István király vívódása és a magyar szabadságszellem

Augusztus 20-án érdemes felidézni, mit is ünneplünk ilyenkor. Ezt megtehetjük akár úgy is, ha a róla készült színdarabot elemezzük ki, vagyis a 40 éves "István a király" című rockoperát, melynek 1983-ban volt az ősbemutatója, és mely méltán a legnépszerűbb és legkedveltebb szerzemény ebben a műfajban a magyarok körében. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a darab tiszteletére néhány évente újból és újból összeáll egy-egy társaság, melynek előadásait ennyi év után is teltházas közönség fogadja, most épp a Szegedi Szabadtéri Játékokon megy, ahová már konkrétan tavasszal elkeltek a jegyek. És ez egyúttal azt is mutatja, hogy ez a mű jóval több egy színházi előadásnál. Hogy mi e népszerűség oka, hogy miért talált be ennyire a szívünkbe, azt sokan sokféleképpen elemezték már, kiemelve a Szörényi Leventének köszönhető zseniális zeneszerzést, a Bródy Jánosnak köszönhető sokrétegű szövegírást - mely Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján született, - és természetesen a színész-énekesek szívvel-lélekkel beleadott munkáját, a lelkünket is megrezegtető, dübörgő kórust. Az ősbemutató óta többször is előadták, de talán mindenki egyetért vele, hogy az eredeti előadókkal elénekelt művet, az abban megnyílvánult őserőt azóta sem tudták felülmúlni, bármilyen tehetséges színészekkel is próbálták. De ettől még szívesen elmegy az ember a szabadtérire, hogy ismét meghallgassa/megnézze e rockoperát a mai fiatalok előadásában. 

A műben természetesen keveredik, és néha összeveszik a "valóság", a történelmi hűség az írói vagy dramaturgiai szándékokkal, de ennyi belefér a művészi szabadságba, így ezt nem is fogjuk állandóan kiemelni.

Szóval hiába elemezték már sokféleképpen e remekművet, ennek ellenére újból és újból érdemes elővenni, és melynek mélységeibe most mi is megpróbálunk bekukkantani a saját eszköztárunkkal. Biztos van aki ezen megbotránkozik, de olyasmi nagyságrendű alkotás ez, mint a Madách Imre féle Az ember tragédiája, melynek ahány ember, annyiféle értelmezése van. Persze pont ettől jó minden valódi művészeti alkotás, hogy egy dolog "mit gondolt a költő", és egy másik dolog, hogy neked és nekem mit mutat, mit jelent. Jókat mosolyog az ember például azon, hogy egyesek szerint ez az egész a Kádár-rendszer elleni lázadásról szól, és hogy István és Koppány harca valójában az 1956-os forradalmat jelképezi... Nos ez is egy megközelítés, még az is lehet, hogy az alkotók fejében is volt egy ilyen áthallása az egyébként elnyomó rendszerben született, mégis engedélyezett műnek (az akkoriban jellemző "olvassunk a sorok közt" módon), de most talán mégis csak maradjunk azon a talajon, hogy ez az alkotás tényleg a magyarság talán egyik legmegosztóbb és máig meghatározó drámájáról szól, mely ezredfordulón történt. Éppen ezért hiba lenne csupán egy "családi viszálynak" tekinteni e történéseket (ahogyan azt néhányan teszik), hiszen István vívódása szakrális szintű, és az eredmény történelmi dimenziójú.  

Szent István király talán a magyarság körében az egyik legmegosztóbb alak. Történelmi szerepe azonban olyan léptékű, hogy még több mint ezer év után is jelentőséggel bír a mai emberek számára, és mely méltán emeli ki az amúgy nagyon gazdag és cselekményes magyar történelemből. A történészek szerint ha nem lépi meg azt, amit megtett, vagyis nem fojtja el a "pogány lázadást" nyugati segítséggel, és nem próbál meg betagozódni Európa akkori rendszerébe, akkor megszűnt volna a magyarság, bedaráltak volna minket. Nos, sosem tudjuk meg "mi történt volna, ha"... mindenesetre vélhetően sokak fejében él a gyanú, hogy ez a szcenárió egyáltalán nem biztos hogy így történt volna. Egyrészt a Kárpát-medencei adottságokból (népesség, termőföldek, állatállomány, ásványkincs, arany és rézbányák stb.) kifolyólag e hely gazdagsága megkérdőjelezhetetlen, melyből táplálkozva igen sokáig kitarthatott volna bármilyen ellenséges nyugati próbálkozással szemben egy valóban magyar vezetés. Nyugati segítség nélkül István sem tartott volna ki Koppány hadereje ellen. Másrészt az akkori magyarságnak rendkívül jó kapcsolatai, részben gyökerei voltak a keleti népekkel, így tulajdonképpen szinte végtelen számú erősítést lehetett volna hívni baj esetén. Szóval nem zárhatjuk ki, hogy ez a "eltűntünk volna a népek süllyesztőjében" csak egy jól felépített duma, hogy lenyugtassa az amúgy azóta is szakadatlanul a szabadságáért küzdő magyar néplelket. Viszont pont itt jön a megmagyarázhatatlan ellentmondás: azzal, hogy István tulajdonképpen eladta magát és országát a nyugati érdekeknek, és tűzzel vassal írtotta az eredeti táltos-hagyományt (róvás pálcákat égettek!), ebből logikusan az következett volna, hogy teljesen betagozódunk az akkori nyugati eszmerendszerbe és világnézetbe, szinte teljesen feloldódva, és mára valószínűleg csak egy része, tartománya lennénk a németségnek (vagy a szlávságnak). De nem ez történt! István király létrehozta Európa egyik legerősebb és leggazdagabb államát, mely - kisebb nagyobb megszakításokkal, de - egy évezredig fennállt, míg sok nemzet eltűnt ezalatt. Pontosabban nem is államot alapított, hiszen az már létezett előtte is, hanem a kereszténységet emelte államvallássá. Hogy most épp mik vagyunk és hol tartunk, azt talán ne feszegessük, mindenesetre egy ilyen - magyarsággal foglalkozó - előadás során megnyugtatóan hat, ha ez ember körülnéz, és azt tapasztalja, hogy magához hasonló magyarok veszik körül, tömegével, amíg a szem ellát a nézőtéren - vagyis még mindig itt vagyunk, nem tűntünk el! És hiába sikerült "megtéríteni" a pogány magyarokat és látszólag behúzni minket az akkori Katolikus Egyház szárnyai alá, az Árpád-házi királyoknak - ellentétben a nyugati királyokkal - nem kellett a mindenkori pápa utasításait követni, hiszen apostoli királyként tulajdonképpen egyenrangúak voltak! Úgyhogy bármilyen fájdalmas is belegondolni, hogy hány értékes élet, tudás és ki tudja még mi minden veszett oda az ezredfordulón e "családi viszály" okán, mégis kénytelenek leszünk elfogadni a tényt, hogy Szent István szakrális küldetése és életműve létfontosságú, mely nélkül meglehet ugyanúgy feloldódtunk volna, csak másban, például az oszmán tengerben (ne feledjük: Koppány már Bizánchoz "húzott"). Egyébként az István korabeli magyarság sem volt hitetlen pogány, csak nem akarták elfogadni az intézményesült egyházi "Istent"... ezt bizonyítják például a közemberek sírjaiban talált mellkeresztek, hisz a Jézusi - Máni irány/tanítások nem hogy nem voltak ismeretlenek számukra, de régóta meghatározták a magyar nép hitét... Nem voltak pogányok, hanem keresztyének, csak éppen nem a római, hanem a jézusi hitet birtokolták. Mindenesetre ezt most ne részletezzük, aki akar utánanéz.

Nos, ennyit dióhéjban a történelmi helyzetről. Lehetne még sokáig elemezni, de talán ennyi elég ahhoz, hogy megértsük, valójában milyen történelmi és szakrális léptékű kérdéseket, gondolatokat feszeget az István a király rockopera, mert ha nem is mindig egyértelműen, de azért ott van mindez a szövegben. Nézzünk is néhány példát!

Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul

Ez a dal olyan mélyen betalált a magyar néplélekbe, hogy az valami elképesztő! Bár meglehet sokan csak egy keresztényellenes, ateista "ellenzéki" szavait hallják ki ebből a szövegből, ám érdemes felhívni a figyelmet a mondatok jelentésére! 

Nem kell olyan Isten, ki mindent megbocsájt, 
Nem kell olyan Isten, ki megöli egy fiát

Az egyszerű szavazónak talán röviden, tömören ennyi az olvasata a Bibliának: Isten kinyilatkoztatja, hogy Jézus az ő egyetlen Fia, majd "hagyja" hogy keresztre feszítsék, megöljék. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni a versszak első felét: "Nem kell olyan Isten, ki mindent megbocsájt". No ez már viszont olyan ember hitéből származik, aki inkább a bosszúálló Istenben hisz (zsidó észjárás). Vagyis itt már egy komoly dilemma: higgyünk-e olyan Istenben, aki hagyta feláldozni egyetlen fiát és mégis megbocsájt mindenért? A kereszténység valóban erre az egyszerű életfelfogásra épülne, hogy fogadj el bármit, sőt nyújtsd a másik orcád is, mert majd a sok szenvedés után megüdvözülsz? Ahogy a dal is folytatja:

Nem kell olyan Isten, kinek bűnös aki él,
Nem kell olyan Isten, ki csak szenvedést ígér

Itt megint egy komoly Biblia-kritikával állunk szemben. Jó a kérdés, hogy valójában létezik-e a bibliai felfogás, tízparancsolat szerinti bűntelen ember? És vajon lehet-e kollektíven bűnösnek nevezni komplett népet/nemzetet? Vannak, akik szerint igen, és ebből igen jól megélnek... És micsoda erős hit kell ahhoz, hogy valaki végigszenvedjen, végigrobotoljon egy egész életet annak reményében, hogy majd, majd valamikor, egyszer jobb lesz? Vajon milyen erős eszközökkel lehetett csak ezt az életfelfogást beleverni a magyarságba, ami teljesen ellentétes volt az életszerető, a természettel együtt élő világnézetének? De vajon sikerült-e teljesen betörni a magyar néplelket ebbe a bűnös vagy és fogadd el egy élet szenvedését, hogy majd megüdvözülj féle propagandába? Minden magyar döntse el magában, különösen a következő versszak fényében:

Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul,
Szabad magyaroknak, nem kell ilyen úr

Itt csúcsosodik ki ennek a dalnak a nagyszerűsége, és néplélekre ható ereje. Hiszen ha belegondolunk, az akkori embereknek miért kellett volna elfogadniuk egy idegen nyelven (latinul) íródott könyvet, és abból minden egyes szót? Hogy abból ismerjék meg Istent? Legbelsőbb magunkból jövő, kiírthatatlan szabadságvágyat miért kellene begyömöszölni valami életellenes, idegen, korlátolt dogmák közé? Minden további elemzés túl messze menne, egészen az Ó- és Újszövetség ordító ellentmondásainak taglalásáig, amit mások oly kiválóan megtettek már, hogy ezzel itt most nem is próbálkozunk. A lényeg, hogy ebben a lázadó dalban - némi zsidó mentalitással ugyan, de - megfogalmazódott egy komoly kritika az egész intézményesült idegen egyházzal szemben, hisz a szövegből vélhetően magának Bródy János írónak a nézete került Laborc szájába, amit Nagy Feró, az akkori egyik fő lázadó igen kitűnően elő is adott. És a kérdésre, hogy kell-e nekünk mindez, tényleg csak ez lehet a válasz: "Nem kell!". Egy magyar - és minden életszerető - ember hite nem egy könyv alapján íródik, hanem például így: Istenben hiszek, nem a Bibliában. Hívő vagyok, de nem vallásos. Templomba járok, de nem falak közé zárva. 

Oly távol vagy tőlem, és mégis közel

És lám, István sem templomban kérdezgeti Istent, hanem a szabad ég alatt, viszont ebből a monológból már elkezdünk megsejteni valamit a - vélt - vívódásáról:

ISTVÁN: Uram, magadhoz szólítád az én atyám.
Uram, oly mérhetetlen bánat szállt reám.

...

Uram, te jónak láttad elszólítani.

Szent az akarat, mely így tud dönteni.

És én ha kérdezem, mért ily hirtelen,

Hallgat, s nem felel senki sem.

Majd később így énekel:

Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,
Nem érthetlek téged s nem érhetlek el.
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,
Te hallgatsz, s én érzem a szívem felel.

Ilyet csak egy igaz hívő ember mond. Isten hallgat, és felfoghatatlan, elérhetetlen távolságban van, ám mégis ennél közelebb már nem is lehetne, hiszen a szívünkben érezzük, hisszük, hogy velünk van. Ennél tömörebben s tökéletesebben kifejezni már tényleg nehéz ezt a belső édes-szomorú állapotot, amit valószínűleg minden hívő ember átél időnként, vagyis hogy "nincs válasz". (Talán csak Ákosnak sikerül az ilyen tömör-gyönyör, mint például amikor ezt énekli Igazán c. számában: A véges nézi a végtelent - Találgatja, hogy mit jelent). István ezen hitbéli vívódása a mű legvégén is megjelenik, ott még konkrétabban kimondva, amit érez (lásd később). Egyébként ezt a verset mindig úgy rendezik meg a színpadon, mintha István titkos szerelmet érezne Koppány lánya, Réka iránt (akiről nem emlékeznek meg a források, vélhetően kitalált karakter), és ezért énekli azt hogy nem érheti el (hiszen már házas), de ez csalóka, mert ez a dal egyértelműem Istennel való kapcsolatáról szól (de persze, kinek mit jelent).  

Az egész mű lényegében a régi és új küzdelméről szól, ahol Koppány képviseli a régit, a hagyományt, István pedig az újat, az idegent, így legfőbb gyötrelme természetesen abból fakad, hogy hogyan tudná az újat bevezetni anélkül, hogy testvér rontana testvérre: Árpád vére nem támadhat önmagára (...) Békét kíván mind a nép, s az Istenünk. Miért kell a harc? Csak vérünk folyik s egyre fogy nemzetünk.

Sajnos jön István anyja, Sarolt és folytatja az aknamunkát, István manipulálását:

Győznöd kell a földeken
és győznöd kell a váraknál,
Mindenkire szükséged van
ki a trónra téged vár.
Érdekből vagy számításból
mellékes, ha melléd áll;
Istennel vagy Isten nélkül,
Koppány téged nem szolgál.

Mindegy milyen eszközzel, de győzni mindenáron? Ismerős?

Édes fiam, mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.

Nem fogja fel a múltat, s nem sejti még az eljövőt.

Szánalmas kis lény az ember

önnön sorsán túl nem lát,

Könnyen megtéveszti néhány

jól irányzott hazugság.

Minden ellenérzésünk ellenére, ez utóbbi viszont telitalálat: a népet a legkönnyebb behülyíteni... ezt láttuk az összes kívülről finanszírozott és befolyásolt "forradalmunknál", és más népeknél is...

 

Szállj fel szabad madár!

Az egész István a király talán legnépszerűbb és legjobban megírt szerzeménye a Koppány dala. Ha a "Nem kell olyan Isten" c. számra azt mondtuk; mélyen betalált a magyar néplélekbe, akkor ez a szerzemény konkrétan az életünk része lett. Játszották már rádiók, diszkók, klubok, tökéletesen megszólítja a bennünk lévő szabadság-szellemet. 

KOPPÁNY: Nem kérdem én, anyád hol szült világra,
Nem kérdem én, apád ki volt.

Itt lehet érezni némi "multikulti elfogadást", vagyis hogy mindegy honnan jössz, ha elfogadod a mi szabadságvágyunkat, akkor köztünk a helyed. Lehetne úgy is értelmezni: magyarnak lenni nem születés kérdése, hanem vállalásé. 

Nem kérdem én, meddig tűrjük a sorsunk,
Lehetnénk új honfoglalók.

Itt nyílván utalunk a "hódító" korszakokra, a "kalandozások korára", megfűszerezve némi nosztalgiával, hogy lehetne még ilyet tenni. Más kérdés, hogy a honfoglalás önmagában is már sokrétegű a magyar történelemben, mivel nem egyszeri esemény volt, és ráadásul nem is foglalás, hiszen elődök (az itt élő őshonos magyar nép), rokonok, testvérnépek egyesüléséről volt szó - ezt szintén nem elemezzük tovább itt, akit komolyan érdekel, olvasgasson például errefelé. A "kalandozásokról" is kiderült már, hogy egyáltalán nem valami céltalan portyák voltak, hanem pontosan megtervezett stratégiai akciók, mellyel többek közt a Kárpát-medencéből, az előmagyaroktól (avaroktól) elrabolt aranyat és ékszereket szerették volna eleink visszaszerezni.   

Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk
Szemforgató hamis papok
Csak annyit kérdezek a válaszra várva:
Rabok legyünk vagy szabadok?

Ilyen szépen, tömören megfogalmazni a helyzetet, ráadásul becsempészve Petőfi Nemzeti Dal c. versének lényegi kérdését, ... nos, ehhez tehetség kell. És a refrén természetesen válaszol is, mit szeretne a magyar-madár:

TÖMEG: Szállj fel a csillagokba,
Szél könnyű szárnyán szállj,
Kárpátok gyűrűjéből
Szállj fel szabad madár!

Ugye itt most nem leszünk gonoszak, és nem gondolunk az SZDSZ-re?? Nem, itt nem a hamis liberális eszmékért létrejött pártokról énekelnek, hanem a valódi szabadságvágyról, hogy azt tehessük, amit akarunk, és abban higgyünk, amiben szeretnénk. Mert legalább ezer évig erről ismerték meg a magyar embert: a vérét áldozná a szabadságért és az igazságért. Nem véletlen, hogy a közönségnek Koppányék énekei tetszenek a legjobban... de hát ki is ne értene egyet az alábbiakkal?

KOPPÁNY: Szemtől szembe!
Így kívánja tisztességünk,
A becsület mindennél többet ér.
Büszke népünk
Idegen hatalmat nem tűr.
Az igazságunk győzni fog, ne félj!

KOPPÁNY: Nincs visszaút, hisz István már a harcra készül,
Idegeneket hív magyarok ellen segítségül.
Pogánynak tartanak,
pedig Bizánc jelét magamra vettem,
De csak az volt a cél,
hogy szabadságunk megőrizzem.
Pogánynak tartanak,
mert nem tűröm a papok hatalmát.
Bűnt kiáltanak,
hol szabadságát védi az ország.
Pogánynak tartanak,
mert szembeszállok a hódítókkal
Pogány itt mindenki,
aki velem van, és nem Istvánnal

Sajnos akkoriban sem sikerült a békét kivívni, csakis harc által. 

Késő most már mindezt újra átgondolni,
Elkésett a békevágy.
Késő már a múltat újra értelmezni,
Kényszerpályán a világ.

Ez akár bármelyik újkori háborúra igaz lehetne. Elég csak a gazdag szűk elit érdekei alapján szervezett világháborúk "előestéire" (ráhangoló éveire) gondolni, ahol a népek, polgárok csak csóválták a fejüket, hogy hogyan is menetelhetünk egyenesen a háború irányába? (sok szerencsétlen fiatal még vigyorogva, ujjongva ült fel a frontra szállító vonatokra...). És talán a mostani helyzet miben más? Érezzük-e most is azt a "hátszelet", amivel folyamatosan, lépésről-lépésre tolnak minket az egyre kiterjedő háborúkba itt Európában és a Közel-Keleten is? A háttérhatalomnak mindig megvoltak erre az eszközei, módszerei, elég csak a kezükben lévő médiára gondolni, vagy az egyéb aktivistákra, ügynökhálózatokra...

Itt is lezajlik a csata, Koppányt legyőzik.

Oszd közöttük szét bő kézzel 

A következő dalrészlet valószínűleg elég hűen bemutatja a külföldi ügynökök hatásos aknamunkáját, amivel sikerült István fülébe is eleget suttogni ahhoz, hogy ez a magyarság megtérítése projekt sikeres legyen. Az akkori (és a mostani) nyugati hatalmak mindenáron szerették volna megszerezni a Kárpát-medence felett a politikai - és gazdasági - irányítást, ezért - ahogyan pontosan ma is zajlik egy-egy érdekeltségi ügyben - alaposan, olyan CIA-s módszerekkel megdolgozták a gyenge láncszemet, hogy a tervük összejöjjön. Valószínűsíthető, hogy a bajor hercegnő, Gizella sem véletlenül lett István nyakára ültetve, pontos programmal érkezhetett... Nos, hogy mennyire jött ez végül össze, az megint egy másik kérdés, hiszen amíg az Árpád-ház uralkodott itt, addig nem sok rést tudtak ütni a pajzson, pedig Isten a tanú rá, próbálkoztak (lásd pl. Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok c. művét). Mindenesetre mivel erővel nem tudták megszerezni a Kárpát-medencét (lásd pl. Pozsonyi csata 907-ben, ahol az egyesített nyugati seregeket elpáholtuk), így kénytelenek voltak a jól bevált módszerhez folyamodni: oszd meg és uralkodj, vagyis ugraszd egymásnak a testvéreket. Ezt a fülekbe suttogást hallhatjuk az Istvánt körül vevőktől is:

NÉMET LOVAGOK:
Koppány hadát leverte seregünk,
Nincs már pogány ki ellenáll nekünk.
Csak szólj jó urunk, mi mindig segítünk,
Nem kérünk mást, csak azt, mit kérhetünk.

...

ASZTRIK: Az Úrnak adj hálát a győzelemért,

S a szolgát jutalmazd a hűségéért!

Ha támogatod a Szentegyházat,

Róma áldása lesz majd rajtad,

S elnyered véle itt a földön az üdvösséged!

...

SAROLT: Becsüld, ki érted harcol és rád felesküszik,

Hát oszd közöttük szét bő kézzel Koppány javait!

Tiéd e hatalmas, szép ország és ők a híveid,

Hát oszd közöttük szét, hogy védjék határait!

És látjuk, hogy nincs ez másképp ma sem, csak a köpeny változott. Ha támogatod az LMBTQ propagandát, a migráns népességcserét, a külföldi befektetőket, és a háborút, akkor minden rendben, számolatlanul jön a támogatás nyugatról... de, ha csak egy kicsit is ellenállsz, akkor mindennek is elmondanak, és persze a csapok is záródnak...

István anyja amúgy a legkeményebb, mint valami vérboszorkány, úgy osztja a gonoszságot szinte az egész műben. A regősöknek is nekiment:

SAROLT: Most már elég, túl sok itt az ártalmas emlékezés.
Hősi múlttal együtt jár az árulás és zendülés

Meg amikor Réka, Koppány lánya esedezik, hogy adják ki apja holttestét, hogy eltemethesse, így felel kedvesen Sarolt:

SAROLT: Mit nem képzelsz, balga lányom, kérésed már árulás!
Hitszegőknek itt a földön megbocsátni nem szokás.
Koppány testét felnégyeljük, s várainkra tűzzük fel,
Ez legyen a lázadóknak mindörökre intő jel.
Pusztulj vagy meghalsz!
TÖMEG: Felnégyelni! Felnégyelni!

Hát ilyen könnyű a tömeget felhergelni, nincs ez másképp tán ma sem...

Veled Uram, de Nélküled

István szerencsére nem alakult át valami szörnyeteggé, hanem továbbra is, még a győzelem után is vívódik (a mű szerint) a sorsán és kötelességein, ami neki jutott, és amit immár kész "végigcsinálni":

ISTVÁN: Óh jó Uram, itt e földön választottad én vagyok,
Rám bíztad e súlyos terhet, s félek, összeroskadok.

Mondd, mennyit ér az ember, ha tisztessége gyenge!
Mondd, mennyit ér, ha kárhozott a győzelemre!

Óh jó Uram, adj erőt, hogy elbírjam a terhedet!

Törvényeid elfogadtam, de más szolgája nem leszek.

Mondd, mennyit ér, ki Téged szívéből követne!
Mondd, mennyit ér, ki Érted Véled szállna szembe!

Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,
Nem érthetlek Téged, s nem érhetlek el.
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,
Te hallgatsz, s én érzem a szívem felel.

És itt a végén, amikor megkoronázzák, újra előjön belőle a kérdés, ami ez elején is mardosta, de immár válaszol is magának: 

ISTVÁN: Király vagyok, Uram, a Te akaratodból.
Minden magyarok királya.
És én azt akarom, hogy ennek a népnek
országa legyen.
Veled Uram, de Nélküled.

Ezt sokan sokféleképpen értelmezték, szerintem tévesen. Ez a végszó egyértelműen azonosítható István korábbi belső vívódásaival, amikor oly távolinak és mégis közelinek érzi Istent, ez a kijelentése ennek folytatása, vagyis lezárása: megbékélt vele. Megbékélt, hogy ugyan Isten nevében cselekszik (Veled Uram), de egyúttal tudja; Istent soha nem érheti el, soha nem fog válaszokat kapni (de Nélküled). Ez - legalábbis a szerzők szerint - egy nagyon pontos leírása lehet István akkori lelkiállapotának, legalábbis jó érzés így elképzelni őt, ki idegenek suttogásainak és befolyásolásának hatására, hatalmas vérontás és testvérgyilkosság árán ugyan, de mégis nehéz döntéseket meghozva megszilárdította ezt az országot, majd intézményesített államot (az állami keretek közti működés persze már jóval korábban, Árpádnak köszönhetően elkezdődött), és lényegében egy Szent (szakrális) királyságot alapítva a korábbi - egyáltalán nem pogány - alapokból. Nincs még egy ilyen keresztény ország, mint a miénk: Szűz Mária Nagyboldogasszony országa, élén az apostoli királlyal, kinek fején a legfőbb jogi "méltóság", a Szent Korona, mely szintén páratlan a világon. Kell-e ennél a hármasnál több pajzs egy országnak? És ugye mindenki felfedezte Szent István monogram jelében Isten nevét is? 

És ó mondd, te kit választanál? Szerencsénkre István oldalán is ott maradt a hazaszeretet, hisz ilyet nem mondhat más, csak egy igaz magyar ember:

Felkelt a napunk, István a mi urunk.
Árad a kegyelem fénye ránk.
Hálás a szívünk, zengjen az örömünk,
Szép Magyarország édes hazánk!

Összefoglalva, igencsak van mit ünnepelnünk, van mire emlékeznünk, és igen, van mire szomorkodnunk minden augusztus 20-án. De hogy ezt miért drága tűzijátékkal tesszük, az mondjuk számomra rejtély... Ehelyett inkább kereshetnénk, hogy ki lenne méltó erre:

 

Lazuljunk: MAGam adom

"Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér."
***

"Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos. ... folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai ... a jószándék, szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává szövődik, mint a felhők vándorlása ... A dolgoknak ne a szerepét és hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát"

***

 

"Üdvözlöm, érintem, nem mutatom,

Nem emlékeztetem, nem kutatom,

Nem zavarom, zavarom, csak figyelem,

Belefeledkezem, vele utazom

...
Neki megadom magam"

Budapest Voices - Magam adom (Quimby) 

Kirándulás a magyar gyökerekkel átszőtt, varázslatos Bükkben

 

Idén tavasszal úgy döntöttünk, hogy a szokásos tóparti semmittevős here-vere helyett inkább egy kirándulós nyaralást szervezünk. És mivel egy ideje komolyabban foglalkozom a magyarság gyökereivel, így adódott az ötlet, hogy látogassuk meg a varázslatos Bükk hegységet. Nem csalódtam, megérintett a hely szelleme, sok mindenre választ kaptam, és nem utolsó sorban rádöbbentem, hogy az emberőseink által épített táj nyomai át meg átszövik a vidéket, őseink keze nyoma számos helyen tetten érhető a Bükkben. Bátran elmesélhetem, hogy egy nagyon jó, kellemesen fárasztó túrázós hét áll mögöttünk, amely során rengeteg tapasztalat tapasztódott rám. Igazából ez a "nyaralás" már júliusban történt, csak most jutottam el odáig, hogy írjak róla néhány sort, hátha valaki még olvassa. 
Figyelem, nem rövid, viszont cserébe egy kis történelemmel átitatott élménybeszámoló következik! 

Fa, fém, üveg

Sokat társalogtunk már itten arról, hogy a „gonosz” háttérhatalom így meg úgy kavarja-keveri a kártyákat, így meg úgy szól bele a történelem kerekébe, ezzel meg azzal etet minket, legyen az élelmiszer vagy mondjuk „hírek”, azonban kevés szó esett még arról, hogy ez valójában miért is baj? Miért probléma az ő tevékenységük? Nos, véleményem szerint leginkább azért, mert alapvetően térítik el, változtatják meg az embert az „eredeti” elképzeléshez képest. És hogy mi az eredeti terve az embernek? Nyílván erre nem tudok pontos irányokat meghatározni, inkább csak érzem, hogy ahogy van most, az nem jó, az nem normális. No de mi a normális? Ezt is nagyon nehéz definiálni, körülírni, erre is inkább csak megérzéseim vannak, homályos elképzeléseim. És e felé a homályos elképzelés felé szeretnék most egy nagyon is pontos útmutatást írni, aminek betartásával szerintem megközelíthető…, vagy legalábbis kísérletet tehetünk a normális pályára való visszaállításra. Ez csak egy javaslat tulajdonképpen, amit természetesen magamon próbálok ki először, de úgy érzem, hogy „működik” a dolog, van értelme foglalkozni vele, „van benne valami”. Amit ajánlok, az nem valami egetrengető változás, igen "piti" ügynek tűnik első ránézésre, ám szerintem nagyon is fontos.S hogy mi ez? Nem húzom tovább:

Visszatérés a hagyományos alapanyagokból készült használati eszközökhöz!

Mert mi is történt? Mintegy fél évszázad alatt észrevétlenül elárasztott minket a műanyag szemét, és befúrta magát a hagyományos, úgy mint fa, fém, és üveg alapanyagokból készült használati tárgyaink helyére. Kérdezhetnénk, hogy ezzel mi a baj? Nos, szerintem igen sok. 

Példákat fogok felsorolni, amiket általánosságban fogalmazok meg, de természetesen mindegyiknél érvényes a "tisztelet a kivételnek":

Az ebédünket "mikrózható" műanyag dobozban visszük be a munkahelyre (eddig még talán rendben is van), azonban sajnos ugyanebben a műanyag dobozban mikrózzuk (!) meg, és esszük is meg. Hát kérdem én hülyék vagyunk mi? Csak mert rá van írva arra a ipari olaj-melléktermékből származó vacakra, hogy "micro-wave" - már mindjárt egészséges is?? (Az elvetemültebbek még az e-mailjeiket is nézegetik ebéd közben, amivel rendesen odabasznak az étkezés szertartás-szerűségének, és az emésztés folyamatának nyugodt megkezdésének.) De ha ez utóbbi nincs is, az biztos, hogy a megmikrózótt műanyag polietilén "edény" nem a barátunk...

A szomszéd Józsi bácsitól kapott pálinkát beletesszük egy műanyag flakonba, egy másikba meg a Szépasszony-völgyében vásárolt Egri Bikavért tároljuk, hogy hadd marja az alkohol le a műanyag oldalát, hadd fogyasszuk "egészséggel".

Észre sem vettük, és eltűntek az életünkből a vágódeszkák. Ami ma van, az  minden csak nem vágó és nem is deszka: egy 0,5 cm vastag műanyag lap, ami azon kívül hogy szart se ér, azaz az első használat után meghajlik, még le is mérgez, tekintve, hogy a vágások helyéről "kivájt" apró műanyag részecskék finoman rátapadnak a késre és ezáltal kolbászunkra - ha akarjuk, ha nem. 

A borfesztiválon, meg a karácsonyi vásáron kifizetjük jó drágán (500 Ft/dl) áron a finom forralt mazsolabort ( :) ), majd elfogadjuk, hogy egy fehér színű ipari hulladék, "pohárnak" csúfolt melléktermékbe öntsék bele, és ebből igyuk meg. Sőt, ma már az olcsóbb borospohár készletben lévő "poharak" sem úgy csengenek már mint régen, biztos vagyok benne, hogy nem teljes értékű üvegek, hanem részben polikarbonát, vagy valami hasonló anyagból vannak (pedig homok az van dögivel, nem..?).

Természetes fa ablakok és mészfestés helyett műanyag ablakkal és diszperziós festékkel vesszük körül magunkat, csakhogy véletlenül se tudjon párologtatni, lélegezni az a ház.

Vászonpóló helyett poliészter anyagú ruhákban járunk, csak hogy véletlenül se tudjon szabadon távozni testünkből a méreganyag izzadság és párolgás formájában.


Vagy csak nézzük meg otthon a fürdőszobában a tusoló "fejét". Olyan mintha fém lenne, szépen csillog, fényes, de nem az... érződik a tapintásán, a súlyán, hogy nem igazi, csak valami "krómozott" műanyag vacak, ami az első sérülésnél tönkremegy. A fa helyett már műanyag WC ülőkét lehet kapni, ami nagyon hamar tönkremegy, még ha nem is ficergünk túl sokat rajta. 

A szerzámaink is egyre kevésbé emlékeztetnek valódi fémre. Csak nézzük meg ezt a szerszámkészletet: egyértelműen látszik a színén, hogy ez már legfeljebb csak "nyomokban" tartalmaz vasércet, addig-addig kevergették, hígították az alapanyagot, míg a végén egy ilyen sötétszürke, matt valamit kaptak, amit én csak "műfémnek" szoktam hívni. 

És természetesen a használat során, a gyakorlatban be is igazolódik a sejtésem, tekintve, hogy néhány megmunkálás után elkopik a műfém szerszám. Így néhány munkaóra alatt értelmét veszti az egész létezése. Hát normális ez kérem? A lakatos szomszédomtól időnként szoktam szerszámokat kölcsönkérni, nnnaaa azokon tényleg látni, érezni a súlyán, hogy még valódi fémből készültek, és sok-sok év munkálkodás után még mindig használhatók!

Bőrcípő helyett műanyag papucs. "Gumi"cukor. Valódi palacsinta helyett műanyag, Smile palacsinta... húú, ebbe ne is menjünk bele mennyi műanyagot megetetnek velünk... Valódi nő helyett guminő. Valódi mellek helyett szilikoncickók. Valódi ajkak helyett botox. Soroljam még???


Nem. Nem szabad ezt folytatni. Nem szabad ezt hagyni, mert mindezen életellenes folyamatok csak tovább gyorsítják, rontják az amúgy is súlyosan felgyorsított és lemérgezett életünket.

Nyílván ennek is több szintje, rétege van - kezdve az előállítás egyszerűségével, gyorsaságával, folytatva a "környezettudatosság" maszlagával ("mentsük meg az erdőket"), megfejelve az iparszintű mérgezéssel, egészen a genetikai vagy akár spirituális szintű megváltoztatással bezárólag, - de egyvalami biztosan kijelenthető: minden szinten káros az emberre nézve.

Persze még akár hajlandó is lennék elfogadni egy olyan érvet a gyártás szintjén, hogy a Föld fém erőforrásai fokozatosan csökkennek, ezért cserélik le az összes eszközünket műanyagra. Meg azt is elismerem (el nem fogadva azért..), hogy a gyártók teljesen ellenérdekeltek a minőségi termékek előállításával szemben, tekintve, hogy egy valamire való üzleti tervet nem tudnának összeütni, ha 30-40 évig tartós eszközöket adnának a kezünkbe. Senki nem vásárolna olyat onnantól kezdve, ugyebár... És nyílván azt is elfogadom, hogy sok mindent csak műanyagból lehet legyártani, mert nem volna értelme természetes anyagból... De hiába minden "gyakorlati érv", szerintem ez egy bolygószintű átverés. Szóval nem akarok itt most hírtelen újdonsült környezetvédőnek felcsapni, ám mégis úgy vélem, hogy mindennek valami "magasabb" rendű célja van, valami egészen elemi erejű erőszak, amit az emberen követnek el azzal, hogy a minket kívül-belül elárasztanak műanyagokkal, melyek környezetünkre és életterünkre gyakorolt hatása igen erős. És nem csak azért mert mérgezheti a testfelépítésünket ez a sok szutyok, hanem mert ezek által csak még jobban süllyedünk lefelé a nyúl üregében.. Már így is eleve egy illúzióban élünk, hiszen a fa és a fém se valódi, csupán a Tudat képzeletében létezik, ám ezek a gyártók még tovább mélyítik a káprázat rétegeit azzal, hogy ezeket a "természetes" alapanyagokat is  lecserélik saját gyártású vackokra, műanyag vágó"deszkára" - illúzió az illúzióban.

Nem. Véget kell ennek vetni.

Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy milyen anyagokkal vesszük körül magunkat, mert ezek kihatnak ránk is. 
Műanyag környezet, műanyag világ, műember.  
Persze a feladat nem is olyan egyszerű mint elsőre hinnénk. Hogy miért? Mert már keresve is nagyon nehéz beszerezni hagyományos eszközöket. A nagy ellátó szerszámboltok kivétel nélkül ugyanazt a távolkeleti műfémet árulják. A szaniter boltok kivétel nélkül ugyanazt a műfém szerelvényeket árulják. A konyhai edény és evőeszköz kereskedők egyre jobban áttérnek a műanyag termékekre. Szóval nagyon nehéz visszatérni az eredeti eszközökre.
De akkor mit lehet tenni?
Első nekifutásra talán nézelődjünk hagyományos piacokon.
Vagy esetleg nagyanyáink, nagyapáink háza táján, hátha tudnak nélkülözni, nekünk adni valamit amit ők használtak sok ideig de még mindig használható.  
Ha ez sem megy akkor meg.. nos, lehet, hogy elsőre őrültségnek tűnik, de szerintem el kell kezdeni azon gondolkodni, hogy hogyan lehet ezeket az eszközöket saját kezűleg előállítani. Lehetetlen? Első ránézésre talán igen, hiszen senkinek sincs a hátsó udvarában acél hengermű + olvasztókemence... de mégis úgy érzem, hogy e felé kell menni. Ha szükséged van valamire, állítsd elő magad! Például miért ne gyárthatnék le valamiféle sablont mondjuk asztalos reszelőnek, amibe valahonnan szerzett valódi acélt olvasztok bele, majd ezután megmunkálom (akár a kapható "egyszer-használatos" műfém szarokkal) és oálá, kész is a saját szerszámom, ami 30 évig garantáltan működőképes? Nem tudom... Nagyon az elején járok én is ennek az útnak, de talán nem elképzelhetetlen, hogy visszatérjünk ahhoz a szinthez, amit elődeink még természetesen űztek: saját eszközök gyártása. Nemrég készítettem ezt a polcot a nejemék üzletébe: nem nagy durranás, de mégis valahol saját gyártás, még ha az alapanyagokat nem is én állítottam elő:

 

Viszont amit már most is meg lehet, azt meg is kell tenni. Én utasítottam a családot, hogy mostantól nincs műanyag pohárból ivás, nincs műanyag kancsóban tea, nincs műanyag flakonban bor/pálinka. Amennyire csak lehet visszatérünk a fa, fém és üveg eszközökhöz. És ha a piacon nem találok régi, valódi vastag vágódeszkát, akkor majd csinálok magamnak! :)

Érkezés

Szerettem volna írni egy filmelemzést az „Érkezés” című filmről, amit épp tegnap néztem meg. El is kezdtem a szokásos „én majd jól megmondom a tutit” fogalmazásmóddal, valahogy így kezdve: „Régóta sejtem már, hogy az idő csak az évezredekkel ezelőtt lebutított ember 2.0 változatának telik lineárisan, egyenes vonalban múltból jövő felé, a Világ körfolyamatokból, ciklusokból áll, a linearitás csupán a „kör” íve mentén értelmezhető rész-folyamat, ha csak ezt vesszük alapul gondolkodásunkhoz, akkor a teljes átlátás, a teljességben való lét elérhetetlen...” – bla-bla-bla, de aztán történt valami fontos. Jött egy ilyen bizonyos „mit csinálok én? ki is vagyok én?” pillanat. „Álljunk csak meg, ez így nem lesz őszínte!” És ekkor felismertem, hogy agyalhatok, és írhatok én bármit az idő linearitásának elutasításáról, meg az időn túli lét milyenségéről… de hiába, az egész szart sem ér, ha én magam nem éltem meg, nem rendelkezem ezzel kapcsolatos tapasztalattal. Hiába van olyan, amikor tényleg átélem a gyerekkorom egy-egy pillanatát, és tényleg ott vagyok és akkor, és mindaz ami ott történt bennem van ma is, hogyha ezek csupán pillanatok. Hiába villan be időnként nagyon tisztán érzékelhetően egy-egy igen régen érzett íz vagy illat az emlékeimbe, ha ezt az érzést nem tudom bármikor elővenni. Hiába érzek meg előre dolgokat, eseményeket, ha nem tudom tudatosan használni ezt a képességet. Hiába minden, ha nem látom egyben legalább a saját életemet - akkor hogy akarom látni az egész Földét? Hiába vágyok erre, az időntúliságra, hiába szeretnék kiszabadulni az idő bűvköréből, mindez csupán ábrándozás marad, ami ugyan befolyásolja a gondolataimat (van erre egy nagyon jó angol kifejezés: wishful thinking) de mit sem ér, ha még nem értem el ezt a „szintet”. 

Szóval, miután lemondtam a filmelemzésről, úgy döntöttem inkább a saját vágyaimról írok. Sokszor utaltunk már rá itt többen is, pl. Weörest idézve, hogy amíg személyes vágyak vezérlik az embert, addig itt marad, nem fog tudni kilépni az álidő és áltér illúziójából. Ám velem mégis az van, hogy még mindig vannak vágyaim. Például valamelyik nap kívántam egy hatalmasat: „Ó, Isten, úgy szeretném megismerni a Föld, és ezen belül a magyarság valódi történetét, egészen a kezdetektől”. Tényleg, szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem ismerhetem meg a Föld bolygó teljes történetét, mert korlátozottak az ismereteim, a lehetőségeim, nem láthatok távlatokban millió évekre vissza az időben – az időben, amit - ha egy történetvezetést szeretnék megismerni, akkor - lineárisan kell kezelni… vagy mégsem? – de mégis szinte szétfeszít a vágy, nekem tudnom kell, hogy mi a teljes és igaz történetünk. Erre a „coming-out”-ra persze jött is egy nagyon halk felelet bentről, ami valahogy így szólt: „Ha meg akarod ismerni a Föld történetét, ahhoz meg kellene érteni a Naprendszer történetét. Ha meg akarod ismerni a Naprendszer történetét, ahhoz meg meg kellene érteni a teljes Világegyetem történetét. Ha meg akarod ismerni a Világegyetem történetét, akkor meg kellene értsél minden létező szintjét – de erre viszont még nem állsz készen.” Na puff, köszi. Mindenesetre, mióta „kiment” ez a kérés, azóta folyamatosan történelmi szenzációkról szóló cikkek jönnek velem szembe, olyan „nesze, azért néhány morzsát kaphatsz” módon (mikor fejlesztették ki a google-nál a gondolatolvasást??!), de nekem ez kevés. Hogy miért? Mert NEM ÉRDEKELNEK A RÉSZLETEK! Nem érdekel melyik kutató vagy portál mit gondol a legújabb megtalált avar-kori temetőről. Nem érdekel, mert látom a nagy igyekezetet ahogy el akarják választani a történelmi korokat egymástól, nehogy véletlenül valaki folytonosságot, netán azonosságot véljen felfedezni az egymásra épülő kultúrkörök leleteiben. Nem. Én az EGÉSZET szeretném EGYBEN látni. Mint amikor ránézek egy térképre, egyben látom az egészet – s ha akarok „lezoomolhatok” az egyes részletekre, elveszhetek az apró szeletekben, de ez legyen az én döntésem, e mellet legyen meg a lehetőség, hogy a teljes képet lássam egyben. 

Ehhez viszont el kell felejteni a lineáris gondolkodást. Egy vonal mentén haladva, csak a kör egy részletét, egy vonalszakaszt vizsgálva – akár oda és vissza – sosem lesz lehetőség látni az egész „kört”, ehhez komolyabb "nyelvismeret" szükséges...

No, és ekkor érkezett meg az Érkezés című film az életembe. Azt kell mondjam, szinte már röhejesen, mennyire aktuálisan, ÉPP A LEGJOBBKOR. Ez az a film, amelyik kisegít, vagy legalábbis megmutatja, hogy igen, létezik ez a szint (amire vágyok), és igen, jó nyomon jársz kisöreg, a kulcs a körben van. Ha meg akarod ismerni a teljes történelmet, akkor „felülnézetből” kell az egészre rátekinteni, semmiképpen sem elveszni az események folytonosságában, vagy logikát keresni, megmagyarázni az ok-okozatokat – mert mindezek nem számítanak. Ez az a film, ami úgy tud nagyon izgalmas lenni, hogy közben szinte nincs is akció. Ez az a film, amiben az egyik legrégebbi félelmem öltött testet, került vászonra: szülőként elveszíteni a gyermekem. És ez az a film, amiből megtanulható, hogy ebből is van kiút, e fölé is fel lehet emelkedni, meghaladni az idő linearitásának csapdáját. Mindössze megint a szeretet a kulcs. És ne keressük az idegeneket, mert amikor eljön az ideje meg fognak mutatkozni ott és úgy ahogy kell. És persze ha arra van szükség, el is tűnnek egy pillanat alatt, visszatérve a saját léthelyükre, az időn túl, vagy ahová tartoznak. Figyelem! A "ki-be járkálás" skill csak a 10. szint után elérhető! :)

Néhány szót a filmről: elképesztően eltalált alkotás, egy intelligens sci-fi. Egy nyelvészt kérnek fel rá, hogy az egyszer csak megjelent idegenekkel történő kommunikációt vezesse. A kapcsolatépítés persze igen csak elmélyül, és végre nem az a tipikus idegen-inváziós film lett. A legelső ami megfogott, hogy olyan lassú minden. Egyáltalán nem a mostani filmekre jellemző pörgés-forgás-kapkodás alapján lett vágva, hanem minden kényelmesen, lassan be van mutatva, szép lassan körül vagyunk vezetve a helyszíneken, elidőzünk a fontosabb dolgokon, úgy hogy legyen idő elmélázni a látottakon. A látvány parádés, a mondanivaló nagyon mély. Olyan témát dolgoz fel, amelyet csak a sci-fi kereteiben lehetett ilyen szépen kifejteni. Vajon mit tennénk ha egyben látnánk az időt, a múltat, s a jövőt? Mit tennénk ha tudnánk, hogy a saját gyerekünk épp hogy megéri a serdülő kort majd nincs tovább? Nem vállaljuk be, inkább leéljük egyedül az életet? Vagy bevállaljuk, és ezáltal azok, akiknek elmondjuk a titkot önzőnek fognak beállítani, "csak" mert egy tucat szeretetben teljes esztendőért cserébe bevállaltunk egy gyermek szenvedését, és halálát? De ha egyszer ez törvényszerű? Ha tudod, ha nem tudod, akkor is mindenki szenved, és mindenki meghal egyszer, ez biztos, nem igaz? Ez az élet része. Hol ér véget a korlátolt gondolkodás ("önző vagy!"), és hol kezdődik az időn túli életvitel ("így is bevállalom, tudva a jövőt"), ahol csak az adott pillanat öröme számít, és minden pillanatot kiélvezni, ami mindig velünk marad ha úgy szeretnénk? Van gyereked? Képzeld el az életét, az elejétől a végéig. Mindez nagyon szépen, ám nem túl szájbarágósan van kifejtve a filmben.

A film egy novellára épül, ahol nyílván jobban ki vannak fejtve azok a kérdések, amit a filmben természetesen nincs mód bemutatni. Hogy például amit mi "józan észnek" nevezünk, az a világnak csupán egyfajta értelmezése -- de a kvantummechanikai jelenségek jól az orrunkra koppintanak, s rámutatnak: a "józan ész" értelmezés olyan nagymértékű egyszerűsítést tartalmaz, ami sok esetben paradoxonhoz vezet. A novella szerzője szerint a kvantummechanikai paradoxonok nyomán a világ makroszintű működését akár másik rendszerben is értelmezhetjük. A filmet persze már jóval "amerikaiasabban" oldották meg, nincsenek ennyire kifejtve ezek a dolgok, de talán az érzésből menni fog az értés is - tehát ezt a filmet inkább lélekkel mint aggyal kell nézni. Ez nem egy hatásvadász film, nem is grandiózus katarzist okozó film, mert nem a harsány kiabálás a célja, mint a többinek. Inkább úgy szólal meg halkan, mint egy keleti bölcs a sarokban a tömegverekedés lélegzetvételnyi csendjében, melyre mindenki döbbenten dobja le a fegyvert, és megáll. Még azt is hajlandó vagyok elnézni az alkotóknak, hogy – gondolom parancsra – bekerült egy rész, amiben már megint a minket, magyarokat gyalázzák, igaz nem derül ki egyértelműen mire gondoltak, de kicsi utána járással kiderül, hogy abban a jelenetben, amikor néhány példát említenek más népek leigázására, akkor vajon mit próbáltak sugallni a közönségnek a magyar kapcsolattal. Ezt sok filmben el szokták játszani, lásd pl. ezt a néhányat. Nem haragszom rájuk, bármennyire is szeretnék rossz színben feltüntetni a magyarokat, ez nem fog menni, hiába erőlködnek, mert birtokunkban van a kulcs, ami minden kaput nyit: a magyar nyelv. Elhangzik a filmben is, hogy aki más nyelvét megtanulja, onnantól az a nyelv hatással lesz a gondolkodására, megváltoztatja őt. Vajon a nagykutyák közül hányan tanulhatják jelenleg is bőszen a magyar nyelvet?

Rendkívül szerencsések vagyunk mi magyarok szerintem, még ha nem is tudjuk, és ezt a filmekben történő utalások csak megerősítik bennem. 

Lazuljunk: Hiperkarma - Délibáb

Egy teljes körű beavatás van ebben a számban (is):



Hiperkarma - Délibáb

előre szóltak az életemből
magad maradsz mikor minden eldől
ami lépted van az a sötétbe szárad
a szívnek a helye sehol csak árnyak

én maradtam ébren az álmaimban
hiszen előre szóltak hogy minden ott van
ahol éppen felüti a fejét az éjjel
az égen ki az aki maradna ébren?

ha reátelepszik az ég a tájra
megint esőt ígértek a délibábra
sok a felhő a zöme vonulni készül
a nyárból meg ami maradna végül
az eléldegél míg

az évek jönnek utolérnek
kitakarnak és számon kérik
a lelket rajtad de ugye látod?
ma nem úszod meg a boldogságot

sokat feladtam az életemből
miatta ég el itt mindenestől
aki voltam a pultnál veled beszélget
és úgy áll ott mint aki viharba tévedt

robotpilóta ha mélybe révül
repülni készül a gépe nélkül
aztán felszáll nézd pedig zuhannia kéne
de még gyorsít is kicsit hogy leráz de mégse

és fütyülve fújtat a szél a szárnyakon
én elégve gondtalan éjszakáimon
a vártnál mindig kicsit előbbre voltam
ahol megörültek nekem oda virágot szórtam
és megmondtam mindig ha előre szóltam

az évek végül utolérnek
kitakarnak és számon kérik
a lelket rajtad de ugye látod?
ma nem úszod meg a boldogságot

ő meglát fentről idetáncol
kipirultan a boldogságtól
az éjszaka meghalt de ugye érted?
elígértek a boldog végnek

ha magad maradsz mikor minden eldől
én feléd kiáltok az életemből
hé egy árnyék ül az egész világon
a szívnek a helyét sehol se látom

én elébe vágok az új időknek
a falon bevárom az érkezőket
akik a vártnál megint kicsit előbb kihoztak
a bajból amit persze nem ők okoztak

virágot szórtak a síri csendbe
aki vígasztalódna ne jöjjön erre
tudom ismersz hiszen sosem beszéltünk
bár valamennyit este azért beszélni véltünk

de nem este volt csak a fények égtek
és a vadak bedőltek a tévedésnek
ha a kocsmák szaga-zaja bevonzza őket
te hagyd meg így nekik a bolond időket

mert a legtöbb helyen csak ez a délibáb van
meg a találgatás megy az éjszakában
hol a szívnek a helye? sehol csak árnyak
a sarkon túl igazi színészek állnak

és megint pengeti a lant a bárdot
megénekelni ezt a délibábot
de a kértnél ma egy kicsit előbb sötét lesz
te készülj fel ezek az utolsó részek
az álló idők ma indulni készek

az évek végül utolérnek
kitakarnak és számon kérik
a lelket rajtad de ugye látod?
ma nem úszod meg a boldogságod

ő meglát egyből odatáncol
kipirultan a boldogságtól
és arcon csókol csak egyet-egyet
egy ölelés még és aztán enged

a szárnyak a hátán mind vele szállnak
utat adnak a boldogságnak
az évek látod csak utolértek
elígértek a boldog végnek

***

Nyílván így kerek az egész, de azért néhány kiemelés, önkényesen (akinek van füle...):

"magad maradsz mikor minden eldől"

"én maradtam ébren az álmaimban
hiszen előre szóltak hogy minden ott van"

"sok a felhő a zöme vonulni készül"

 "sokat feladtam az életemből
miatta ég el itt mindenestől
aki voltam..."

"repülni készül a gépe nélkül
aztán felszáll nézd pedig zuhannia kéne"

"a vártnál mindig kicsit előbbre voltam"

"ő meglát fentről idetáncol"

 "az éjszaka meghalt de ugye érted?
elígértek a boldog végnek"

"én elébe vágok az új időknek
a falon bevárom az érkezőket
akik a vártnál megint kicsit előbb kihoztak
a bajból amit persze nem ők okoztak"

"mert a legtöbb helyen csak ez a délibáb van
meg a találgatás megy az éjszakában
hol a szívnek a helye? sehol csak árnyak
a sarkon túl igazi színészek állnak"

"te készülj fel ezek az utolsó részek
az álló idők ma indulni készek"

Furcsa Doki kalandja a Teremtővel

Többek közt az a jó a filmelemzésekben – és úgy általában az összes művészeti alkotás elemezgetésében - , hogy az ember szabadjára engedheti a fantáziáját, és kifejtheti, hogy az adott mű mit mutat neki, számára mit jelent. A hívatalos filmkritika világa ettől nyílván eltér, hiszen annak vannak szabályai, mint például hogy érdemes elfogulatlanul és persze spoiler (rontóc) nélkül írni a látottakról. Szerencsére engem nem kötnek ilyen szabályok (sem), ezért bátran írhatok bármiről, amit csak akarok. Így volt ez a Hollywood háborúi cikkemnél, vagy az i.e. 10.000, vagy a Lego Batman filmelemzésemnél is, (melyeket a visszajelzések alapján eléggé kedvelték az olvasók). Így hát az aki még nem látta a Doktor Strange című filmet, és meg szeretné nézni, annak melegen ajánlom hogy ne olvasson tovább, mert spoileresen tudom csak leírni azt amit szeretnék.

 a szokásos egyszem-plakát

Szóval régóta vártam már ezt a filmet, mert egyrészt nagyon látványosnak ígérkezett, másrészt az ilyen nagyszabású mozikban mindig van egy rakás elrejtett, vagy akár nyílt szimbolika, jelek, utalások küldözgetése az arra érett nézők felé. Nincs ez másképp a Doctor Strange című filmnél sem, amelyben a látványos felszín alatt bizony sok-sok érdekesség található, no persze nem mindenki számára egyértelműen szájbarágva. Ezért én most bátorkodom feltárni egy kicsit ennek a filmnek a – szerintem – valódi mondanivalóját, ami persze lehet hogy nem igaz, vagy nem is ezt és így szánták a közönségnek az alkotók ahogy én gondolom, ám engem ez a része nem érdekel, csakis az, hogy nekem mit mutatott a film. A vakolásban igen nagy gyakorlatot szerzett tengerentúli mesterek egyik kedvenc módszere a igazságba csomagolt hazugságok terjesztése. Nincs ezzel semmi baj, az emberek többsége megeszi az ajándékot, de nyílván van egy szűk réteg, amelyik észreveszi, hogy a szépen becsomagolt sütibe egy apró, de annál jelentősebb egérkaki került. És EZ az a kis kakipiszok, ami az én torkomon már nem ment le, így az egész alkotás eredeti célja nálam nem lett eredményes. Kilóg a lóláb! És még csak nem is az olyan szokásos multikulti erőltetésen akadok ki, hogy a fehér főhős mellé törvényszerűen egy fekete segítő kell, mert ez, hogy úgy mondjam, már nem mozgat meg. Egész más jellegű baj van ezzel a történettel. Mielőtt ezt kifejtem azért el kell ismerjem, hogy mindezektől függetlenül nagyon élveztem a filmet, tényleg szuper, csak ajánlani tudom mindenkinek, mert a „kis” piszok ellenére rengeteg tanítás van benne, csak érdemes esetleg a megnézés után elolvasni ezt a mélyelemzést, hátha más is arra a következtetésre jut mint én, és akkor valamelyest a gyanú meggyőződéssé alakul(hat). Ha így lesz, hát lehet örömködni, mert mi magyarok már csak ilyen örömködősek vagyunk, ha kiderül az igazság, de úgy Istenigazából.

Le kell szögezni az elején, hogy nem ismerem teljes mélységében Doktor Strange eredettörténetét, nem olvastam a képregényeket, amúgy sem vagyok valami nagy Marvel-rajongó, így az ilyen köpenyes – szuperhősös filmek általában nem csigáznak fel (olyan 12 éves korom óta), és ha meg is nézem őket, akkor is csak azért, hogy találok-e bennük valami számomra fontos utalást.  Szóval mivel nem ismerem a teljes Marvel-univerzumot, így lehet, hogy nem tudok mindent pontosan, hűen visszaadni, de ez nem is szándékom, és talán még jobb is, hogy kívülállóként, nem rajongóként ismeretlenül vágok bele ebbe az elemzésbe, mert így nem viszi el a gondolataimat a – nem létező – háttér”tudás”, és szabadon, nyersen, friss fejjel tudok hozzáállni a filmben látottakhoz és hallottakhoz, ahogy engem első találkozásunk alkalmával megérintett ez a történet. Amely történet egyébként egészen jó és egyedi. Egy gazdag, jó képességű idegsebészről szól, aki rendkívül emelt szintű ismeretekkel és tudással, tapasztalattal rendelkezik a saját szakterületén, ami magában hordozza azt is, hogy hősünk igen nagyképű, egoista ember. És mint minden tanító történetben, a hősnek el kell veszítsen mindent ami fontos volt neki, annak érdekében, hogy egy olyan új úton induljon el, ami a teljes padlóra kerülés nélkül elképzelhetetlen. Magyarán a nagypofájút jól pofán kell baszni – no persze szigorúan tanító célzattal. Nos, ezt a pokoljárást emberünk meg is kapja, a pofon egy autóbaleset során történik meg, amely során a kenyérkereső kezei teljesen tönkremennek. És itt jön el a padlóra kerülés szakasza, hősünk teljesen elveszíti a hitét, nem képes dolgozni, szerinte mindennek vége, mivel csak az operáláshoz ért, de ezek után nincs értelme a életének, és ahogy ilyenkor lenni szokott – még az egó uralma alatt – elmar maga mellől mindenkit. Az orvostársak is feladják, szerintük menthetetlen a doktor keze.

A reménysugár egy szintén balesetet szenvedett embertől érkezik, aki egy távolkeleti mestertől azt a tanítást kapta, hogy a testet a tudat irányítja, így a test sejtjei „meggyőzhetők” a tudat által az öngyógyulásra. Strange, aki egyébként csont materialista, nem hisz neki, de ebbe az utolsó szalmaszálba kapaszkodva szintén elutazik keletre felkeresni ezt a tanítót. Meg is találja, és itt szembesül vele, hogy valójában az egész életében szerzett tudása semmit sem ér, és hogy nem csak anyag létezik a világegyetemben, és ő maga sem csupán hús és csont. Nem akarom az egész történetet elmesélni, a lényeg az, hogy hősünk évek alatt megkapja a szükséges tanítást, megtanulja használni a saját tudatát, új képességekre tesz szert, dimenziókapukat tud nyitni, fegyvereket, pajzsokat képes pusztán energiából létrehozni, stb.. A filmben rengeteg fontos mondat elhangzik arról, hogy milyen is a világ valójában, hogy a tudat irányítja a valóságot, alakítja az anyagot, a teret, sőt az időt is. Mindezen képességek persze csak azután érhetők el, amikor a padlót fogott ember leépíti a saját egóját, elengedi az addigi „tudását”, és teljesen új, tiszta tudatossággal építi fel (ismeri fel) önmagát. A doki tanítóját Tilda Swinton alakítja, meglehetős meggyőző erővel, a mozdulatai, az arcmimikája, a mondanivalója, minden teljesen rendben van, hiteles.

Doktor Strange kifejezetten jó tanulónak bizonyul, hamar elsajátítja a megfelelő technikákat, de kell is, mert a dramaturgiailag megfelelő pillanatban megjelennek a „gonoszok”, akik egy még gonoszabb „Főgonosz” szolgálatában tevékenykednek, és persze (I) most is a Föld teljes elpusztítása a céljuk. És persze (II) mindezt hősünknek kell megakadályozni, amely küzdelem során persze (III) kiderül, hogy a tanítója sem egészen az, akinek látjuk… szóval van itt némi csavar is, de nem olyan meglepő azért.  A történet persze (IIII) jól végződik, happyend, sikerül megmenteni a Földet, a gonoszok eltűnnek, a főgonosz sem zavarja többé a vizeinket. Szóval egy átlag néző számára minden úgy jó ahogy van, elfogadjuk, hogy ismét a jók győztek a gonoszok felett, lehet kicsoszogni a moziból, és természetesen otthagyni a félig kievett és kiborított pattogatott-kukoricás dobozt, a kilötykölt kólásüveget, és a székre kent csípőst szószt, amivel a chipszet zabálták. Szóval minden rendben. Csak hogy van itt egy kis bibi. És most jön az a „kis” kaki, ami az én nyelőcsövemen már nem ment le.

A film főgonoszát, és a köré épített ideológiát a következőképpen lehet összefoglalni – és most tessék nagyon figyelni:

-    - Ő egy időn túli halhatatlan létező, mérhetetlen hatalommal, aki mindent el akar nyelni, magába akar foglalni.

-    - Az idő = halál

-   - A „főgonoszhoz” hű emberek számára megszűnik az idő, visszatérhetnek hozzá, felolvadnak az Egyben, az öröklétben.

-   - A Fő G-től tanulók megismerhetik a tér és idő alakításának művészetét, ki be járhatnak dimenziókon, időn keresztül kasul.

-   - A Fő G. most épp a Földre pályázik, szeretné magába olvasztani a bolygónkat, és rajta minden élőt, mert az milyen már.

Nem tudom ki mit lát ebben, Kire illik ez a „keretrendszer”, de engem ez az egész kísértetiesen emlékeztet arra, amit én eddig a Teremtő Istenről elképzeltem. No most kell elolvasni még egyszer a fenti felsorolást.

És ezzel szemben a „jók” a következőkkel felvérteződve szállnak harcba:

-       - Van egy magas intellektusú ember (a doki), aki leginkább az intelligenciájával (!) küzd a Fő G. ellen.

-        - Hősünk legfőbb fegyvere egy nyaklánc, aminek a medálja egy szemet ábrázol. Egyszem.

-        - A mester és tanítványa a „sötét dimenzióból” nyert energia segítségével harcolnak.

-        - A „jó” oldalon állók nem akarnak felolvadni az Egyben, mert ők ragaszkodnak a saját (elkülönült) énükhöz, életükhöz.

Nos, valóban ők lennének a jók??

Mindezt persze nem könnyű leszűrni, mert egyrészt a „gonoszok” gonosz dolgokat művelnek, másrészt a film látványvilága, a poénok, a történet vezetése, stb. eltakarja előlünk a fenti mondanivalót, így az aki nem figyel, nem elég tudatos, csak annyit lát, hogy van egy főgenyó, aki el akar minket pusztítani, de szerencsére a szuperhősök megmentik a Földet. Hurrá, hajrá bosszúállók, minden fasza!

Persze lehet, hogy csak én látom ilyen fehéren-feketén a világot... de az én olvasatomban viszont így néz ki a dolog: van egy filmstúdió, amelyik masszívan tagozódik a Földet uraló háttérhatalmi erők szövetébe, és amely stúdiónak kutya kötelessége a valódi Teremtő, a valódi Isten elleni ideológiákat terjeszteni, sugalmazni a nagyközönség számára. Ez a film egész pontosan egy erőteljesen Istenellenes propaganda, a szokásos fordított megjelenítősdível (a jó=rossz, a rossz=jó), ami jelzi, hogy már nagyon a végüket érzik. A filmbe beágyazott gondolatok és tudat alatti utalások mind arra vannak, arra vezetnek, hogy az Istennel, az Egy-el való összeolvadás rossz, de a sok tanulással, az intellektussal (a „magasra” felépített egóval) mindez elkerülhető, tehát továbbra is haladjunk ezen az egóista úton, mert a Földet irányítóknak bábokra, elmékbe zárt lelkekre van szükségük a működésükhöz. És ugyan megismerhetők anyagon, téren és időn túli technikák, képességek, és tényleg el is hangzanak a filmben nagyon hasznos tanítások, de mindez csupán arra szolgál, hogy elhitesse velünk, hogy ők, mármint az ideológiai agytrösztök mutatják az egyedüli jó utat, és ne akarjunk mi egy végtelen hatalmú „akárkivel” csak úgy „összeállni”, maradjunk csak a seggünkön, mert az nagyon jó (nekik). Hiába hát minden tanítás, igazságmorzsa, akkor is teljesen eltérő világszemléletek csapnak tehát itt össze, és mindenki eldöntheti, hogy melyik „oldalhoz” áll, hová tartozik: a Földet látszólag megmentő, de az embereket továbbra is egó-szolgaságban tartó "szuperhősök" oldalához, vagy a minket felemelni, magába olvasztani kívánó, tanító, az üdvösséghez elvezető Jóistenhez. De hiába minden igyekezetük; a polkorrektség jegyébe ágyazott véleményterror, a materializmus felsőbbrendűségének hírdetése, világraszóló hazugságvárak építése, a földi élvezetek kimaxolása, az egó túltolása ("a siker útja"), egyszóval az életellenesség, vagy istelennelesség - a paradigmaváltás zajlik, ezt bizonyítja az amerikai elnökválasztás is, és egy rakás kicsi és nagy folyamat, ami "bent" és "kint" zajlik egyszerre, egymásba ágyazottan, egymástól függően, összehangoltan. Aki ezt nem érzi, az lemarad erről a hullámról, és azt kell mondjam nem kár érte.

Hát így néz ki az én olvasatomban a Doktor Strange története.