Búvárkodás félelmeim bugyraiba

Néhány szót még engedjetek meg nekem bevándoroltatás témájában, mert ez még kikívánkozik - aztán remélem nem foglalkozom ezzel a médiahekkel a továbbiakban. Valamiért úgy érzem ismét csúnyán kezd alámerülni az emberiség, s ha ez a "pokoljárás" szükséges a továbblépéshez, ám legyen, csak mindezt egyénileg megélni nem lesz egyszerű. Nekem is jócskán alá kell merülnöm magamba, hogy mindezt megőrülés nélkül feldolgozzam, és megtaláljam a kiutat ebből a spirálból.

Hadd kezdjem egy vallomással: a médiával immár kellőképpen beszaratták azokat, akiket még be lehet. Köztük engem is. Ha ez egy próba volt, hát egyelőre elbuktam. Mikor lesz a pótvizsga? Ja, hogy már azon is túl vagyunk...? Kurva életbe...

És van itt az önsajnáltatásomon túl egy még mélyebb probléma.

Én korábban szentül hittem, hogy a két szervezett világháború után nem tudnak még egyszer olyan körülményeket teremteni "ők", amiben kontinensnyi ember esik egymás torkának. Nagyon naívan azt hittem, most már van annyit "felébredt", tudatos ember a golyóbison, hogy nem lehet újabb világégést kiprovokálni... de sajnos lehet tévedtem. A világhálón tapasztalható mentális feszültség elképesztő méreteket öltött, csak néhány helyen olvasgatok (hogy minek?), de hihetetlen a globális negatív energia tobzódás. "Szerencsétlen" bevándorlókat már vagy 2000-szeresen lemészárolták "európai" mentalitásúak a virtuális térben. Szinte mindenki ölni akar (nem tudom, ez valami felülírhatatlan, hím genetikai program lenne?), és ezt már verbálisan eléggé ki is nyílvánítják, miközben nem is veszik észre a csapdát... és még én se (a "nagy" ébresztő...), én is bedőltem a trükknek, engem is magával ragadott a média uszítása. 

Egyik oldaltól látjuk a sok ismeretlen hátterű és célú idedelegált betelepülőt, többségükben fiatal életerős férfiakat - akik jogosan kiválthatják az itteni lakosokban az ellenérzést és igen, a félelmet is az ismeretlentől. Akik ezeket a képsorokat (közleményeket!) látják, méltán érezhetik veszélyeztetve életüket, és már-már fegyvert ragadnának. ("A" csapat kilőve)

A másik oldalon meg ott van a mindezt vakon néző, vagy talán inkább szándékosan altató liberális média, akik minden bevándorlóval kapcsolatos cikket ugyanazzal (!) a másik irányból manipulatív, szegény anyukát és gyermekét ábrázoló fényképpel támasztják alá, megideologizálva hogy miért is nem kell tartanunk, sőt tárt karokkal kell fogadnunk őket, mert

a) ők is emberek (ez igaz)

b) tanultabbak nálunk (ez csúnya csúsztatás)

c) szükségük van a segítségre (ez csak egy kis részükre igaz, mert tudtommal Görögország, Macedónia, Szerbia jelenleg nem háborús övezet, így aki csak a létbiztonsága miatt menekül, annak ezek az országok is megfelelhetnek)

Szóval a másik tábor szerint kár aggódni, és mindenki aki mást mond rasszista, fasiszta, trappista, neonáci, és amúgy is gyűlöljük a gyűlölködőket  ("B" csapat is kész).

Aztán van itt egy másik réteg, amit talán érdemes lenne megvizsgálni, egyelőre még csak materiális szinten, és amiatt hogy miért is van beszarva ez a kis egó, aki mindezt pötyögi:

1. A menekülteket kihallgatva kiderült, hogy amerikai finanszírozással történik a bevándoroltatás Európába.

2. Ezzel párhuzamosan amerikai fegyverzetet telepítenek Európa több országába.

3. Ezzel párhuzamosan folyik a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás (TTIP) egyeztetése az USA és az EU között, sok sok furcsasággal és érdekháborúval.

Nem tudom érdemes-e ezt a három pontot összekötni? 

Érdemes-e tovább elemezni a helyzetet, vagy még nem egyértelmű, hogy mi felé haladunk? Vagy vegyük még hozzá a NATO - Oroszország meccset, és a kínai tőzsdeválságot? Meddig elemezzük még? Mindig lesz egy válság, egy krízis, egy háborús helyzet, egy katasztrófa valahol, valamikor, és ezek már úgy összefolynak egy nagy folyammá, hogy képtelenség és értelmetlen külön-külön kezelni őket. És ennek így kell lennie ezen a létszinten. Bármennyire is szeretnénk, az oroszlán nem tudja felülírni magában a létprogamját, örökbe fogadhatjuk, nevelhetjük szeretetben, szép környezetben, akkor is meg fog valamit/valakit harapni előbb vagy utóbb. Vagy ha szerencsénk van és mégsem, akkor még inkább sajnálatraméltó az ügy, hiszen az a szerencsétlen oroszlán nem élt teljes körű, neki szánt vadászó életet. Talán végig sejti, hogy itt nincs valami rendben, ennek nem így kellene lennie, de mivel a mindennapos húsadaggal elaltatják a további érdeklődését, előbb utóbb beleszarik a transzcendens gondolatokba, és valódi ragadozói élet nélkül megvénül végül kipurcan. 

És így vagyunk ezzel mi is emberek. Nekünk valamiért szükségünk van a perpatvarra, egymás basztatására, valamiért erre vagyunk predesztinálva (hogy már eredetileg is programozottan vagy valahol eltérítve, azt én már nem tudom eldönteni, de az biztos hogy jó mélyen van ez a kód elásva, kiemelhetetlenül). Vegyük például a gyerekeket: még életében nem láttak híradót, nem olvastak Drábik János elemzését a háttérhatalomról, nem voltak háborúban, mégis ennek ellenére kegyetlenek egymással. Alapból. Ilyenek vagyunk, így aztán eléggé értelmetlen a mi belsőnkben lévő kíméletlenséget kivetíteni másokra, levezetni külső okokra, mert ez nem igaz. Ahogy bent, úgy kint.

Egy szinttel feljebb lépve én azt látom, hogy ismert világunk összeroppanásáig nem sok van már hátra, és mindezzel kapcsolatban van egy olyan megérzésem, hogy erre a lebontásra szükség van. Számtalanszor felismertük és ismételtük (én magam is), hogy ez a világ ezért és azért szar. Hát most tessék, itt vagyunk a lebontás fázisánál, ahol úgy tűnik ez az általunk szarnak titulált világ el kezdett összeesni, lebomolni, de most már úgy istenigazából, minden felépített rétegét és szintjét tekintve  Nem csak lokális szintű események vannak, hanem lokális események összeadódása globális méretű kollapszussá - és ennek minden józan ész szerint örülni kellene végre, nem? Lehet itt mindenféle háttérhatalom nyakába varrni az események irányítását, ám mi van akkor, ha ők is csak eszközök, végrehajtói egy felsőbb szellemi szintű akaratnak, ami mostanra jelölte ki a lebontást, hogy a helyén valami új épülhessen fel? 

Milyen röhejesek vagyunk (tisztelet a kivételnek) ! Szidjuk itt a rendszert, miközben a rendszer eszközeit használjuk minderre. A háttérhatalom által feltalált internet felületén osszuk meg egymással "ébresztő" gondolatainkat. Hát nem nevetséges? Örökké panaszkodunk hogy nincs pénz semmire, meg hogy állandóan ki vagyunk fosztva, de azért jól esik letölteni ingyen bármelyik filmet, melyet százmillió dollárból raktak össze. Hát nem szánalmas? És nézd, hú mennyi sátáni szimbólumot használ ez meg az az énekes, de azért nem rossz, hogy némelyik olyat mond, ami által megvilágosodunk, vagy hogy bármekkora energiát is fektettek belé, nekünk elég két kattintás, és már hopp, lent is van a merevlemezen a komplett album. Félünk a meteorbecsapódástól, miközben meglehet hogy maga az élet is így jutott el a Földre - szép keretbe lenne foglalva, ha így is érne véget, nemde? 

Baromság. 

Bármit írok, baromságnak tűnik visszaolvasva. A korábbi nagy okosságok mind gyerekes hülyeségek ma a szememben.

Kicsit elkanyarodva: tegnap voltam Ákos koncerten, nagyon jó bulit csapott az "öreg". Minden fasza volt, amíg egyszer csak észrevettem egy drónt a fejünk felett repülni. Hűha, gondoltam, ez fasza! Akik olvasgatnak, tudják, hogy ezektől kiráz a hideg. A drónok iránt érzett aggodalmam abból a felismerésből fakad, hogy ezek a repülő kis szerkezetek tulajdonképpen bármit vihetnek magukkal, fegyvert, mérget, bombát, vírust, szaros pelenkát. Ahogy néztem  a koncerten ezt a röpködő izét, és közben hallgattam a zenét, egyre inkább átvette a félelem helyét a nyugalom. Az a bizonyos "leszarom" fajta. Ha bármit is terveznek ezzel az izével, akkor így jártam, nem tudok mit csinálni itt a tömeg közepén, nem fogok elfutni, szarok az egészre, jobban érdekel a koncert. És egycsapásra nem érdekelt a dolog onnantól. A következő percben meg mit látok az óriás kivetítőn? Egy hatalmas szemet (egyet!) ami egyre csak nő, majd összemegy, pulzál folyamatosan. A rohadt anyját - gondoltam - már Ákost is beszervezte az illuminati! Vagy mindig is része volt, mint a zeneiparban dolgozók mindegyike? Olvasóim tudják hogyan állok az egyszeművel... Így zsörtölődtem egy darabig, aztán - csakúgy mint a drón esetében - a zene dallamából és a mély értelmű szövegből érkező pozitív energiák vagy valami más hatására átfordult a dolog bennem, és azt gondoltam, leszarom. Ha így, az egyszeművel ébreszt Ákos, akkor így. S talán át kellene értékeljem az egy szem szimbólummal kapcsolatos álláspontomat. Mert minden nézőpont csak egy vektor, ugyanazt a valamit (bármit) meg lehet nézni számtalan másik nézőpontból is.

Ennek szellemében érdemes-e tovább nézelődni a Földön zajló materiális folyamatok háza táján? Melyek csupán lenyomatok, valaminek a leképeződései? Vagy célravezetőbb lenne megnézni hogy ezek a folyamatoknak milyen spirituális, belső okai lehetnek az emberi léten belül? Vagy még ez is marhaság, hiszen hogyan is tudnám én kielemezni az emberiséget, amikor még magamat sem ismerem? Noooormális vagy Margit?  

Többször írtam már, hogy szerintem a mi szintünkön nem átláthatóak az események, kár erőlködni vele. Ezért most úgy érzem nincs más hátra mint előre, nem tehetek mást: feladom, nem görcsölök tovább az elmémmel. És csak egy irányt ismerek amerre ez szívem szerint megtehető: átadom a stafétabotot. Elegem van az állandó energiaharcból, mely nem csak vitánál, de akkor is jelentkezik amikor egyetértően győzködjük vagy simogatjuk egymás elméjét saját vélt igazunkról.
Persze ahhoz hogy véget vessek a harcnak meg kellene szűnjek mint ember, hiszen például a munkám másból sem áll, mint kérésből, követelésből, és megfelelésből. És ugyanez vonatkozik a családi kapcsolataimra is, ami másból sem áll mint kérésből, követelésből, és megfelelésből. Csupa, csupa energiaharc. Ami lehet hogy valahonnan nézve jó dolog, de nekem piszokul elegem lett belőle.

Úgyhogy kész, elnémulok, nem harcolok.

Legyen meg a Te akaratod     

   

 

 

Ti nem jöttök? Nem, mi maradunk.

2015. szeptember 11-én reggel jelentették be hivatalosan is a TV-híradóban. Előtte már hetekkel keringett a hír az interneten, de az igazi bomba a hivatalos bejelentéskor robbant. Ugyan már előtte is lehetett látni csurig felpakolt autókat észak felé indulni, de a valódi káosz a TV-ből tájékozódókkal kezdődött. Szinte órák alatt teljes lett a zűrzavar, pont ahogyan az ilyen témájú filmekben láttuk azelőtt. Először az élelmiszerboltokat lepték el a megvadult emberek tömegei, ezután jöttek az elsődleges kaján túl továbbgondolt célpontok, a gyógyszertárak, barkácsáruházak (persze percek alatt elfogyott az összes sátor és öngyújtó), majd a benzinkutak lettek igazi harcterek. A TV-ben azt javasolták, hogy mindenki próbáljon meg minél magasabb tengerszint feletti helyre eljutni, minimum 600-700 m magasságba. Ránézve Magyarország domborzati térképére, nem nehéz belátni, hogy ebből a szempontból túl sok lehetőséget nem hagytak nekünk a túlélésre azok, akik anno azon a bizonyos francia tárgyaláson megszabták a határainkat. Persze, lehetett volna külföldi hegyeket is keresni, páran az ismerőseink közül ezt az utat választották, mi nem akartunk románok, vagy szerbek között keresni a boldogulást, így is elég nehéznek ígérkezett az út. 

Szóval mi is a TV-bejelentéskor döntöttük el végleg, hogy lesz ami lesz, összepakoljuk amit lehet, és nekivágunk. A Mátrát céloztuk meg mint elsődleges útvonal, tekintve hogy hazánk legmagasabb területe. Már jó előre eldöntöttük, hogy nem autópályán megyünk, túl nagy a kockázat, s ha bármi van, onnan nincs letérés... e helyett inkább megpróbálunk a kertek alatt feljutni a hegyvidékre. Az autót teletankoltuk még a zűrzavar előtt, már csak a pakolás hiányzott. Jól emlékszem, még jóval, hónapokkal az esemény előtt valamilyen sugallatra kinyomtattam egy írást, melyben egy "nagy" túlélő koma írta le hogy szerinte mik a legszükségesebb eszközök, melyek mindenképp jó ha az embernél vannak ilyen helyzetben. És természetesen - ahogy az lenni szokott a fontosnak vélt dolgaimmal, - nem találtam azt a rohadt papírt sem, így a nagy fejetlenségben a feleségemet idegesítettem vele.

- ...de tényleg nem láttad? Nem lehet hogy kidobtad?!

- Nem, de ha még egyszer megkérdezed téged doblak ki!

Rendkívül feszült órák voltak ezek, emlékszem többször egymásnak estünk, és nem csak szavakkal... A gyerekekre is átragadt a belőlünk áradó feszültség, de fura mód ahelyett hogy őrjöngtek volna, mint máskor, akkor valamiért némán, de tágra nyílt tekintettel figyelték a körülöttük eluralkodó őrületet. 

A pakolás nem volt egyszerű. Ilyenkor az ember igyekszik feleleveníteni mindent amit tud a túlélésről - azaz nagyjából semmit. Ekkor döbbentem rá, hogy kényelmes kis életemben minden tudásom a filmekből van. Talán pont ezért készítettek ennyi katasztrófafilmet a nagy bűvész-mesterek, talán tudták mi jön, és talán így akartak üzenni, felkészíteni akit lehet. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy hihetetlen adagban törtek elő a nem valós "emlékek", hogy mire lehet szükség majd odakint. A feleségem a gardróbban kezdte a pakolást - megbeszéltük, hogy ugyan jön a tél, és a meleg ruhák a legfontosabbak, de azért biztos ami biztos tegyen el nyári ruhákat is, ki tudja meddig és hol kell élnünk majd. Helytakarékossági okokból a család minden tagjának három lábbelit engedélyeztem: egy téli csizmát, egy cipőt, és egy szandált - úgy gondoltam ezekkel bármilyen körülmény esetén elboldogulunk. Én a garázsban kezdtem a pakolást, először a legfontosabbak jutottak eszembe: fejsze, kalapács (szögkihúzós!), kötél, gyufa minden mennyiségben. Aztán elkezdtem kotorászni a szerszámok között, nyílván tudtam hogy mindent nem vihetek magunkkal, de azért előszedtem a fogót, néhány csavarkulcsot, csavarhúzót, és még a metszőollót is - ki tudja, hátha kertészkedek még valaha. Amíg a nejem a ruhákkal szöszmötölt, én elkezdtem összeszedni amit a kamrában találtam, és úgy gondoltam ezekre szükség lesz: tészta csomagok, rizs, bontatlan csokik, konzervek, néhány üveg lekvár, vizes flakonok, kekszek, só, cukor, és még néhány egyéb száraz élelmiszer, amikre már nem emlékszem, régen történt. Mire ezeket mind belegyömöszöltem egy nagy táskába, addigra a feleségem is előkerült a ruhákkal púposra tömött bőrönddel. Egy pillanatra megálltunk, egymásra néztünk, és nem hittünk a szemünknek: éveket öregedtünk abban a pár napban, de még arra sem volt időnk, hogy mindezt észrevegyük. Folytattuk a munkát: ő a konyhában szedett össze evőeszközöket, kemény műanyag poharakat, néhány lábast, stb. én mondtam neki, hogy vigyük el az apámtól kapott kerámia késkészletet, az legalább már tokban van, nem kell csomagolni. Én közben az egyéb eszközöket szedtem össze, voltak közöttük tényleg hasznos ötletnek tűnők, mint például takarók, ollók, napelemes és dinamós zseblámpák, de sokukat ma sem értem miért kezdtem el bepakolni: fényképező, tab, USB külsős merevlemez az összes családi felvétellel. Akkor még nem fogtam fel hogy az új világban ezekre nem lesz szükség.

Körülbelül vagy fél napig tartott a nagy szedelőzködés, nem emlékszem minden idegbajos jelenetre, de a kocsi csurig megtelt, minden készen állt. Emlékszem hulla fáradtan rogytunk le a nappaliba kora estefelé, a gyerekeknek betettünk valami mesét, legalább ők nyugodjanak le, amennyire lehetséges. Korán lefeküdtünk, mert már másnap hajnalban el akartunk indulni. Természetesen egy percet nem aludtunk, csak amolyan zaklatott félálomban. Én azt álmodtam, amit már gyerekkorom óta nem sikerült átélni: repültem... s talán ez az álom volt ami meghatározta a továbbiakat, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy hajnalban még megvolt az elhatározás, gyors bekaptunk valamit reggelire, aztán kiálltam a kocsival, a család is már ott sürgött-forgott körülöttem, mindenki remegett az idegességtől. A környezetünk is átvette már a feszültséget, életemben nem láttam annyi hangyát, mint akkor, tele volt velük a járda, a terasz, de még a ház is... de már nem érdekelt, nem akartuk bántani őket. Az eget madarak rajai és repülők csíkjai töltötték be azon a reggelen, mind mind igyekeztek valahová máshová, és ekkor történt valami... 

Mintha egy meleg fuvallat csapott volna meg, ami egészen belülről is átmelegített, szinte felforrósított a szívem tájékán. 

Megálltam, körbenéztem. 

Mintha az egész világ lelassult volna. 

Mintha egycsapásra minden megváltozott volna, másképp láttam a világot.

Láttam a fák leveleit ahogy komótosan el-elhajolgatnak a szél elől, láttam a madarak szárnyainak lassú emelkedését-süllyedését, láttam a kutyát, ahogy lassan lépked a kapu felé... És ekkor láttam meg a szomszédékat is, már ők is készen voltak, épp indulni készültek, járt a motor. Még valamiért visszaszaladt a szomszédsrác, és utána bevágódott a kocsiba, indultak. Mikor odaértek a mi házunk elé, lelassítottak, és megálltak előttünk. Letekert ablakon át néztük egymást, tekintetünkben fura kíváncsiság. Egy ideje nem voltunk túl jóban, tulajdonképpen semmi bajunk nem volt egymással, inkább csak elhidegült a kapcsolatunk. De ott, abban a pillanatban, ahogy néztük egymást, minden megváltozott. A tökéletes megértés és szeretet vibrált a tekintetünkben egymás iránt. A szomszéd srác leállította a motort, kiszállt, odajött hozzánk, és azt mondta:

- Mi nem a Mátrát választottuk mint sokan, inkább átmegyünk a Bihari hegységbe, viszonylag közel van, és az 1800 méteres magasság talán elég lesz.

- Jól van - feleltem, majd leejtettem a kezemben lévő kocsikulcsot, - jó utat, és sok szerencsét!

- Mi az, ti nem jöttök? - kérdezte meghökkenve a szomszéd.

Ekkor a feleségem legnagyobb megdöbbenésére azt feleltem:

- Nem, mi úgy döntöttünk, maradunk. 

A nejem rám nézett, én vissza. Nem tudom mit látott a tekintetemben, talán végre az egyetlen nyugodt pontot abban a felforgásban, ami azokban az utolsó napokban körülvette, mindenesetre látva a tekintetemet, ő is egy pillanat alatt megnyugodott.

A szomszéd még mindig legyökerezett lábakkal állt, értetlenül nézett minket. Én nem akartam túlmagyarázni a dolgot, ezért csak ennyit mondtam:

- Nincs értelme. A hegyekben csak a farkasok várnak, olyanok, akikkel néhány napja akár még beszélhettél.  

A szomszéd lehajtotta a fejét, némán állt egy darabig, majd így halkan szólt:

- Tudom, de mégis meg kell próbáljuk.

- Tudom - válaszoltam én is - Sok szerencsét, Isten óvjon titeket. 

Ekkor kiszállt az autóból a szomszéd felesége is, nem hallotta ugyan a beszélgetésünket, de mindent értett, ránk volt írva ahogy némán ott álltunk egymás mellett. Odajött, és csendben átölelt mindannyiunkat. A kisebb lányunknak súgott valamit a fülébe, sosem tudtam meg mit. 

Elmentek. 

Mint ahogy a többi szomszéd is. Egyedül Józsi bácsiék maradtak, autó nélkül, idősen, nem vágtak bele egy ismeretlen életbe. Bátyámék már napokkal előtte elutaztak, azóta sem hallottam felőlük. Apám ott marad a hetedik emeleti lakásában, az utolsó telefonbeszélgetésünk alapján egész vidám volt, azt mondta, kitűnő lesz onnan a kilátás. Nem vitattam, elköszöntünk.

Dél körül ért oda a hullám. 
Már jóval előtte feltámadt a szél, egyre erősebb lökésekkel fújt mindig ugyanabból az irányból, és fura illatokat hozott. Az eget ekkor már szinte teljesen betöltötte a madarak seregei, fülsértő csiripeléssel repültek valahová, csak ők tudják hová. A szélnyomás után érkezett a moraj. Sosem hallottam még hasonlót. Mintha maga a Föld gyomra morajlott volna, hihetetlen mély frekvencián rezgett az az állandó és egyre erősödő morgás, szinte elviselhetetlen volt a testünk számára, hasonlóan mint amikor a diszkóban közvetlenül a mélynyomó előtt áll az ember, és pont egy olyan zene megy amelyben sub-basszust szólaltatnak meg. Monoton, mély, szívet bizsergető, egész  testet megremegtető rezonancia. A szél, és a moraj után jött a homály dél felől. Teljesen megváltoztak a fényviszonyok, mintha az eget kettészelték volna: északon továbbra is a végtelen világos kékség uralkodott, az égbolt déli féltekét viszont valami haragos szürkéskék szín vette át, olyan áthatolhatatlan homály, amelyen semmilyen fény nem tudott átvergődni. Ezután a horizont alján megjelent a vékony sötétkék csík, ami - tudtuk jól - nem marad csík örökre. És így is lett, egyre vastagodott, vele együtt nőtt a légnyomás, a moraj, és a sötétség. Majd jöttek a tárgyak, melyeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a levegőben, mégis olyan sebességgel szálltak, mintha valami óriás porszívó szívná őket valahová... A madarak már eltűntek amikor átvették a helyüket a különböző ember alkotta tárgyak, eszközök, melyek ki tudja honnan, s milyen messziről kerültek oda, és hová tartanak. És időnként lehetett látni más tárgyakat is a levegőben, melyeket bizonyosan nem ember alkotott. Korong alakú tárgyak, melyek hihetetlen sebességgel cikáztak ide-oda, hol megállva, leszállva egy pillanatra valahol, majd ismét eltűnve a szem elől. Nem tudom, inkább csak sejtem hogy miket, kiket gyűjthettek be.

A kertben, a ház mellett vártuk ki a végét. 

Nem volt értelme bemenni a házba, inkább kint maradtunk, gyönyörködtünk a látványban, tudtuk jól, hogy ilyet csak egyszer lát az ember ezer év alatt. A maga nemében a látvány valóban gyönyörű volt: az a mindent átölelő, egyre csak növekvő hihetetlenül kék tömeg, kétséget nem hagyott szándéka felől, de egyúttal a tisztaság felfoghatatlan léptékű képviselője is volt, hírnöke, pontosabban eszköze, elkerülhetetlen végrehajtója valami fentről jövő változtatásnak, amit nem lehetett meghekkelni. 
Emlékszem ültünk a kertben a füvön, négyen körben, egymás kezét fogva. Hajunkat lobogtatta a szél, szemünket alig bírtuk nyitva tartani, rengeteg volt a por. Már alig hallottuk egymás hangját, inkább csak néztük egymást. Mosolyogva, ekkor már teljes nyugalomban, szemünkben tökéletes megértéssel a másik iránt. Én még utoljára a nagy hangzavarban megpróbáltam valami értelmeset mondani, túlüvölteni az egyre fokozódó káoszt:
- Semmi baj, lányok! Legyen szeretet a szívetekben, és akkor nem lesz semmi baj!
Nagyobbik lányom valamit még kérdezett, de nem hallottam mit, válaszul csak annyit ordítottam:
- Ne ragaszkodj a testedhez, engedd el, amikor szükséges! 
Ekkor minden elsötétült, és lecsapott a hullám.

Ami ezután történt arra nem nagyon emlékszem. Egy másik tudatállapotban történt, szavakkal leírhatatlan. Annyi bizonyos, hogy a gyerekkoromban sokszor átélt álmom beteljesült, csak most furcsa módon nem voltam egyedül. Mindannyian együtt maradtunk és repültünk, nem tudom fizikailag megmagyarázni hogyan és hol.
Három év telt el azóta, a régi időszámítás szerint ma 2018-at írunk, de ennek már nincs jelentősége, teljesen új időszámítás kezdődött. Az új helyszín leírására régi nyelvünk nem alkalmas, nincsenek rá megfelelő szavaink, meg kell még alkotni őket. 
A megmaradt emberiség ketté, sőt háromfelé szakadt. 
Sokakat elvittek, nem igazán érdekel hová.
Sokan a hegyeket választották, róluk nem sokat tudunk, időnként előbukkannak onnan a vadak, de nem bírják túl sokáig a magasabb rezgésszintet. 
Mi itt maradtunk, egész más az életünk. 
Sosem hittem volna, hogy mennyivel egyszerűbb tárgyak nélkül élni. 
Hogy mennyire jó az elme fogsága nélkül élni, szabadon.       

Lazuljunk: szeptember vég e?

Ismét világvége elé nézünk! :) Eddig nem foglalkoztam ezzel a témával és különösebben most sem a neten keringő pletykákat kívánom ismertetni, ezeket mindenki meg tudja keresni, akit érdekel, a bulvárlapok tele vannak velük. Sokkal érdekesebb számomra hogy rám milyen hatással van ez a "hír" - már ha egyáltalán hírnek lehet nevezni, amit valószínűleg egy másik blogger indított el, meglehet egy másik földrészen. De ha mégis igaz lenne... talán nem lepek meg senkit azzal hogy egyáltalán nem kellemetlen a "hír" számomra. Én örülnék neki, komolyan. Most ledöbbentél? Azt hiszed most valami öngyilkos hangulatban vagyok? Ki kell ábrándítsalak, soha nem voltam  meg józanabb. Jutottál már olyan állapotba, amikor véglegesen elfogadod hogy a személyed egyszer megszűnik létezni, és halhatatlan önvalód pedig végre kiszabadul "börtönéből"?

Nos Én most jutottam el arra a pontra, hogy legszívesebben elengedném már ezt az egót, eleget szenvedett már a kis szerencsétlen a saját és a világ "problémáin" vergődve, Én meg hadd menjek már el innen. Mert igenis vergődik az a bizonyos kis "elme-beteg". Ilyeneken például:

Tényleg azt hisszük, tudjuk mi zajlik most pontosan? Tényleg azt hisszük hogy ha a NASA vagy akármilyen kormánykörök tudnák is mi van, elmondanák? Hogy azért kell idén milliós számban betelepíteni Európát, mert itt lesz az epicentrum? Vagy épp ellenkezőleg, Afrikában lesz a becsapódás és ezért kell sürgősen megfinanszírozottan kitelepíteni, elhozni onnan az életerős genetikai állományt amivel újrakezdhető majd a játék Azután?

Szart se tudunk, én is csak találgatok... általában ha értem, hogy miért zajlik valami, akkor el tudom fogadni, még ha szarul esik akkor is. Így, ha valami csoda folytán megérthetném, hogy mi miért zajlik a Földön jelenleg, talán  sokkal könnyebben el tudnám fogadni, így viszont - mivel egyre kevésbé értem - nem megy az elfogadás.  Szóval most megint beleesek a sokszori hibába: ismét próbálok valami értelmet keresni ebben a fokozódó felfordulásban, miközben sejtem hogy úgy van a rendszer kitalálva, hogy ezen a szinten átláthatatlan, felfoghatatlan...

És igen, reménykedek is hogy ezúttal végre tényleg nem kamu a hír, és az általunk megismert világnak tényleg vége van. Hiába élek viszonylag szép fizikai életet, ha elviselhetetlen számomra már ez az egész mentális őrület, és hiába oly csodás ez az illúzió, belefáradtam az állandó hazugságokba, a szerepekbe, az idiotizmusba. Elég volt abból az agyonszabályozott (mindamellett teljesen életellenes) világból, amelyben a munkavédelmi oktatás egyik csúcspontja, hogy az  irodai létrának (!) nemzetközi tanúsító által bevizsgáltnak és engedélyezettnek kell lennie... miközben bivalyerős feketék özönlenek át a határon, akik basznak rá milyen minősítés van azon a létrán, ha fel lehet mászni rajta... Rendkívül fárasztó már hogy az építőipari folyamatok bemutatására folyamat-szabályozási szakembereket képzünk ki, akik munkaidejük nagy részét elméleti folyamatábrák elkészítésével töltik, melyeket aztán soha senki nem fog megnézni és a gyakorlatban használni bármire is. Hogy milliók dolgoznak adminisztratív, szándékosan kitalált, munkájuk létjogosultságát önmaguknak visszaigazoló, de teljesen felesleges és haszontalan munkakörökben, miközben parlagon hever a sok termőföld, hol sokkal hasznosabb munkát lehetne folyatni. Elegem lett abból hogy nem a legalkalmasabb cég nyeri meg a kivitelezést hanem a legkurvább. Hogy nem a vállalkozasok, az alkotói vágy kibontakozásának elősegítéséért vannak a hivatalok ezrei hanem épp ellenkezőleg, hogy hátráltassanak, ellehetetlenítsenek. ("Hamar megtanultuk, hogy a vállalkozók azért vannak, hogy a hivatalnokok létét igazolják, de a munkát helyettük végezzék el.") Hogy vannak érinthetetlenek, kik milliárdokkal csalhatnak, miközben a kisember legkisebb hibázására a törvény minden szigorával súlyt le az adóhivatal. Hogy az ÁVÓ-ból NAV lett, a tolvajból bróker, a seggnyalóból jól fizetett újságíró, a besúgóból jól fizetett tanácsadó, a verőlegényből üzletember, a hazudozóból politikus, a maffiózóból belügyminiszter, a 6 elemis, inkompetens csinovnyikból meg bürokrata. Hogy a mindenkori kormányzat mágnesként húzza magához a korrumpálhatókat Hogy egy egész bolygónyi államapparátus azon fáradozik nap mint nap, hogy nekünk egyre nehezebb legyen a sorunk.  Persze tudjuk, mindez értünk van, de a „teher alatt nő a pálma” és a halálra nyomorgatás között azért van különbség, és nem kellene idealizálni ez utóbbit. Attól, hogy egy rakás szar elé leteszek egy cirádás cetlit „belga bonbon” felirattal, még nem lesz finom csoki, de végül is magamat áltathatom vele egy darabig. Elegem van abból, hogy a Föld történelmének nevezett horror évezredek óta a magyar lélekminőség kiirtásáról szól erről a bolygóról. Elég volt abból a paradoxonból hogy a háttérhatalom minden eszközt bevetve tervezett népirtást hajt végre, miközben mégis egyre többen élnek ezen a planétán. Belefáradtam hogy tudom mérget etetek a gyerekkel de nem tudok ellene tenni. Hogy mérgezem az elmém a sok szarral ami a neten van, de mégsem bírom kikapcsolni a képernyőt, ennek csak egy globális adásszünet vethetne véget. Elegem van „másokat” korrektúrázni tanítás címszó alatt, ellenőrizhetetlen forrásból származó híreket elemezgetni a végtelenségig, nagy szavakkal és kifejezésekkel ping-pongozni nap mint nap, majd hörcsögként futni körbe-körbe az ezekből épült mókuskerékben, mert ezek már egyáltalán nem tűnnek értelmes tevékenységnek, akárhogy is próbálnám megidealizálni. És elegem van belőle, hogy hiába gondozom a paradicsomot ha az éjjel a meztelen csiga mind lezabálja. Elég volt a sok parazitából, elég volt a harcból, a kutyák marakodásából. Hiába oly csodás ez a földi táj, ahol annyi élmény várhat, ha kinőttem mar ezt a tudatkabátot, nem élvezetes mar ez a játék, fárasztó már ez az illúzió, s még ha a világ összes kincset is idetenné elém e világ ura, akkor sem tudna tovább itt tartani...

Úgyhogy igen én most már nem bánnám ha ez egyszer tényleg megtörténne. Boldogan  vágnék  bele a túlélő játékba, mert tudnám hogy ez végre tényleg a finálé.

És nézd mán, hogy felpörögtek az E.T.-k is! :

Néhány találó hsz az idei világvége témában, mely kiválóan érzékelteti hol is tart a morfogenetikus mezőben ez az ügy:

"talán jobb is lenne egy becsapódás,hogy ezt a sok degeneráltat lesöpörje a Föld színéről"

"Nyugalom! Előbb-utóbb eljön."

".Eccő azért csak begyün..."

 "Felháborító!Már a világvégében sem bízhat az ember!Jön,nem jön,ekkor jön,akkor jön."

"Legalább megszabadulunk a hiteleinktől."

"Én még nem szeretnék meghalni.Még annyi álmom és tervem van,amit szeretnék megvalósítani."Még nem veszíthetek,még nem! Én élni akarok!" 

"Minden évben kellene egy "világvége" napot "Ünnepelni""

"Ha ez biztos volna vennék fel egy komoly hitelt!!!!!" (és mire költenéd, pubi?)

"Legalább tényleg jönne már aztán lenne vége ennek a szarnak. Komolyan mondom a világ legboldogabb napja lesz amikor megszabadul tőlünk az univerzum. Hátha más fajok amik kialakultak értelmesebb időtöltést tudnak kitalálni mint mi."

"Végre egy jó hír !"

"navégre" 

Na? Vég-e?  

Erőszakos Narancs és Barátai színjátszókör újabb tragikomédiája

I. Szín:

Reflektorfényekben úszó színpad,

háttérben pozitív üzeneteket sugalló szövegek a falon,

előtérben szónoki pódium.

Erőszakos Narancs függöny mögül elő, pódiumhoz lép
Nép ujjong

Erőszakos Narancs: Mostantól kötelező a mindennapos testnevelés az iskolákban!

Nép, ujjongva: Ez igen! Végre egy jó ötlet! Kell a tesi ezeknek az eltunyultaknak! Menjünk szavazni!

Nép jobbra el...

Iskolák Képviselője: De urambátyám! Ez nem fog menni...

Erőszakos Narancs: Ne mondjunk egyből lehetetlent kérem! Ez a negatív hozzáállás a baloldalt idézi, maguk az elmúltnyócévet akarják visszahozni?!

Iskolák Képviselője: De... nincs elég tornatermünk hogy minden osztály minden nap testnevelésben részesüljön...

Erőszakos Narancs: Ezt inkább meg se hallom.

Erőszakos Narancs balra el

Az "egyeztetésnek" vége

II. szín:

CBA üzletház, emeleti vezetői iroda

Jelen van Erőszakos Narancs, CBA Öltöny, KDNP Nyakkendő

CBA Öltöny: Mit isznak az urak? Van kis konyak, vagy jégbor, esetleg egy fröccs?

Erőszakos Narancs: Á, fröccsöt ne, mert kocsival vagyunk! Inkább valami töményet...

CBA Öltöny: Akkor? Mi legyen a májméreg?

KDNP Nyakkendő: A fütyülősből Cé-Bél-A bátyám, ha lehetne kérni.

Stenisten! Kocc-kocc.

CBA Öltöny: mi a látogatás célja barátaim?

Erőszakos Narancs: KDNP Nyakkendőnek támadt egy jó ötlete, de hadd mesélje el ő!

KDNP Nyakkendő: jött egy isteni szikra, hogy hogyan tudnánk egy csapásra két legyet ütni: kikúrni a konkurenciával és bomba üzletet csinálni ugyanazon a napon! Mindezt olyan köntösben mely garantál még pár ezer szavazót...

CBA Öltöny: Nocsak! Ez felkeltette az érdeklődésemet! Tán csak nem megint valami új pályáztatási rendszer?

Erőszakos Narancs: Ne kapkodj. Hallgasd végig!

KDNP Nyakkendő: Nos, most valami sokkal ügyesebbet eszeltünk ki. Ezt figyeld: mit szólnál hozzá ha bezáratnánk az ország összes üzletét minden vasárnap, egyedül Ti maradhatnátok nyitva? He?

CBA Öltöny:... le vagyok döbbenve...

KDNP Nyakkendő: Várj, most jön a lényeg: mindezt úgy tálalnánk, hogy a "vasárnap legyen a családé", ezért ne legyenek nyitva a boltok! Csak ti!

Erőszakos Narancs: Hát nem zseniális? Hát nem egy lángész az öcsi??

CBA Öltöny: Az...az... Erre innom kell!

Stenisten!

Kocc.

III. szín:

Faluvégi birtok, futballstadionnal.

Disznóvágás befejező munkálatai a háttérben

Elől sörpad, gazdag teríték, mi szem szájnak ingere

Inkább már csak maradék

Erőszakos Narancs és Barátai jóllakottan beszélgetnek

Erőszakos Narancs: Ej, ez be jó volt komáim! Béla bátyám kitett magunkért!

Egyik Barát: Úgy biza, ilyen ízleteset de rég ettem már a jó életbe! 

Erőszakos Narancs: Erről jut eszembe, új Ízrendeletet átfutottátok már?

Másik Barát: ...öööö... még nem minden oldalát.

Erőszakos Narancs: Nincs baj, elég leszen megszavazni hétfőn. Csak aztán odafigyeljetek a gombnyomáskor!

Barátok: Hát persze, nem ma kezdtük.

Harmadik Barát: De azért... ha lehetne egy kérdés...

Erőszakos Narancs: No, bökd ki fiam!      
Harmadik Barát: Hát igen, nem azt mondom, hogy nem jó ötlet.. Szóval tök rendben van, hogy megpróbáljuk a gyerekeinket egészséges étrendre szoktatni de...hát...izé...

Erőszakos Narancs: Ne kertelj! Itt szabadon beszélhetünk!

Harmadik Barát: ...Szóval... szerintem rohadt nehéz lesz egy olyan generációt egészséges ételekre szoktatni, akiket születésüktől fogva ízfokozókkal, ízesítőkkel bombáztak, s akiknek egy saláta önmagában íztelen. A cola és chips nemzedékét próbálják meg most átszoktatni a cukor és só mentes kajákra... sok sikert, de szerintem ez szinte lehetetlen. Legalábbis azonnal, minden átmenet nélkül.
Erőszakos Narancs: Mit böfögsz?
Harmadik Barát: Csak azt, hogy túl gyors a tempó. Évek kellenének, hogy átszoktassuk a gyerekeket, túl gyors a tempó, túl sok lesz a kidobott ebéd, túl sok az elégedetlenkedő... És amúgy is! Miért kell nekünk mindent beszabályozni? Miért tesszük kötelezővé a napi tej fejadagot? És ha valamelyik gyerek történetesen utálja a tejet? És miért mi döntjük el, hogy egy gyereknek napi 2 gramm só kell és slussz? Hát hadd egyen az a gyerek olyan sósan levest, amennyire a szervezete kívánja, nem? Én például izzadós vagyok, nekem muszáj pótolnom az elvesztett sómennyiséget...

Erőszakos Narancs könyökölve a sörpadon, felsőtestét kissé megcsavarva hátranéz
Erőszakos Narancs: Béla bátyám, gyere csak ide!

Béla Bátyó: Igen, jövök! Ízlett a disznó az uraknak? Elég sós volt a hús? Hozhatok esetleg egy kis süteményt? Az asszony specialitását sütötte: mákos bejgli! Mindig jó sok cukorral készíti, mind a tíz ujjukat megnyalják utána az urak ezt garantálom!

Erőszakos Narancs: a hús jó volt, elég sós, a sütemény ráér. Hanem. Úgy látom ez a barátunk túl sokat evett, agyára ment a finom étek, kérlek Béla bátyám vidd el innét, és adj neki valami mosogatnivalót, hátha észhez tér!

Harmadik Barát: De urambátyám! Mi rosszat szóltam?

Erőszakos Narancs: Semmit, húzd el a beled.

Harmadik Barát balra el, könyökét Béla Bátyó vasmarokkal szoríjja.

Barátok: …öööö…

Erőszakos Narancs: Hörgést befejez! Aki nem bírja felvenni a Narancs tempót, az nem való közénk. Ennyi!

"Így megy ez az én kis falumban"

HONEYBEAST - Maradok

És aki esetleg nem értené: 

I. szín: 
http://www.origo.hu/itthon/20130314-a-oktatasi-allamtitkarsag-jelentese-a-mindennapos-testneveles-bevezetesenek-tapasztalatairol.html

II. szín:
http://index.hu/video/2015/07/24/vasarnapi_zarva_tartas_nyitva_tartas_balaton_piac_bolt_abc_kdnp/

III. szín:
http://hvg.hu/itthon/20150805_Indul_a_menzareform

Tudom, tudom, ezek csak "közlemények" és különben is, három zsidó újságot linkeltem be, de most leszarom.

NapiSzer 2015 augusztus

Adjunk egyet a "kultúrának" is!

(aki még esetleg nem hallott volna az új őrületről)