Lazuljunk: Szerelmes biciklisták

Bizonyára sokunknak vannak élményei a Balatoni Nyárról, ilyenek és olyanok, és a nyár közeledtével ezek az emlékek időnként előbukkannak - pláne ha 640x480 pixelben jön az ember arca elé a minta. A víz finom és állandó lötykölődésétől csobogó vízparton születtek már marhaságok és előremutató gondolatok is. A következő idézet nem biztos hogy könnyen besorolható, mégis jó.
Másik idő, másik korszellem. Mégis... valahol ugyanaz, mint ma. 

Nincs szükség nagy szavakra, most ez jött, na! :)

"Miért tőlem várod a megoldást? Mi vagyok én? Hát idefigyelj te marha. Azt hiszed én el vagyok magamtól ájulva? Három éve kitartóan rajzolgatom a teheneket, meg a lábfejeket. Gyűjtögetek. Minden zavaró dolgot kiiktattam az életemből. Szerelmet. Politikát. Szóval mindent ami egy kicsit is kiborítana... csakhogy a Nagy Műre tudjak koncentrálni. És hol ez a mű...? Nem merek nekikezdeni. És nem is tudok. Csak a szám jár, hogy mit nem kell, de hogy mit kell, ahhoz gyáva vagyok. Ez az én nagy harmóniám. Hát mit tudok én neked mondani?"

"Megváltoztál fiacskám, hiába is tagadod. Eddig csak a világgal voltál elégedetlen. Most magaddal is az kezdesz lenni. Ez már egy pozitívum, akárhogy is vesszük.

Az ego tökéletes leépülését láthatjuk ebben az alkotásban, ahogy addig-addig kapja a pofonokat az élettől, míg megszelídül. Ha nem, azzal nincs baj, akkor folytatódik tovább a pofozkodás. De amint megszelídül, rögtön tisztábban átlátja az egészet. És hogy mi a nyavalyát keresek egy ötven évvel ezelőtti filmben?? Nem tudom. Talán valami átfogót, valami egyetemeset. Jó lenne ha készült volna 200, 300, 3000 évvel ezelőtt is film! (vagy készült, csak nem tudunk róla?) Jó lenne látni miről beszélgettek másik idő másik emberei, vajon mi foglalkoztatta őket? A fennmaradt írásos emlékek csak a töredékét tudják átadni a korszellemnek, (így vagy még ígyebb lesz a miénkkel is...). Vajon hogyan szóltak egymáshoz, hogyan humorizáltak, mivel ugratták egymást, ha egyáltalán viselkedtek így? Milyen szavakat használtak gondolataik átadására? Volt-e idő, amikor erre nem is volt szükség? Ezernyi kérdés, válasz a nagy üresség...

Miközben ezt írtam (a sétálóutcán egy padon ücsörögve), jött egy "öltönyös Jézus" - mostanában ellepték e környéket ezek - és finoman megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni a munkájában három kérdésre válaszolva. Csípőből elhajtottam. Nesze neked, leépült egó, mi? "Nem érek rá" - mondtam. Ja, egy padon ücsörögve, nyomkodva ezt a szart. Miért hazudtam neki? Mert zavart, hogy napszemüvegen keresztül szólt hozzám, és így nem volt szem-lélek-kapcsolódás? Vagy csak mert már nem az első, aki leszólít valami baromsággal? Mert az a tapasztalatom, hogy bárki aki kínálni akar valamit nekem, az elsősorban magának akar jót? Pedig lehet hogy pont a választ küldték, de én elhajtottam...

Menthetetlenül kezdek embergyűlölő lenni...

Pedig tudom hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Mindenki a másikból él, ebben nincs vita. Nincs ember aki önállóan mindent saját magának állít elő, és csak a kétkezi munkáját használja. De akkor ezek szerint megengedett a másik átbaszása is? Az átverés, mások kihasználása a rendszer része, nem? Láttad azt a Audi-t azzal a bróker gyerekkel? Tudod hány ember pénze van abban kocsiban fiacskám? Akkor ezek szerint ez ugyanúgy Isten eszköztára mint minden más, nem? Hiszen ha egymásra vagyunk utalva, egymásból élünk, akkor minden eszköz megengedett nem? Vagy ha nem a rendszer része, akkor mikor vált azzá? És miért? Miért utálom ezt? Miért kezdtem el megbocsájthatatlanul megutálni az embereket és ezt az egész társadalmi berendezkedést??

Pár nappal ezelőtt ugyanott ültem, a zsúfolt sétálóutcán egy padon, ebéd után emésztgettem, és eltelt vagy negyed óra mire rájöttem, hogy emberre még csak nem is néztem. Nem érdekeltek. Pedig jó sokan elmehettek mellettem, rémlenek valamilyen lábmozgások... E helyett a pad előtti performanszot figyeltem, amit a galambok adtak elő. Az egyik lánygalambot (hogyan mondják eztetet?) kerülgette egy fiú. Tavasz van, beindultak a párzási algoritmusok. Jól felfújta magát, szépen huhogott, ám a lánynak mégsem kellett. Illetve kellett, de csak kellette magát. Hát micsináljunk? Ez is az algoritmusuk része. Le kell játszaniuk ezt a performanszot. Egyszer csak jött egy másik ifjú titán is, no onnantól már ketten adták elő a szépet a hölgynek, ám annak ez se tetszett jobban. Elfordult, arrébb tipegett, felcsípett egy gilisztát, de kiderült csak gally volt, megint arrébb lépett, másfelé tekingetett, tudomást sem véve a mögötte sertepertélő széltolókról. Egy idő után megunták a srácok, elkezdek ők is csipegetni a kavicsok között, gőzöm sincs mit, de olyan hozzáértéssel, hogy csak lestem. Aztán jött még egy csaj. Neki is bepróbálkoztak, az is húzódozott, az anyjaszentségit! Hát hogy lesznek így kisgalambok kisanyám?! - gondoltam. Minek kéreted magad, a vége úgy is ugyanaz, mint minden évben! Tudom, tudom, a programod része... És ekkor jött a feketeleves: megérkezett egy fiatalabb srác, és ahelyett, hogy a lányoknak tette volna az arcot, az egyik hímhez ment oda dörgölőzni... Hát mi folyik itt - kérdeztem - már nálatok is eluralkodott a deviancia? Aztán arra gondoltam, biztos csak testvérek... az öcsi odabújt a bátyjához, hát miért baj ez? Szóval így elvoltam vagy negyed órát, mire felocsúdtam, hogy a körülöttünk zsibongó emberekre rá se pillantottam, a galambok mintája teljesen lekötött... 

Visszafordíthatatlanul kezdek mizantróp lenni.

Már az is zavar, amikor a szomszédok a gyereknapot szervezik, hogy hová, kikkel üljünk ki egy asztalhoz... Nem akarok... Miért zavar? Mi az istenről (!) tudnék beszélgetni? Politikáról? Csak összevesznénk. Csajokról? A gyerekek előtt? :) Kajákról? Azt enni kell, nem beszélni róla. Sportról, kocsikról? Egyik sem érdekel. Világnézetről? Nem értenék... Nem vagyok már odavaló, hát baj ez? Csak én érzem magam különbnek, vagy tényleg így van?

Végérvényesen kezdek emberkerülő lenni.

Ma az ebédnél bejött a terembe egy fekete csaj, rögtön fennakadt rajta a szemem. Csinos kis teremtés volt, az már biztos... néztem a válla finom vonalait, arányos testét, tenyérnyi melleit, szép fekete göndör haját, gyönyörű mélyen ülő szemeit... hanem aztán leült elém a másik asztalhoz, és megcsapott az a bűz. A fürdetlenség félreismerhetetlen szaga... És biztos hogy belőle jött, mert előtte sokáig nem volt mozgás a teremben, csakis ő, az új érkező lehetett a szag forrása. Elment az étvágyam! Legszívesebben odamentem volna hozzá megkérni, hogy ugyan fürödjön már meg! Erre megszólalt "egy kérdező" a fejemben, hogy "és ha nem teheti meg, amit te igen, hogy minden nap fürödhetsz? És ha náluk ez a szokás, ez a kultúrájuk része? Hát hogyan akarhatod te régi korok embereit megismerni, ha még a szagukat sem bírod elviselni? Szerinted a régi korok emberei mindennap fürödtek, és ennyire túltolták saját testük "higiéniás" mérgezését?" Ledöbbentem. Ezek a kérdések sebészi pontosságúan belém martak, és elszégyelltem magam. Hát hol jövök én hozzá hogy bíráljam a másikat, csak mert nem olyan mint én? Csak mert valamiféle mostani társadalmi elvárásnak nem felel meg? Ekkora ökörséget...

Valami végérvényesen megváltozott bennem...

   

"Megváltoztál fiacskám, hiába is tagadod. Eddig csak a világgal voltál elégedetlen. Most magaddal is az kezdesz lenni. Ez már egy pozitívum, akárhogy is vesszük.  "

Na de nem számít, jön a nyár, lehet letekerni a Balcsira bicsajjal... ööö akarom mondani bicajjal, sátorral, vágyakkal. 

Haverok, buli, fanta. 

Hát nem egy fasza minta? 

Kell ennél több? Mint a galamboknál...

(új algoritmust kérek, ez az enyim bedöglött)