Ákos szájbarágó - IV.rész: Karcolatok

Többször elemeztem már zseniális kortárs költőnk, zeneszerzőnk Ákos dalszövegeit, annak ellenére hogy jómagam is belátom; minden mű értelmezése csak valami sajátos, szubjektív képzelgés lehet, azt találgatva vajon nekem mit üzen az adott alkotás - mit sem sejtve, hogy a szerzőnek vajon ugyanezt jelentette-e... Ettől függetlenül talán érdemes foglalkozni vele, legalábbis én szeretném megosztani - leginkább magam kedvéért leírni - hogy mit vélek benne Ákos dalaiban, mert sokat tanultam belőlük, mióta (szerintem) megértem rájuk. Biztos nem mindenki ért majd egyet-e sorokkal, hisz mindenkinek mást jelenthet egy adott mondat, de ettől szép.  No de ugorjunk is neki Ákos munkásságának, kezdem a "Karcolatok" c. lemezzel. Nem minden dalt elemzek ki, és a szövegekből is öncélúan kiragadok csupán, nem minden sor kerül ide. 

Durván kezdünk:  
Tanulékony szörnyeteg

"A végtelennek hitt tér egyre rövidül,
Fogyatkozik bennem az idő,
Enyém a tudat, hogy nem leszek mindig, de
Érezni, megélni nincsen erőm.
Hiába is szólnék, semmit nem jelent a szó,
Minden, amit mondok, úgyis vitatható,
Abban bízom egyedül, hogy a jelen múlttá nemesül
És a sodró Idő-vízben minden bűnöm elmerül."

A mind inkább tudatosabb létezőnek szűkül a tér, belátja annak ál-végtelenségét, mint ahogy az idő illúzióját is. Lehet persze úgy is értelmezni, hogy minden pillanattal kevesebb tér és idő van hátra életünkből. Ezt az egó felismeri, tudja, hogy nem lesz mindig, egyszer meghal, de megélni ezt a pillanatot, elengedni mindent, nincs (még) ereje. Bizonyos szinten a szavak már cserben hagynak minket, bármit is mondanánk, csak hitvány másolata lenne valódi érzéseinknek, gondolatainknak. Szerencsére az idő mindent begyógyít, minden bűn megbocsájtódik egyszer. 

"A testem a váram,
Túl szép is lenne,
Hogyha azt érezném egyszer,
Hogy boldog vagyok benne.
Tanulékony szörnyeteg,
Eladom a testemet,
Nem akarom már, hogy így legyen,
Akinek kell, vegye meg!"

Testbe zártan élve, felismerve, hogy nem a testtel vagyok azonos, nem mindig boldogító, időnként már nagyon kiszabadulna belőle Aki benne él. 

"Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még..."

Ez a szabadulni-vágyó állapot gyakran vezet öngyilkossághoz, ami csak akkor nem történik meg, ha valami még visszahúz, mint például a zene, az alkotás szeretete.

A testem egy állat
Itt lakom benne,
Mi lenne, ha egyszer
- csak egyszer -
Végképp tönkremenne?
Tanulékony szörnyeteg,
Eladom a testemet,
Nem akarom már, hogy így legyen,
Akinek kell, vegye meg!

Testünk az ösztöneink, a gyíkagy, és programok révén tartalmazza az állati lét esszenciáját is, ezt talán nem kell bizonyítani, elég szétnézni, mennyi állat (tanulékony szörnyeteg) él közöttünk, akik akár egy hamburgerért is képesek ölni. Versengés, falkaszellem, csordaszellem, birkaszellem, hangyaszorgalom, vadászösztön, testi vágyak, gyors testi reakció - "visszaütök", stb., stb.. Ebben a testben lakva olykor elgondolkodik a benne utazó: "nem lehetne leadni a portán oszt csókolom?".    

Átkozz el (az Isten dalol)
(nagy bátorság kellett ezt a dalt megírni, Isten nevében szólni, bár nem mindig mi döntjük el, hogy lecsatornázzunk-e egy-egy üzenetet ..) 

Gondolj rám a békesség éjjelén,
Ahogy szemedhez ér a fény
Úgy ragyogjon fel
Benned a gondolat,
Hogy mindenre egyedül vagy,
Mert belőled elfogytam én,
És már nem vigyázol rám
Jéghideg éjszakán
De a hatalmamban vagy.

Magányos, ki már nem "őrzi" magában Istennel való kapcsolatát, elvágva gyökereit. De ettől még az Isten világában, hatalmában (tudatában) él.

Velem változol,
Engem átkozol,
Hozzám távozol a testedből,
Engem átkozz el,
Ha Neked megfelel,
Megfosztod magadat mindentől,
Velem változol,
Engem átkozol,
Hozzám távozol a testedből,
Engem átkozz el,
Ha Neked megfelel,

Együtt változunk a Teremtő Tudattal, amerre Ő "megy", arra megyünk mi is, s még ha el is átkozzuk, akkor is a Forrásba térünk vissza a számunkra adatott kör megtételével.

Átkozz el, mert elhagytál és hívj,
A testeddel harcot vívj
És könnyedén veszítsd el
Most csillagközi a tér,
De egy imába belefér,
Próbálkozz, ne add fel...

A hitetlen ember megtagadja Istent, de bármikor hívhatja, amikor a testével küzd. A test, mint az anyagi lét megtestesülése "lefelé", anyagi útra húz vágyaival, a lélek viszont "felfelé" törne, megtisztulna, és ezt az egymásnak ellentétes utat, ezt a belső harcot nevezik dzsihád-nak is, mellesleg. Egy ima sosem árt ebben a küzdelemben, el lehet "veszíteni" a testtel folytatott "harcot", elengedve, meghaladva annak törvényszerű alacsony rezgését. "Ember küzdj és bízva bízzál". 

Az lesz majd a jutalom mindenért,
Az álmod ha véget ért
És találkozol velem,
Lebegsz a semmiben,
Könnybe borul a szem,
Most nem nevet senki sem,
...áldod az én nevem...

Testből kiszabadulva megértjük, hogy az álom, az illúzió véget ért, és elértünk a jutalomhoz, ott állunk a Fény előtt - és nem, nem az ítélőszék előtt, ahogy egyesek hiszik. Ott lebegünk majd a "semmiben", téren és időn kívül, ahonnan minden terem. Ébredés és áhítat van, "áldod az én nevem".
Nagyon szép ez a szám, szövegestül, zenéstül, szőrőstül-bőröstül. 

Menekülj

Mert előttem állsz,
Mégha nem is látlak,
Itt vagy velem,
Ó, az Időn túl.
Menekülj, mert bűvös körbe zárlak,
Hogy rabságodban szerelmet találj...

Nem biztos, hogy jól értem, de mintha Istennel folytatnánk egy küzdelmet, akit nem látunk, de mégis előttünk áll, itt van velünk az örökkévalóságban, de mégis jobb ha "menekül" mert bűvös körbe (vallásba? bálványimádatba? dobozba?) zárja az egónk.


Hello
(Talán nem sokan értik, de Ákos egész életében arról énekelt, hogy nem idetartozik, de valami különös ok miatt mégis itt van, dolga van, és keresi a hazautat, és csak abban reménykedik, hogy bármi is legyen bűne, amiért itt kötött ki, egyszer minden megbocsájtatik. Ebben a dalban szavakba foglalta, amit egyébként nem lehet szavakba önteni, és ez annyira jól sikerült, hogy nem fogom kielemezni, inkább csak kiemelek)

Hello, hello, újra itt vagyok,
Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok.
Tudom, tudom, nem láttál rég,
Bármit is mondasz, szemedben a megértés tüze ég.
 
Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.
 
Hello, hello, nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.
 
Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.
Hiszen minden bűnöm megbocsátható...
 
Hello, hello, én a régi vagyok,
Tévedésből jöttem a földre, és félek, hogy itt ragadok!
Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok,
Nem látsz majd többé, hiányozni fogok...
 
Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
Azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.
 
Hello, hello, én a régi vagyok,
Tévedésből jöttem a földre és félek, hogy itt ragadok!
Hiszed, vagy nem, egyszer hazajutok,
Nem látsz majd többé, hiányozni fogok.

Tudnom kell
(egyenes folytatása a Hello c. dalnak, elemzése szinte felesleges. Itt is ugyanarról a kínról énekel, hogy tudja, nem idevaló, de mégis itt van, és tudnia kell meddig még. A távozáshoz persze - ezt is jól tudja - meg kell "küzdenie" önmagával )

Távolról érkeztem, úton vagyok,
Tanúnak hívom a pillanatot,
Hogy pihenni vágyom, mert kínomra nincsen szó.
Magányom őrjítő, magányom szép,
Elhiszem kegyetlen ígéretét,
Néha magam is érzem, hogy egyedül lenni jó.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Lennie így kell, így lesz ez jó,
Magányom szava is vigasztaló,
De félek, hogy hiába,
Félek, hogy semmit sem ér,
Sötétlő völgyeken így kelek át,
Társamul hívom a vad éjszakát,
Küzdelem kell magammal, magamért.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Minden hazugság fárasztó már,
Tudnom kell azt, hogy valaki vár,
Másképp rettegni kezdek, és hagyom,
Hogy vigyen az ár.
Minden hazugság fárasztó már,
Tudnom kell azt, hogy valaki vár,
Másképp rettegni kezdek, és hagyom,
Hogy vigyen az ár.

(a Földi hazugság, illúzió világában fárasztó a lét a felébredt tudatnak, akinek tudnia kell, hogy nem itt ér véget az út, van Valaki a fátylon túl, mert ha nincs akkor marad a félelem, s a megélhetési rettegés, az alacsony rezgésű állati-ösztön létezés, híradó nézés - s ekkor csak visz az ár)

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Remegő kezű reggeleken,
Fáradó testem jelez nekem,
De bírnom kell így is, égessen belső tűz,
Magamból többet nem adhatok,
Születnek furcsa, és őrült dalok,
Valami kínoz, valami egyre űz.

De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még.
De nekem tudnom kell, hogy meddig még,
Hogy meddig tart még,
Hogy a láng meddig ég.

Engem minden szó börtönbe zár,
Mert én minden szót hallottam már,
Hát némulj meg velem, hisz beszélni szinte fáj.

Engem minden szó börtönbe zár,
Mert én minden szót hallottam már,
Hát némulj meg velem, hisz beszélni szinte fáj.  

(a szavak olykor feleslegesek, fájdalmasan kevesek a kifejezhetetlen tudatállapotnak...a bölcs inkább hallgat)


???


Minden élet

Tudod, hogy
Minden
Élet
Vége
Halál.
 
Tudod, hogy
Minden
Ami nincsen
Még
Életre vár.

Többször társalogtunk már arról, hogy a 3D létezés kihagyhatatlan és szükséges lépcsőfoka az Útnak. Az ébredt utazó tudatában van a körforgás lényegének, életre halál, halálra élet jő, így lüktet ez a bináris kód, hol 0, hol 1, hol semmi, hol valami, hol kint, hol bent, megnyílvánulatlan, megnyílvánult. Ebből a dualitásból van ébredés, ez az álom vége.




Lehet szeretni, lehet utálni, de talán azt mindenki elismeri, hogy ez a faszi egy zseni. Engem speciel nem érdekel a megnyílvánult létezésben végighúzódó életútja, küzdelmei, kivel hogyan bánt, stb. viszont nagyon megfogott az a rengeteg üzenet, amit közvetített számomra, és amelyek összességében egy hozzám nagyon is közel álló világképet alkotnak, legfeljebb teljesen más, de gyönyörű képekkel megmutatva ugyanazt. Sokat tudnék még írni a szövegei vélt értelméről, de talán ebben a körben nem muszáj.

Elképzelni is szörnyű, milyen lehetett Neki ilyen tudatossággal, korát jócskán megelőzve, meghaladva megélni a '80-as, '90-es éveket, körülvéve süketekkel, vakokkal és alvókkal. Ma már talán egész más a helyzet, a csipáikat törlő ébredezők körében...

Előzmények:

Ákos szájbarágó - I.rész: Jelmezedben ugye nem félsz

Ákos szájbarágó - II.rész: Nem érti senki hogy mit akar

Ákos szájbarágó - III.rész: Igazán