Érkezés

Szerettem volna írni egy filmelemzést az „Érkezés” című filmről, amit épp tegnap néztem meg. El is kezdtem a szokásos „én majd jól megmondom a tutit” fogalmazásmóddal, valahogy így kezdve: „Régóta sejtem már, hogy az idő csak az évezredekkel ezelőtt lebutított ember 2.0 változatának telik lineárisan, egyenes vonalban múltból jövő felé, a Világ körfolyamatokból, ciklusokból áll, a linearitás csupán a „kör” íve mentén értelmezhető rész-folyamat, ha csak ezt vesszük alapul gondolkodásunkhoz, akkor a teljes átlátás, a teljességben való lét elérhetetlen...” – bla-bla-bla, de aztán történt valami fontos. Jött egy ilyen bizonyos „mit csinálok én? ki is vagyok én?” pillanat. „Álljunk csak meg, ez így nem lesz őszínte!” És ekkor felismertem, hogy agyalhatok, és írhatok én bármit az idő linearitásának elutasításáról, meg az időn túli lét milyenségéről… de hiába, az egész szart sem ér, ha én magam nem éltem meg, nem rendelkezem ezzel kapcsolatos tapasztalattal. Hiába van olyan, amikor tényleg átélem a gyerekkorom egy-egy pillanatát, és tényleg ott vagyok és akkor, és mindaz ami ott történt bennem van ma is, hogyha ezek csupán pillanatok. Hiába villan be időnként nagyon tisztán érzékelhetően egy-egy igen régen érzett íz vagy illat az emlékeimbe, ha ezt az érzést nem tudom bármikor elővenni. Hiába érzek meg előre dolgokat, eseményeket, ha nem tudom tudatosan használni ezt a képességet. Hiába minden, ha nem látom egyben legalább a saját életemet - akkor hogy akarom látni az egész Földét? Hiába vágyok erre, az időntúliságra, hiába szeretnék kiszabadulni az idő bűvköréből, mindez csupán ábrándozás marad, ami ugyan befolyásolja a gondolataimat (van erre egy nagyon jó angol kifejezés: wishful thinking) de mit sem ér, ha még nem értem el ezt a „szintet”. 

Szóval, miután lemondtam a filmelemzésről, úgy döntöttem inkább a saját vágyaimról írok. Sokszor utaltunk már rá itt többen is, pl. Weörest idézve, hogy amíg személyes vágyak vezérlik az embert, addig itt marad, nem fog tudni kilépni az álidő és áltér illúziójából. Ám velem mégis az van, hogy még mindig vannak vágyaim. Például valamelyik nap kívántam egy hatalmasat: „Ó, Isten, úgy szeretném megismerni a Föld, és ezen belül a magyarság valódi történetét, egészen a kezdetektől”. Tényleg, szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem ismerhetem meg a Föld bolygó teljes történetét, mert korlátozottak az ismereteim, a lehetőségeim, nem láthatok távlatokban millió évekre vissza az időben – az időben, amit - ha egy történetvezetést szeretnék megismerni, akkor - lineárisan kell kezelni… vagy mégsem? – de mégis szinte szétfeszít a vágy, nekem tudnom kell, hogy mi a teljes és igaz történetünk. Erre a „coming-out”-ra persze jött is egy nagyon halk felelet bentről, ami valahogy így szólt: „Ha meg akarod ismerni a Föld történetét, ahhoz meg kellene érteni a Naprendszer történetét. Ha meg akarod ismerni a Naprendszer történetét, ahhoz meg meg kellene érteni a teljes Világegyetem történetét. Ha meg akarod ismerni a Világegyetem történetét, akkor meg kellene értsél minden létező szintjét – de erre viszont még nem állsz készen.” Na puff, köszi. Mindenesetre, mióta „kiment” ez a kérés, azóta folyamatosan történelmi szenzációkról szóló cikkek jönnek velem szembe, olyan „nesze, azért néhány morzsát kaphatsz” módon (mikor fejlesztették ki a google-nál a gondolatolvasást??!), de nekem ez kevés. Hogy miért? Mert NEM ÉRDEKELNEK A RÉSZLETEK! Nem érdekel melyik kutató vagy portál mit gondol a legújabb megtalált avar-kori temetőről. Nem érdekel, mert látom a nagy igyekezetet ahogy el akarják választani a történelmi korokat egymástól, nehogy véletlenül valaki folytonosságot, netán azonosságot véljen felfedezni az egymásra épülő kultúrkörök leleteiben. Nem. Én az EGÉSZET szeretném EGYBEN látni. Mint amikor ránézek egy térképre, egyben látom az egészet – s ha akarok „lezoomolhatok” az egyes részletekre, elveszhetek az apró szeletekben, de ez legyen az én döntésem, e mellet legyen meg a lehetőség, hogy a teljes képet lássam egyben. 

Ehhez viszont el kell felejteni a lineáris gondolkodást. Egy vonal mentén haladva, csak a kör egy részletét, egy vonalszakaszt vizsgálva – akár oda és vissza – sosem lesz lehetőség látni az egész „kört”, ehhez komolyabb "nyelvismeret" szükséges...

No, és ekkor érkezett meg az Érkezés című film az életembe. Azt kell mondjam, szinte már röhejesen, mennyire aktuálisan, ÉPP A LEGJOBBKOR. Ez az a film, amelyik kisegít, vagy legalábbis megmutatja, hogy igen, létezik ez a szint (amire vágyok), és igen, jó nyomon jársz kisöreg, a kulcs a körben van. Ha meg akarod ismerni a teljes történelmet, akkor „felülnézetből” kell az egészre rátekinteni, semmiképpen sem elveszni az események folytonosságában, vagy logikát keresni, megmagyarázni az ok-okozatokat – mert mindezek nem számítanak. Ez az a film, ami úgy tud nagyon izgalmas lenni, hogy közben szinte nincs is akció. Ez az a film, amiben az egyik legrégebbi félelmem öltött testet, került vászonra: szülőként elveszíteni a gyermekem. És ez az a film, amiből megtanulható, hogy ebből is van kiút, e fölé is fel lehet emelkedni, meghaladni az idő linearitásának csapdáját. Mindössze megint a szeretet a kulcs. És ne keressük az idegeneket, mert amikor eljön az ideje meg fognak mutatkozni ott és úgy ahogy kell. És persze ha arra van szükség, el is tűnnek egy pillanat alatt, visszatérve a saját léthelyükre, az időn túl, vagy ahová tartoznak. Figyelem! A "ki-be járkálás" skill csak a 10. szint után elérhető! :)

Néhány szót a filmről: elképesztően eltalált alkotás, egy intelligens sci-fi. Egy nyelvészt kérnek fel rá, hogy az egyszer csak megjelent idegenekkel történő kommunikációt vezesse. A kapcsolatépítés persze igen csak elmélyül, és végre nem az a tipikus idegen-inváziós film lett. A legelső ami megfogott, hogy olyan lassú minden. Egyáltalán nem a mostani filmekre jellemző pörgés-forgás-kapkodás alapján lett vágva, hanem minden kényelmesen, lassan be van mutatva, szép lassan körül vagyunk vezetve a helyszíneken, elidőzünk a fontosabb dolgokon, úgy hogy legyen idő elmélázni a látottakon. A látvány parádés, a mondanivaló nagyon mély. Olyan témát dolgoz fel, amelyet csak a sci-fi kereteiben lehetett ilyen szépen kifejteni. Vajon mit tennénk ha egyben látnánk az időt, a múltat, s a jövőt? Mit tennénk ha tudnánk, hogy a saját gyerekünk épp hogy megéri a serdülő kort majd nincs tovább? Nem vállaljuk be, inkább leéljük egyedül az életet? Vagy bevállaljuk, és ezáltal azok, akiknek elmondjuk a titkot önzőnek fognak beállítani, "csak" mert egy tucat szeretetben teljes esztendőért cserébe bevállaltunk egy gyermek szenvedését, és halálát? De ha egyszer ez törvényszerű? Ha tudod, ha nem tudod, akkor is mindenki szenved, és mindenki meghal egyszer, ez biztos, nem igaz? Ez az élet része. Hol ér véget a korlátolt gondolkodás ("önző vagy!"), és hol kezdődik az időn túli életvitel ("így is bevállalom, tudva a jövőt"), ahol csak az adott pillanat öröme számít, és minden pillanatot kiélvezni, ami mindig velünk marad ha úgy szeretnénk? Van gyereked? Képzeld el az életét, az elejétől a végéig. Mindez nagyon szépen, ám nem túl szájbarágósan van kifejtve a filmben.

A film egy novellára épül, ahol nyílván jobban ki vannak fejtve azok a kérdések, amit a filmben természetesen nincs mód bemutatni. Hogy például amit mi "józan észnek" nevezünk, az a világnak csupán egyfajta értelmezése -- de a kvantummechanikai jelenségek jól az orrunkra koppintanak, s rámutatnak: a "józan ész" értelmezés olyan nagymértékű egyszerűsítést tartalmaz, ami sok esetben paradoxonhoz vezet. A novella szerzője szerint a kvantummechanikai paradoxonok nyomán a világ makroszintű működését akár másik rendszerben is értelmezhetjük. A filmet persze már jóval "amerikaiasabban" oldották meg, nincsenek ennyire kifejtve ezek a dolgok, de talán az érzésből menni fog az értés is - tehát ezt a filmet inkább lélekkel mint aggyal kell nézni. Ez nem egy hatásvadász film, nem is grandiózus katarzist okozó film, mert nem a harsány kiabálás a célja, mint a többinek. Inkább úgy szólal meg halkan, mint egy keleti bölcs a sarokban a tömegverekedés lélegzetvételnyi csendjében, melyre mindenki döbbenten dobja le a fegyvert, és megáll. Még azt is hajlandó vagyok elnézni az alkotóknak, hogy – gondolom parancsra – bekerült egy rész, amiben már megint a minket, magyarokat gyalázzák, igaz nem derül ki egyértelműen mire gondoltak, de kicsi utána járással kiderül, hogy abban a jelenetben, amikor néhány példát említenek más népek leigázására, akkor vajon mit próbáltak sugallni a közönségnek a magyar kapcsolattal. Ezt sok filmben el szokták játszani, lásd pl. ezt a néhányat. Nem haragszom rájuk, bármennyire is szeretnék rossz színben feltüntetni a magyarokat, ez nem fog menni, hiába erőlködnek, mert birtokunkban van a kulcs, ami minden kaput nyit: a magyar nyelv. Elhangzik a filmben is, hogy aki más nyelvét megtanulja, onnantól az a nyelv hatással lesz a gondolkodására, megváltoztatja őt. Vajon a nagykutyák közül hányan tanulhatják jelenleg is bőszen a magyar nyelvet?

Rendkívül szerencsések vagyunk mi magyarok szerintem, még ha nem is tudjuk, és ezt a filmekben történő utalások csak megerősítik bennem.