Ti nem jöttök? Nem, mi maradunk.

2015. szeptember 11-én reggel jelentették be hivatalosan is a TV-híradóban. Előtte már hetekkel keringett a hír az interneten, de az igazi bomba a hivatalos bejelentéskor robbant. Ugyan már előtte is lehetett látni csurig felpakolt autókat észak felé indulni, de a valódi káosz a TV-ből tájékozódókkal kezdődött. Szinte órák alatt teljes lett a zűrzavar, pont ahogyan az ilyen témájú filmekben láttuk azelőtt. Először az élelmiszerboltokat lepték el a megvadult emberek tömegei, ezután jöttek az elsődleges kaján túl továbbgondolt célpontok, a gyógyszertárak, barkácsáruházak (persze percek alatt elfogyott az összes sátor és öngyújtó), majd a benzinkutak lettek igazi harcterek. A TV-ben azt javasolták, hogy mindenki próbáljon meg minél magasabb tengerszint feletti helyre eljutni, minimum 600-700 m magasságba. Ránézve Magyarország domborzati térképére, nem nehéz belátni, hogy ebből a szempontból túl sok lehetőséget nem hagytak nekünk a túlélésre azok, akik anno azon a bizonyos francia tárgyaláson megszabták a határainkat. Persze, lehetett volna külföldi hegyeket is keresni, páran az ismerőseink közül ezt az utat választották, mi nem akartunk románok, vagy szerbek között keresni a boldogulást, így is elég nehéznek ígérkezett az út. 

Szóval mi is a TV-bejelentéskor döntöttük el végleg, hogy lesz ami lesz, összepakoljuk amit lehet, és nekivágunk. A Mátrát céloztuk meg mint elsődleges útvonal, tekintve hogy hazánk legmagasabb területe. Már jó előre eldöntöttük, hogy nem autópályán megyünk, túl nagy a kockázat, s ha bármi van, onnan nincs letérés... e helyett inkább megpróbálunk a kertek alatt feljutni a hegyvidékre. Az autót teletankoltuk még a zűrzavar előtt, már csak a pakolás hiányzott. Jól emlékszem, még jóval, hónapokkal az esemény előtt valamilyen sugallatra kinyomtattam egy írást, melyben egy "nagy" túlélő koma írta le hogy szerinte mik a legszükségesebb eszközök, melyek mindenképp jó ha az embernél vannak ilyen helyzetben. És természetesen - ahogy az lenni szokott a fontosnak vélt dolgaimmal, - nem találtam azt a rohadt papírt sem, így a nagy fejetlenségben a feleségemet idegesítettem vele.

- ...de tényleg nem láttad? Nem lehet hogy kidobtad?!

- Nem, de ha még egyszer megkérdezed téged doblak ki!

Rendkívül feszült órák voltak ezek, emlékszem többször egymásnak estünk, és nem csak szavakkal... A gyerekekre is átragadt a belőlünk áradó feszültség, de fura mód ahelyett hogy őrjöngtek volna, mint máskor, akkor valamiért némán, de tágra nyílt tekintettel figyelték a körülöttük eluralkodó őrületet. 

A pakolás nem volt egyszerű. Ilyenkor az ember igyekszik feleleveníteni mindent amit tud a túlélésről - azaz nagyjából semmit. Ekkor döbbentem rá, hogy kényelmes kis életemben minden tudásom a filmekből van. Talán pont ezért készítettek ennyi katasztrófafilmet a nagy bűvész-mesterek, talán tudták mi jön, és talán így akartak üzenni, felkészíteni akit lehet. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy hihetetlen adagban törtek elő a nem valós "emlékek", hogy mire lehet szükség majd odakint. A feleségem a gardróbban kezdte a pakolást - megbeszéltük, hogy ugyan jön a tél, és a meleg ruhák a legfontosabbak, de azért biztos ami biztos tegyen el nyári ruhákat is, ki tudja meddig és hol kell élnünk majd. Helytakarékossági okokból a család minden tagjának három lábbelit engedélyeztem: egy téli csizmát, egy cipőt, és egy szandált - úgy gondoltam ezekkel bármilyen körülmény esetén elboldogulunk. Én a garázsban kezdtem a pakolást, először a legfontosabbak jutottak eszembe: fejsze, kalapács (szögkihúzós!), kötél, gyufa minden mennyiségben. Aztán elkezdtem kotorászni a szerszámok között, nyílván tudtam hogy mindent nem vihetek magunkkal, de azért előszedtem a fogót, néhány csavarkulcsot, csavarhúzót, és még a metszőollót is - ki tudja, hátha kertészkedek még valaha. Amíg a nejem a ruhákkal szöszmötölt, én elkezdtem összeszedni amit a kamrában találtam, és úgy gondoltam ezekre szükség lesz: tészta csomagok, rizs, bontatlan csokik, konzervek, néhány üveg lekvár, vizes flakonok, kekszek, só, cukor, és még néhány egyéb száraz élelmiszer, amikre már nem emlékszem, régen történt. Mire ezeket mind belegyömöszöltem egy nagy táskába, addigra a feleségem is előkerült a ruhákkal púposra tömött bőrönddel. Egy pillanatra megálltunk, egymásra néztünk, és nem hittünk a szemünknek: éveket öregedtünk abban a pár napban, de még arra sem volt időnk, hogy mindezt észrevegyük. Folytattuk a munkát: ő a konyhában szedett össze evőeszközöket, kemény műanyag poharakat, néhány lábast, stb. én mondtam neki, hogy vigyük el az apámtól kapott kerámia késkészletet, az legalább már tokban van, nem kell csomagolni. Én közben az egyéb eszközöket szedtem össze, voltak közöttük tényleg hasznos ötletnek tűnők, mint például takarók, ollók, napelemes és dinamós zseblámpák, de sokukat ma sem értem miért kezdtem el bepakolni: fényképező, tab, USB külsős merevlemez az összes családi felvétellel. Akkor még nem fogtam fel hogy az új világban ezekre nem lesz szükség.

Körülbelül vagy fél napig tartott a nagy szedelőzködés, nem emlékszem minden idegbajos jelenetre, de a kocsi csurig megtelt, minden készen állt. Emlékszem hulla fáradtan rogytunk le a nappaliba kora estefelé, a gyerekeknek betettünk valami mesét, legalább ők nyugodjanak le, amennyire lehetséges. Korán lefeküdtünk, mert már másnap hajnalban el akartunk indulni. Természetesen egy percet nem aludtunk, csak amolyan zaklatott félálomban. Én azt álmodtam, amit már gyerekkorom óta nem sikerült átélni: repültem... s talán ez az álom volt ami meghatározta a továbbiakat, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy hajnalban még megvolt az elhatározás, gyors bekaptunk valamit reggelire, aztán kiálltam a kocsival, a család is már ott sürgött-forgott körülöttem, mindenki remegett az idegességtől. A környezetünk is átvette már a feszültséget, életemben nem láttam annyi hangyát, mint akkor, tele volt velük a járda, a terasz, de még a ház is... de már nem érdekelt, nem akartuk bántani őket. Az eget madarak rajai és repülők csíkjai töltötték be azon a reggelen, mind mind igyekeztek valahová máshová, és ekkor történt valami... 

Mintha egy meleg fuvallat csapott volna meg, ami egészen belülről is átmelegített, szinte felforrósított a szívem tájékán. 

Megálltam, körbenéztem. 

Mintha az egész világ lelassult volna. 

Mintha egycsapásra minden megváltozott volna, másképp láttam a világot.

Láttam a fák leveleit ahogy komótosan el-elhajolgatnak a szél elől, láttam a madarak szárnyainak lassú emelkedését-süllyedését, láttam a kutyát, ahogy lassan lépked a kapu felé... És ekkor láttam meg a szomszédékat is, már ők is készen voltak, épp indulni készültek, járt a motor. Még valamiért visszaszaladt a szomszédsrác, és utána bevágódott a kocsiba, indultak. Mikor odaértek a mi házunk elé, lelassítottak, és megálltak előttünk. Letekert ablakon át néztük egymást, tekintetünkben fura kíváncsiság. Egy ideje nem voltunk túl jóban, tulajdonképpen semmi bajunk nem volt egymással, inkább csak elhidegült a kapcsolatunk. De ott, abban a pillanatban, ahogy néztük egymást, minden megváltozott. A tökéletes megértés és szeretet vibrált a tekintetünkben egymás iránt. A szomszéd srác leállította a motort, kiszállt, odajött hozzánk, és azt mondta:

- Mi nem a Mátrát választottuk mint sokan, inkább átmegyünk a Bihari hegységbe, viszonylag közel van, és az 1800 méteres magasság talán elég lesz.

- Jól van - feleltem, majd leejtettem a kezemben lévő kocsikulcsot, - jó utat, és sok szerencsét!

- Mi az, ti nem jöttök? - kérdezte meghökkenve a szomszéd.

Ekkor a feleségem legnagyobb megdöbbenésére azt feleltem:

- Nem, mi úgy döntöttünk, maradunk. 

A nejem rám nézett, én vissza. Nem tudom mit látott a tekintetemben, talán végre az egyetlen nyugodt pontot abban a felforgásban, ami azokban az utolsó napokban körülvette, mindenesetre látva a tekintetemet, ő is egy pillanat alatt megnyugodott.

A szomszéd még mindig legyökerezett lábakkal állt, értetlenül nézett minket. Én nem akartam túlmagyarázni a dolgot, ezért csak ennyit mondtam:

- Nincs értelme. A hegyekben csak a farkasok várnak, olyanok, akikkel néhány napja akár még beszélhettél.  

A szomszéd lehajtotta a fejét, némán állt egy darabig, majd így halkan szólt:

- Tudom, de mégis meg kell próbáljuk.

- Tudom - válaszoltam én is - Sok szerencsét, Isten óvjon titeket. 

Ekkor kiszállt az autóból a szomszéd felesége is, nem hallotta ugyan a beszélgetésünket, de mindent értett, ránk volt írva ahogy némán ott álltunk egymás mellett. Odajött, és csendben átölelt mindannyiunkat. A kisebb lányunknak súgott valamit a fülébe, sosem tudtam meg mit. 

Elmentek. 

Mint ahogy a többi szomszéd is. Egyedül Józsi bácsiék maradtak, autó nélkül, idősen, nem vágtak bele egy ismeretlen életbe. Bátyámék már napokkal előtte elutaztak, azóta sem hallottam felőlük. Apám ott marad a hetedik emeleti lakásában, az utolsó telefonbeszélgetésünk alapján egész vidám volt, azt mondta, kitűnő lesz onnan a kilátás. Nem vitattam, elköszöntünk.

Dél körül ért oda a hullám. 
Már jóval előtte feltámadt a szél, egyre erősebb lökésekkel fújt mindig ugyanabból az irányból, és fura illatokat hozott. Az eget ekkor már szinte teljesen betöltötte a madarak seregei, fülsértő csiripeléssel repültek valahová, csak ők tudják hová. A szélnyomás után érkezett a moraj. Sosem hallottam még hasonlót. Mintha maga a Föld gyomra morajlott volna, hihetetlen mély frekvencián rezgett az az állandó és egyre erősödő morgás, szinte elviselhetetlen volt a testünk számára, hasonlóan mint amikor a diszkóban közvetlenül a mélynyomó előtt áll az ember, és pont egy olyan zene megy amelyben sub-basszust szólaltatnak meg. Monoton, mély, szívet bizsergető, egész  testet megremegtető rezonancia. A szél, és a moraj után jött a homály dél felől. Teljesen megváltoztak a fényviszonyok, mintha az eget kettészelték volna: északon továbbra is a végtelen világos kékség uralkodott, az égbolt déli féltekét viszont valami haragos szürkéskék szín vette át, olyan áthatolhatatlan homály, amelyen semmilyen fény nem tudott átvergődni. Ezután a horizont alján megjelent a vékony sötétkék csík, ami - tudtuk jól - nem marad csík örökre. És így is lett, egyre vastagodott, vele együtt nőtt a légnyomás, a moraj, és a sötétség. Majd jöttek a tárgyak, melyeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a levegőben, mégis olyan sebességgel szálltak, mintha valami óriás porszívó szívná őket valahová... A madarak már eltűntek amikor átvették a helyüket a különböző ember alkotta tárgyak, eszközök, melyek ki tudja honnan, s milyen messziről kerültek oda, és hová tartanak. És időnként lehetett látni más tárgyakat is a levegőben, melyeket bizonyosan nem ember alkotott. Korong alakú tárgyak, melyek hihetetlen sebességgel cikáztak ide-oda, hol megállva, leszállva egy pillanatra valahol, majd ismét eltűnve a szem elől. Nem tudom, inkább csak sejtem hogy miket, kiket gyűjthettek be.

A kertben, a ház mellett vártuk ki a végét. 

Nem volt értelme bemenni a házba, inkább kint maradtunk, gyönyörködtünk a látványban, tudtuk jól, hogy ilyet csak egyszer lát az ember ezer év alatt. A maga nemében a látvány valóban gyönyörű volt: az a mindent átölelő, egyre csak növekvő hihetetlenül kék tömeg, kétséget nem hagyott szándéka felől, de egyúttal a tisztaság felfoghatatlan léptékű képviselője is volt, hírnöke, pontosabban eszköze, elkerülhetetlen végrehajtója valami fentről jövő változtatásnak, amit nem lehetett meghekkelni. 
Emlékszem ültünk a kertben a füvön, négyen körben, egymás kezét fogva. Hajunkat lobogtatta a szél, szemünket alig bírtuk nyitva tartani, rengeteg volt a por. Már alig hallottuk egymás hangját, inkább csak néztük egymást. Mosolyogva, ekkor már teljes nyugalomban, szemünkben tökéletes megértéssel a másik iránt. Én még utoljára a nagy hangzavarban megpróbáltam valami értelmeset mondani, túlüvölteni az egyre fokozódó káoszt:
- Semmi baj, lányok! Legyen szeretet a szívetekben, és akkor nem lesz semmi baj!
Nagyobbik lányom valamit még kérdezett, de nem hallottam mit, válaszul csak annyit ordítottam:
- Ne ragaszkodj a testedhez, engedd el, amikor szükséges! 
Ekkor minden elsötétült, és lecsapott a hullám.

Ami ezután történt arra nem nagyon emlékszem. Egy másik tudatállapotban történt, szavakkal leírhatatlan. Annyi bizonyos, hogy a gyerekkoromban sokszor átélt álmom beteljesült, csak most furcsa módon nem voltam egyedül. Mindannyian együtt maradtunk és repültünk, nem tudom fizikailag megmagyarázni hogyan és hol.
Három év telt el azóta, a régi időszámítás szerint ma 2018-at írunk, de ennek már nincs jelentősége, teljesen új időszámítás kezdődött. Az új helyszín leírására régi nyelvünk nem alkalmas, nincsenek rá megfelelő szavaink, meg kell még alkotni őket. 
A megmaradt emberiség ketté, sőt háromfelé szakadt. 
Sokakat elvittek, nem igazán érdekel hová.
Sokan a hegyeket választották, róluk nem sokat tudunk, időnként előbukkannak onnan a vadak, de nem bírják túl sokáig a magasabb rezgésszintet. 
Mi itt maradtunk, egész más az életünk. 
Sosem hittem volna, hogy mennyivel egyszerűbb tárgyak nélkül élni. 
Hogy mennyire jó az elme fogsága nélkül élni, szabadon.