Filmkritika következ, mert csak.
Nem is olyan rég magam kritizáltam rosszhiszeműen az Under the skin (Felszín alatt) c. filmet, ráadásul eléggé hiteltelenül, látatlanban, mindössze a bemutatója alapján. Azt hittem akkor még, hogy már megint egy tipikus "gonosz élienek" mantrát kapunk, fokozva az ismeretlen iránti félelmünket. Tegnap viszont megnéztem az egészet, és nagyon különös érzelmeket generált. Régóta vágytam egy olyan történetre, ahol egy földönkívüli szemszögéből tekinthetjük meg az emberi társadalmat, egyáltalán a Földi életet. Ez a film áll eddig a legközelebb ehhez a vízióhoz.

Igen, ez az a film, amit az
emberek 95%-a azért fog megnézni, mert Scarlett Johansson teljesen meztelen
benne, és az emberek - vélhetően ugyanazon 95%-a - rühelleni fogja ezt az alkotást. Mert nem érti. Sokan tényleg csak azért nézik / nézték meg ezt a filmet, mert a médiában jó előre beharangozták, hogy a főhősnő, (és tulajdonképpen az egyetlen "rendes" színész a filmben) az északi csengésű nevű Scarlette Johansson végre megmutatja bájait. Valamiért ez egyfajta elvárás mostanában a fősodratú sztároktól, hogy legalább egy filmet játszanak, amiben levetkőznek és/vagy elvetemült gonoszok. Sárlott most két legyet ütött egycsapásra. Pontosabban a második kritérium - az elvetemültség - csak részben igaz, mert karakterünk bizony fejlődik a filmben, mondhatni megemberesedni próbál. (hozzá kell tenni, nehéz elhinni, hogy egy földönkívüli faj, mely képes ellátogatni ide, lenne oly balga, hogy emberré akarjon válni...). No, de az első kritérium szentigaz, ugyanis többször láthatjuk Sárlott kisasszonyt anyaszült meztelenül.

Azonban valahogy a film közben egyáltalán nem úgy jönnek elő ezek a részek, mint valami szokásos vetkőzős jelenet, mert az egész játék úgy van megalkotva, mintha tényleg egy idegen lény ismerkedne a testével. A történetről röviden - ugyanis maga a történet és a cselekmény bőven elfért volna egy 30 perces rövidfilmben, a többi a művészeti kiélés csupán; - egy idegen lény (ez mondjuk a film végéig nem egyértelmű) emberbőrbe bújik, és az a feladata, hogy magányos férfiakra vadásszon, majd azokat elcsábítsa a házába, ahol valami fura módon csapdába ejtse őket, és kiszívja az életerejüket. Roppant valóságos az egész, állítólag nem volt előre megírt szkript, a fekete parókában játszó Scarlett Johansson
valódi járókelőket szólít le, a sűrű skót akcentusból csak egy-egy
eltépett szót lehet kihámozni. Scarlett Johansson személyiségében mindig volt egy nagy adag
kifürkészhetetlenség, amit remekül ki is használ ebben az alakításban.
Amikor érdeklődéssel próbál levenni valakit a lábáról, a kedvesség olyan
valószínűtlenül árad belőle, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot.
Szenvtelensége pedig tényleg hátborzongató, különösen abban a
jelenetben, ahol egy másfél éves bömbölő gyermek szeme láttára vonszol
egy hullát a tengerparton.

A rejtett kamera a mi világunkat, a piszkoskék
utcákat, a trécselő, füstöt tüdőző, egymás sarkára lépő embereket
mutatja, hiperrealista módon, este pedig a magukat transzba bulizó, a nagyvárosi utcát a
saját játszóterükként belakó férfiakat. Ilyenkor, elnézve a nyugati társadalmakra és főleg nagyvárosokra jellemző degeneráltságot, óhatatlanul felmerül az emberben, hogy "Istenem, de beteg egy világban élünk". S közben a Nő is prédára les, a
minimális flörtöléssel elcsábított emberegyedeket lekoszlott lakásába
csalja. A férfiak a merevedésüktől vezetve lépnek be a teljesen fekete szobába, ahol
szinte hipnotizálva gyalogolnak bele egy fekete, iszapszerű anyagba,
miközben a nő annak felszínén járva halad előttük. A cseppfolyós semmi
mélyén lebegnek, megdermednek, majd valami kiszippantja az embereket a
bőrükből. Szó szerint. Az egyik legdurvábban retinaégető jelenet, amikor ebben a sűrű, idegen anyagban egy korábbi és egy friss áldozat meglátja egymást, tehetetlenül lebegve a "semmiben", majd lassan megfogják egymás kezét, ebből a mozdulatból remélve valamiféle kiutat. Ami persze innen már nincs...

A film nem vázol kiterjedt háttértörténetet – földönkívüli inváziót,
emberhús-feldolgozó alienüzemet – szocrealista science fictionjéhez, hanem ránk, a nézőkre bízza a továbbgondolkodást, vagy a miérteken való filózást. Azért írom, hogy a vadászat a feladata a főhősnek, mert van a filmben egy titokzatos - vélhetően szintén idegen - motoros "faszi", aki rendszeresen feltűnik, mint valami főnök, ellenőrizni a "nőt". Aki miközben vadászik, óhatatlanul érdeklődni kezd a faj jellegzetességei
iránt, egyre közelebb kerül áldozataihoz, és lassan eredeti céljait is
figyelmen kívül hagyva kockázatos kísérletbe kezd: megpróbál otthonra
lelni a világban, mely soha nem lesz a sajátja. az űrlénynek rá kell ébrednie, hogy nem lehet ember, mert nem úgy
tapint, nem úgy érzékel, mint a humanoidok. Hiába a lehámozható
emberkülső és az utánozható cselekvéssorok, az első étkezésekor az ételt
ugyanúgy kidobja magából teste, mint szeretkezésnél a hímtagot. Az
önmegismerés végül egy testen kívül élménnyel válik teljessé... Talán sejthető hová tart mindez, de nem fogom ellőni a végét.

A film művész jellegéből fakadóan egyáltalán nem nézőbarát. Tulajdonképpen semmi nincs megmagyarázva, nincs narrátor, szinte még forgatókönyv sem, párbeszédek alig, zene is csak olyan hangulatkeltő idegbajos hanghatások. Skóciában játszódik, ahol sikerül az elképesztő szélsőséget bemutatni: a gyönyörű tájakat és degenerált városokat, fura alakokkal. A rendező legmerészebb húzása, hogy a filmben szinte teljes egészében hanyagolja a
szokványos narratívát, csupán sejthető értelmű motívumok
egymásutániságává degradálja a cselekményt, nincsenek támpontok, nincs
útmutatás, magunkra hagyatva bolyongunk a szürreálisan szép, vagy éppen
rettenetesen realisztikus kulisszák között. A hagyományos nézői
azonosulásnak az esélyét sem veti fel, Johansson arcán a legritkább
esetben látunk érzelmeket (ráadásul ezekről is tudjuk, hogy nem egészen a
sajátjai), mégis, azzal, hogy az események kizárólag az idegen lény
karakterére fókuszálnak, óhatatlanul mi magunk is az ő szemszögéből
figyeljük, próbáljuk értelmezni a világot. A földi életmód, a
legegyszerűbb emberi cselekvések számunkra is furcsának, kísértetiesnek,
vagy egyenesen értelmetlennek tűnnek, többé mi sem vagyunk otthon a
bolygón, Skócia sötétebb, vészjóslóbb atmoszférát áraszt, mint a
legkietlenebb holdbéli tájak.

A vizualitás lehengerlő erejű, a filmrendező Glazer páratlan, specifikus filmnyelvet
használ, amivel nem csak számít figyelmünkre, de kreatív, öntörvényű
tudatosságával egyenesen kierőszakolja azt magának. A látvány egyszerre a
valóságtól elemelkedett és ízig-vérig földhözragadt, a hétköznapi
helyszínek futurisztikus díszletekkel váltakoznak, az árny-és
fényjátékok maguktól értetődő természetességgel mossák össze a realitást
és az álomszerűséget. A képi megvalósítás ily módon tökéletesen
irrelevánssá teszi a magyarázó jellegű dialógokat, a szavak feleslegessé
válnak, a kietlen partot ostromló hullámok kérlelhetetlensége, a városi
(valódi civilekkel, rejtett kamerával felvett) forgatag nyugtalanító
látványa, vagy a férfiáldozatok elnyelésének lidércnyomásos, teljesen
erőszakmentes, mégis horrorisztikus szcénái beleégnek az agyba,
bonyolult többlettartalmakat generálnak, sűrű asszociáció-folyamot
hömpölyögtetnek.

Glazer filmje többek közt azért jó, mert a történetet, ha úgy tetszik, visszafelé is lehet olvasni. A felszín alatt nemcsak egy emberbőrbe bújt alienről, hanem az emberek bőre alatt élő alienről is szól. Szerintem senki nem került még ennyire közel ahhoz, hogy kívülállóként ábrázoljon minket, embereket...
A felszín alatt ugyan tagadja a közérthetőséget, mégis
hipnotikus erejű, szuggesztív hangulatú mozi. Az apró gesztusokat és a
nagy érzelmeket nélkülöző színészi eszköztár ijesztően profi.
Csak azoknak ajánlom, akik képesek végignézni akár percekig tartó jeleneteket, amelyben nem látunk mást, csak a színésznő szemét a visszapillantóból, vagy a tenger hullámzását, vagy a fenyőerdő hullámzását erős szélben. Mert ilyen jelenetekkel "pótolták" a magyarázatok hiányát. Üdv a művészklubban! :)
Innen is merítettem szövegrészleteket:
http://filmvilag.blog.hu/2014/08/01/under_the_skin_a_felszin_alatt
http://www.filmtett.ro/cikk/3707/jonathan-glazer-under-the-skin-a-felszin-alatt