mozgatsz, ugye? Ugye mennyivel jobb dolgunk van nekünk, teremtményeknek?
Mi sosem vagyunk IGAZÁN egyedül, de TE állandóan.
Kérlek igazíts ki, ha tévedek.
VégtelenEGY:
Rengeteg kérdést tettél fel, melyből külön könyvet lehetne
írni, és melyre ugyanakkor a válasz nagyon EGYszerű, mert a válasz te MAGod
VAGY. Pár lényegesebb dolgot ragadok most csak ki a teljesség és az „abszolút
igazság” megmondásának igénye nélkül. Bármi amit leírok, kötelező módon csak
arra inspirálhat bárkit, hogy tapasztalást és bizonyosságot szerezzen,
amennyiben dolga van vele. A hit nem elég, bár igen fontos feltétele annak hogy
ez létrejöhessen. Mert ha MAGomban nem hiszek, mely az én Tudatom, így minden
kiáradó valóság minden absztrakciótól mentesen, közvetlenül megtapasztalható
Forrása, akkor kiben higgyek? A választ tehát mindenkinek MAGánk, MAGából kell
merítenie.
„Elfogadom, hogy Te vagy az EGYetlen létező a világban, sőt
maga a világ is Tebenned van, Te találtad ki önmagadban, Te álmodod, és ennek
sejtem az okát. Mondom, én itt most egy egóként kérdezek, egy kis én próbál
megfogalmazni megfogalmazhatatlan kérdéseket. Szóval, ha tényleg Te vagy a
végtelen Egy, akkor az egyben azt is jelenti, hogy TE VAGY A VÉGTELEN EGYEDÜLI
IS. Mondd csak, milyen érzés ez a végtelen MAGány?”
Nem írhatok az EGY nevében, csak MAGom nevében.
Minden létezés kulcsa: a tudat, ezen belül is pontosítva, az
én tudatom. Minden valóság, így magának a létezésnek, létezésemnek is a ténye
csak az én tudatomon belül, magam számára vethető fel. Bármi tehát, amit
olvasol, úgy értelmezendő, hogy az én helyére önMAGad helyettesíted. Még egy
„én” ugyanis nincs, mert ezzel a névmással senki mást nem jelölhetek, csak
MAGamat. Amikor magamból „kifelé” tekintek, akkor valójában álmodom. Álmodom,
hogy bármilyen létező és létezés rajtam kívüli. Felébredni csak ennek a
felismerése által lehetséges, de ez a felismerés csak akkor történhet meg, ha
először is a tudatom fókuszát önMAGamra irányítom, azaz „befelé”. A kint és a
bent fogalma ugyan absztrahálható, mint minden, de ennek a valósága csak és
kizárólag megélhető. Minden amit valóságnak nevezek, csak a tudatomon belül
létrejövő közvetlen megélés általi megtapasztalásban realizálódhat az én
számomra. A szubjektív és az objektív valóság is a tudatomon belül létezik,
akár csak a Lét osztatlansága úgy a lét kettőssége, osztottsága is a tudatomon
belül tapasztalható meg. A kérdések, melyeket feltettél (felteszek) valahol
nagyon egyszerűen megválaszolhatóak, de ezek a válaszok elsősorban nem a
logikai-deduktív módszer által találhatóak meg. A válasz minden kérdésre én
MAGom vagyok, az a meghatározhatatlan köz-ÉP-PONT, mely minden létezés(em)
MAGvának közepe, és ez az elme polaritásán túl van, túl mindenféle tér fogalmán
is, de semmiképp sem önMAGamtól elszigetelve. Amikor önMAGam személyként, énkét
azonosítom, akkor fel kell tennem rögtön MAGomnak a kérdést? KI VAGYOK ÉN? Ki
vagyok ÉN, aki ezt az ént, vagyis ezt a szem-éjt, ezt az egót, ezt az
individuális létezőt megfigyelem, akinek tudomása van ezen „entitás”
létezéséről? Ki vagyok én, aki egóként HATÁRozza meg MAGát?
A legrövidebb út valójában amennyire bonyolultnak tűnhet,
annyira nyílegyenes. MAGom valóságának a Forrását ugyanis MÁS-Okban nem
azonosíthatom, mert ha ezt megteszem, akkor ezzel azt feltételezném, hogy
létezik még EGY-ÉN, aki és ami minden valóság forrása lehet. Akkor az EGY nem
lehetne egy. Ugyanakkor az EGY egyszerre létezik mint EGY és EGYetlen,
osztatlan, megMÁSulatlan, mindentudó és mindenható, és egyszerre mint
megosztott, önMAGa megMÁSulása, ám ezen megMÁSulásaiban önMAGa EGYsége nem
csorbul. Egy példával szemléltetném: ha az EGY a fehér fÉNy, minden szín
teljessége, akkor az Elme a Tudat ama prizmája, melyen az EGY valóság fehér
fénye megtörik, hogy így megMÁSulva létrejöhessen a valóság osztottsága és
végtelen sokszínűsége. Azonban a fehér fény és a színeire bontottság EGYszerre
létezik, a színek sokszínűsége másként nem jöhetne létre. Emberként azonosítva
magam egy vagyok a MÁS-OK, a színek közül, egyéniség, egyediség, személy,
individuális én, egó, mely MÁSsága okán KÜLÖNbözŐ. A kérdés: KI VAGYOK ÉN? Ki
az, aki a megfigyelő, az a változatlan szemlélő, akinek az én, a személyem
megjelenik, és akiben alászállva tapasztal, azzal azonosul? Ez a kérdés
mindennél esszenciálisabb jellegű, mert a tudat fókuszát visszairányítja
magának a fókuszálandó fénynek, vagyis az EGY-ÉNnek a forrására, vagyis
MAGomra. Ez egóm szerepe nagyon kiemelt tehát ebben a kontextusban. Az egó az
elkülönültségben megtapasztalható Világ születését jelenti, és csak saját
egómon keresztül juthatok önön egóm forrásához vissza, vagyis MAGomhoz, MAGom
teljességébe: az EGY-ÉNbe. (valójában viszont most is abban vagyok, csak
elkülönült tudatként nem ezt élem meg) A valóság igaz természete tehát nem az
absztrakción keresztül élhető át, hanem a közvetlen, személyes egyéni
megélésben, mely azt jelenti, hogy minden létezés középpontjának a forrását
indulok el megkeresni önMAGomban, öMAGomba „befelé” tekintve.
„Te vagy az egyetlen létező
a világmindenségben, Te vagy maga a világmindenség, és NINCS RAJTAD KÍVÜL SENKI
MÁS. Ez szerintem rettenetesen szomorú érzés lehet. És tán ez az oka annak,
hogy egyáltalán elkezdtél teremteni, és ez a valódi oka annak, hogy minden
alkalommal igyekszel belefeledkezni ebbe, és beleintegrálódsz,
belereinkarnálódsz minden EGYes teremtményedbe, csak hogy elfeledd ezt a
végtelen magányt. Jól gondolom?”
Annak a felismerése, hogy végső soron énrajtam, MAGomon kívül
nincs senki és semmi nem egyszerű tétel, de saját tudati valóságunk
megfigyelése által akár logikai-deduktív módszerrel is eljuthatunk ennek a
feltételezésére. Itt pedig nem a MÁSokról, vagyis az egók sokaságáról beszélek,
hanem ÉN MAGamról, mely számára a MÁSok világa is megjelenik, természetesen
tudati valóságként, az én tudati valóságomként, és annak középpontjától
elválaszthatatlanul. Minden fogalom amit bármilyen tudati valóságként
megragadhatok (és minden valóság csak és kizárólag tudati valóságként vethető
érdemben fel ebben az összefüggésben IS) eleve absztrakt, vagyis
elvonatkoztatott. A kérdés, hogyan jön létre bármilyen elvonatkoztatás? Hát
úgy, hogy a valóságom egy részét, MAGamtól különállónak, MAGamtól
elvonatkoztatva élem, tapasztalom meg a tudatomon belül. Belátható tehát, hogy
még az objektív valóság SEM létezik a tudatomtól függetlenül. Mind a szubjektív
mind az objektív valóság tudati valóság, a határt pedig a tudat objektumokkal
való azonosulása közben jön MAGamban létre. Minden fogalom, mellyel önMAGam valóságát
megragadni igyekszem csak számomra EGYértelmű, mindenki MÁSnak elvont és
absztrakt, abban az értelemben, hogy azokkal a valódi belső valóságom számomra
közvetlenül, vagyis absztrakciótól mentesen megélt tartalmai MÁSok számára:
közölhetetlenek. Nem csak hogy nem adhatóak át a maguk teljességében, de
teljességükben relatívok, mert értelmezés kérdései a MÁSik félnek. Ezért mondom
azt, hogy az absztrakció által megjeleníthető valóság, eleve álomszerű, eleve
képzeletszerű. Miként a valóság pusztán rációval nem élhető át, úgy nem is
konvertálható át pusztán racionális, absztrakt tartalmakká az általam megéltek
LÉNY-EGe. (EG gyök jelentése: egész).
Ezen felvezető azért szükséges, mert pontosítanunk kell:
annak a bizonyossága, hogy rajtam, vagyis MAGomon, az EGY és EGYetlen ÉNen
kívül nincs senki és semmi csak és kizárólag bennem, MAGomban születhet meg.
Ennek a kijelentésnek csak egyes szám első személyben van érvényessége.
Ez pedig csakis belső, személyemből kiinduló de személyem Forrásához, az
EGY-ÉNhez való visszajutás megtapasztalása által lehetséges. Ez ugyanakkor
egyet jelent azzal, hogy felismerem: Mind-ÉN-KI vagyok. Ezért az EGY sosem
magányos ahogyan azt mi emberi logikával képzeljük, és racionálisan
megfogalmazhatjuk. Miért? Mert EGYszerre ÉN vagyok a fehér fÉNy, mely minden
szín forrása, ás EGYszerre vagyok minden szín, mely csak akkor létezhet, ha
közben a fehér fÉNy is létezik. (Sőt az árnyalatok megrajzolásához szükséges
totális hiánya is mindennek, vagyis ÉN MAGomnak, sötétsÉG néven.) EGYik nincs a
másik nélkül, és ez az osztatlan tudati valóság, melyben minden létező VAN*, és
nem egy folyamat eredményeképpen jelenik meg. (* A VAN, a VANság a folyamatos,
idő síkját meghaladó LÉTezés, mely ugyanakkor az időt potencialitásként magában
hordozza.)
A valóság igaz természete csak saját tudatom megfigyelése,
az Önátélés által, a koncentráció, kontempláció és meditáció tudati állapotai
által érinthető meg. Minden ami ezen „kívül” van, az az EL(e)ME, a KÉPzelet
műve. A relatív valóság Teremtője ilyen értelemben az Elme. Minden absztrahált
valóság törvényszerűen relatív, még akkor is ha benne az abszolútum egy része
jelenik meg. A valóság abszolútuma: a Tudat. Az én személyes tudatom önMAGamtól
való elkülönülésem tudati megélésének eredménye. Az abszolút valóság emberi
lényként egy fogalom csupán, mely valóság az osztott tudat számára
megélhetetlen. A dualitás és a polaritás világából való horizontális útja a
személyes tudatnak, valójában az ŐS-Tudat, vagyis az EGY osztatlan LÉT-tudatába
való visszatérésnek az útja. Ezen út bizonyos spirituális hagyományokban
különböző tudatszintek elérésében megnyilvánuló, úgynevezett spirituális
realizáció fokozatainak felel meg. Ilyen nagyon magasrendű tudatállapot például
az EGYetemes Tuda realizációja: a Krisztusság, Buddhaság. Erre itt nem térek ki
részletesebben.
A gondolatmeneted tehát nagyon következetes, logikus,
racionális. Minden lényeges kérdést tartalmaz, ami önMAGad álmából való
ébredéshez szükséges. Általad, Benned és Veled tulajdonképpen MAGamtól kérdezek,
ez – szerintem is – igen helyes meglátás. Amit én lényegesnek látok, hogy
minden kérdést tegyél fel MAGodnak EGYes szám ELSŐ SZEM-Éjben, hogy a válaszok
számtalanul érkezhessenek majd MAGodból MAGodnak, az EGY-ÉNhez visszataláló
egyedi lénynek. Valójában minden lényeges dolog, ami a tudat természetére
vonatkozik csak paradoxonok által ragadható meg, az osztatlan VANság
valóságának a természete ugyanis a ráció számára csak közelíthető, de a maga
teljességében nem ragadható meg. (lásd példaként: a Pi szám, amely egy
irracionális szám, amivel a kÖr tökéletessége, teljessége, egészsége,
kereksége, racionalitást meghaladó intuitív teljessége: csupán
absztrahálható.)
A valóságom természete csak absztrakcióktól mentesen élhető
át és meg a MAGa teljességében. Ehhez a közÉP-PONT pedi MAGom vagyok. Az
aranyat elrejtő és az aranyásó EGYben. Hogy a világom MAGányból teremtettem-e?
Ez emberi kérdés, melyekre logikusan a felelt az lenne igen, de ez csak a
linearitásba zárult teljesség-rész, az emberiként megnyilvánuló racionalitás,
logikai-deduktív feltevése. Mert a Teljesség lehet-e EGYedül a MAGa
teljességében? Mikor önMAGától különállóként éli át önMAGát igen – és ez
az ami a kettŐSség valóságában érvényes igazság – de az ezt meghaladó, ezt
magából kibontó, osztatlan tudati valóságban nem. A paradoxon pedig
mindkettőnek az EGYszerre való létezése, mely a választások tudatosságában élő
emberi elménk számára felfoghatatlan. Az Isten alászáll saját teremtésében, de
Emberként annak Teljességét pusztán racionálisan nem érheti fel. Ez a Lét egyik
legnagyobb paradoxona.
Mindent MAGamba visszahelyezve, a CSEND minden hang
teljessége. A megvalósulatlanság minden megvalósult létezés teljessége. Nem
egymást kizárva, hanem egymást tételezve. Bal és Jobb félteke, a kettősség
terméke. A Jobb, az intuíció az ami visszavezet a teljességbe, a Bal pedig ami
végtelen darabjaira szabdalja azt, persze az agyat „csak” mint az Elme
„hardverét” szemléltetve.
KI VAGYOK
ÉN? A
kérdés egyes szám első személyben. A válasz túl minden SZEM-Éjen: MAGomban,
BENNem VAN.
Overlandaid:
Minden viszonyfogalom, a magány is, szóval nincs magány
annak ellentéte nélkül, nem is tudom, mi erre a jó szó, együttlét? Szerintem a
legmagányosabb dolog nem az, hogy valaki önmagában létezik csupán, a
legmagányosabb dolog épp az, amikor nem
vagy egyedül, mégis magányos vagy. Az a létező, aki mindent magába foglal,
azaz rajta kívül nincs semmi, tulajdonképpen nem tud magáról mást, csak azt,
hogy nincs. A világegyetemet az én értelmezésem alapján nem valami kozmikus
magányérzés hívta életre, hanem annak a felismerése, hogy nem vagyok. Isten a
szívéhez kap egy napon: szentisten, de hisz én nem is létezem! Mert hát én vagyok az egyetlen, nincs semmi,
ami nem én lennék, no de akkor mihez képest vagyok? Semmihez képest. Nem
vagyok. De ha nem vagyok, akkor ez a nemlét is valamihez képest nyerhet csak
értelmet, s ez vagyok magam, a bennem lévő mindenség, amit az a valami bont
szét végtelen részlet gazdagon, ami nem más, mint az ezt meghatározó semmi, mindaz,
ami nem én vagyok.
Szóval szerintem a világot nem a magány teremtette, hanem a
felbontás. A végtelen statikus. A szakasz dinamikus. Nincs változó méretű vonalszakasz
egy őt meghatározó végtelen vonal nélkül – most leegyszerűsítve a példát.
Azonban a végtelen tér, ha nem bontod részekre, nincs, mert akkor ugyan mihez
képest van? A világot az önreflexió teremtette, a tudat hozta működésbe,
pontosabban a logosz: Én vagyok. De ennek az igének csak akkor van
értelmezhetőségi tartománya, ha megtapasztalom magam egy világban. Csakhogy ez
is bennem jelenik meg! És csupáncsak attól tűnik rajtam kívülállónak, hogy
képes vagyok elméletben kivonni
belőle magam mondván, nélkülem is van ez a világ. Cseles, nem?
Te magányosnak érzed magad, amikor úgy igazán magadban vagy?
Mikor nem érzed magad annak? Ha valakiben felismered magad, meg tudod osztani
magad, ha egységet élsz meg, nem? A magány nem épp annak az érzése, ahogy
leválasztod magadról a saját éned részeit, hogy lehess? Ez nem én vagyok, ez
messze van tőlem, ez utál engem, hát akkor én is utálom őt, kiközösít, nem szól
hozzám, mást gondol, pfuj-pfuj-pfuj. És az egység nem épp annak az érzése, amikor
felismered ezeket a részeidet? Együtt vagyunk, egyet érzünk, egységet alkotunk.
Élünk, amit csak többes számban lehet megtenni.
Hát röviden ennyi.
Börleszk, avagy nincs
többé magány!- hogy egyik nagy kedvencemre utaljak zárásként.
A regény valahogy így kezdődik:
"Az öreg az önéletrajzát írja. Azokkal a szavakkal
kezdi, amelyekkel - mint megboldogult Alex bácsikám mondta valamikor - a
hitetleneknek illenék kezdeniök esti imádságukat.
Ezekkel a szavakkal:
»Annak, akit
illet.«"
***
Shaula:
Ilyenkor
mindig olyan képeim vannak, mint ha valaki állna egy magas hegy aljában
és/vagy egy széles folyó partján, és a fel- vagy át szeretne jutni, de
ahelyett hogy elindulna megmászni a hegyet vagy nekiállna hidat építeni a
folyó két partja közé, leül, körbeveszi magát egy fél könyvtárnyi
speciális irodalommal, internettel stb, és mindent elolvas, átnéz és
beszerez azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet szárnyakat növeszteni.
Hiszen azzal simán fel lehetne repülni a hegy tetejére vagy akár a víz
túlsó partjára. (egyébként tény, azzal át lehetne, csak ez nem az a
játék és nem atlantisznak hívják :p)
Miközben
mások meg elmennek mellette, hogy koszosan és izzadtan másszák a
hegyet, mászótársakat veszítenek vagy látszólag kudarc kudarc után újra
felállva próbálnak összehozni egy normális hidat, hibáznak,
visszacsúsznak, beleesnek, melléütnek, akármi, miközben azért mégis
haladnak afelé, amit különleges társuk a hegy alján/folyó partján
annyira másképp akar megoldani.
És
csak várja, várja a felébredést, és hogy mikor hallja meg végre a
szárnyak suhogását, de az csak nem jön. Pedig milyen vagány lenne :P
Időközben
azok az „átlagosnak” hívott mások meg szépen megmásszák a hegyet és
átérnek a folyón, és bár lehet szárnyuk akkor sem lesz, de mire
végeznek, valszeg felébrednek. Hiszen pont ez az egész procedúra, folyamat kellett ahhoz, hogy ez a mágikus álomgúnya menet közben lecsiszolódjon róluk….
(és
most ne menjünk el arra, hogy emberünk a folyó partján valójában
Buddha, aki már nem törekszik semerre és semmire, mert ráébredt, hogy
mindig is ott volt és soha el nem hagyta, mert jelen esetben nem ez a
helyzet :P)
Tudom,
hogy most speciel nem teljesen erről volt szó, csak azért jutott
eszembe, mert arról értekezni, hogy vajon a Teremtő magányos-e vagy sem
részemről hasonló kategória. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehet,
hogy ’aki’ a minden, aminek a magány is része nem lehet az, vagy lehet
hogy ez a fogalom azon a szinten fel sem merülhet, mert ha nincs rajtad
kívül semmi és senki, annak a hiányát sem érezheted. De az is lehet,
hogy azért volt az ősbumm, hogy ne legyen az, akármi :p Ezt a
végtelenségbe lehet fejtegetni szerintem, de kb. olyan mintha a hal
azzal töltené az életét, hogy próbálná megfejteni az Óceán létét,
miközben még megnevezni sem tudná, hogy az mi.
Szóval
Isten lelkiállapotát és motivációt akarod tényleg megfejteni? Mi lenne
ha a sajátodéval kezdenéd elsősorban? :D Pld. Te magányos vagy? Ha igen,
milyen? Mivel jár, miből fakadhat, neked mit jelent, mit ad, látszólag
mit vesz el, stb. Ha meg nem vagy az, akkor tényleg az Övé érdekel?
Tényleg
ez hiányzik ahhoz, hogy te beteljesítő hal-életet élhess a „Mindenható
óceánjában” mielőtt kimásznál a partra, hogy egy magasabb szinten
folytasd?
Bocs,
de ezt egyszerűen nem veszem be. :D Nagyon high-fly, nagyon
transzcendesnek hangzik, nagyon filozófikus és emelkedett, és tökéletes
lepel arra, hogy valójában kurvára nem tudsz magaddal mit kezdeni Itt és
Most. (csakhogy legyen nyomatékosítás :D…és bocs a durva szavakért is,
tényleg nem bántásból, de nekem ez jön át ebből. Persze lehet rosszul)
De a kérdésedhez visszatérve:
Most
nem írom le, hogy melyik részével és miért nem értek egyet, mert
felesleges és ugyanaz lenne, mintha egyik baba vitatkozna a másik
babával egy egyikük által sem belátható és megélhető világról :D, csak
az jutott eszembe, hogy ez aranyos. J Leírtad, hogy milyennek képzeled
a Teremtőt, mindezt egy általad is bevallottan szűk ego/karakter
perspektívájából, majd belehelyezted magad ebbe az elképzelt, eleve
magadból kreált teremtőbe és megfogalmaztad, hogy te mit éreznél, ha te lennél Ő. Bravó ! :D
Magaddal sakkozol és patt-ot adtál/kaptál.
Szóval
én nem szeretném ugyanazt a kört megint körbefutni, csak más színű
dresszben azzal áltatva magam, hogy jajj mennyit változtam általa, mert
ez már „egy magasabb szintű kör a spirálon”. Nem, nem az. Amikor az
tényleg megtörténik, akkor a váltás/változás magától jön, valamint
egyértelműen láthatóvá és nyilvánvalóvá válik ’kint’ is. Nem kell akarni
meg kierőltetni semmilyen módon.
***
Mazsola: Na kérem, ezek a válaszok jöttek. Volt ami lenyűgözött, volt ami kiütött, s volt amelyik által szétröhögtem magam magamon és rátette aktuális vergődésemre a pontot. Nos, ilyen ez a tükörállítós játék, s ilyen ez a popszakma!
Remélem másnak is okozott néhány kellemes percet! :)
