Kirándulás a magyar gyökerekkel átszőtt, varázslatos Bükkben

 

Idén tavasszal úgy döntöttünk, hogy a szokásos tóparti semmittevős here-vere helyett inkább egy kirándulós nyaralást szervezünk. És mivel egy ideje komolyabban foglalkozom a magyarság gyökereivel, így adódott az ötlet, hogy látogassuk meg a varázslatos Bükk hegységet. Nem csalódtam, megérintett a hely szelleme, sok mindenre választ kaptam, és nem utolsó sorban rádöbbentem, hogy az emberőseink által épített táj nyomai át meg átszövik a vidéket, őseink keze nyoma számos helyen tetten érhető a Bükkben. Bátran elmesélhetem, hogy egy nagyon jó, kellemesen fárasztó túrázós hét áll mögöttünk, amely során rengeteg tapasztalat tapasztódott rám. Igazából ez a "nyaralás" már júliusban történt, csak most jutottam el odáig, hogy írjak róla néhány sort, hátha valaki még olvassa. 
Figyelem, nem rövid, viszont cserébe egy kis történelemmel átitatott élménybeszámoló következik! 

Már előre megterveztem az útvonalakat, hogy hová szeretnék eljutni, vettem egy Bükki turista térképet és még egy könyvet is, már csak az volt eldöntendő kérdés, hogy melyik nap melyik helyszínre menjünk - de ezt már nem akartam előre megtervezni. Szállásnak Szilvásvárad tűnt a legjobb választásnak, mely amolyan központi helyként pont megfelelt, és ahonnan a szélrózsa minden irányába el tudtunk indulni túrázni. Le is foglaltuk még májusban a szállást, nem is volt gond, aztán odaérve nagy meglepetésünkre kiderült, hogy időközben tulajdonosváltás történt a panzióban, és már másé, mint akivel mi megegyeztünk... De szerencsére korrekt volt az új üzemeltető, igaz bukta az előlegünket (amit még az előzőnek fizettünk be), de ő már nem akart minket megszívatni, és azon az áron fogadott minket, amin megegyeztünk korábban a másikkal. Tetszetős kis panziót fogtunk ki (azt leszámítva, hogy az összes berendezési tárgyról az volt az érzésem, hogy mindjárt szétesik, leesik, összeesik...), a város szélén egy nyugis utca legvégén, a vendégek is mind normálisnak tűntek. Volt egy óriási teraszunk az étkező fölött, rengeteg ülőalkalmatossággal, meg egy billiárd-asztallal, és csodálatos kilátással a hegységre.

a lemenő Nap utolsó sugarai "ropogós" vöröses-barnára sütik a hegyoldalt

No aztán második este beesett két lengyel család, négy szülő meg hét nagyobbacska gyerek! Három szobát foglaltak el, kettőt mellettünk (!), egyet felettünk (!)... nos, az az éjszaka nem tartozik a legkellemesebb élményeim közé... Elhiszem, hogy az ember egy új helyre érkezve elkezd cuccolni, és tényleg időbe telik, mire minden lerendeződik, no de ezek... éjjel fél 1-kor még rohangáltak a lépcsőn, csapkodták az ajtókat, üvöltött a zene, és persze hamar felfedezték a közös teraszunkon lévő billiárd asztalt (...hogy bmeg ... meg azt is aki odatette...), pedig próbáltuk előtte elrejteni a dákókat, de bakker megtalálták... A panzió üzemeltetője természetesen nem volt sehol ekkor már, otthon csicsikált, csak mi vendégek voltunk egyedül, meg a lengyel állatok. A 11 emberből kb. kettő értett angolul, de hiába, bármit is mondtunk (pl. hogy kicsi gyerekeink vannak, meg ez nem a diszkó..) leszarták. Na ott, azon az éjszakán két dolog fordult meg komolyan a fejemben:

1. Hogy is van ez a magyar-lengyel két jó barát izé...?

2. Reggel keresünk egy másik helyet, ezt nem fogjuk bírni, pláne holtfáradtan a mindennapos túrázástól.

Mert hiába mondják, hogy aki igazán fáradt az bárhol elalszik, ez szerintem nem igaz, mert amikor mások faszsága miatt bosszankodsz, s már pattanásig feszültek az idegeid, akkor már minden neszre ugrasz, hogy "mi volt ez?! már megint mi a szart ejtettek le??!" 

Másnap reggel az első dolgunk volt az éjszakai dühöt szerencsétlen fogadósra zúdítani, de úgy mindenki, tehát az összes vendég, mert természetesen mindenkit zavartak. Emberünk viszont nem tudott angolul (s nyílván lengyelül sem..), úgyhogy kézzel lábbal elmagyarázta nekik, hogy 10-ig lehet bulizni, utána rendőrt hív. 

Na, ez szerencsére hatott, mert aznap este olyanok voltak, mint akik a Csendes Éj-t hallgatják fülhallgatóval... 

Harmadnap meg sütögettek a kertben mindenféle húst, és egyszer csak megjelentek egy nagy tálcára megrakott hússal, meg zöldségkörettel amolyan kiengesztelésképpen, zavartan de mégis nagyon kedvesen mosolyogva. Ez hatott, innentől nem lehetett nem megbocsájtani nekik, fátylat rá. :)

a nyílvánvalóan mesterségesen kialakított-rendezett Fátyol-vízesés

  

No de, ez a kis közjáték után térjünk vissza a Bükk varázsához, mert igazából erről akartam írni, ez a fenti kis szösszenet csak úgy kijött, mert jól esett kiírni, és mert valami bosszantó dolognak minden nyaralásnál lennie kell, no nekünk ez volt az... :) 

Ott tartottam gondolatban, hogy odafele menet már amikor letértünk az autópályáról, Eger fölött, érezhető volt, hogy itt bizony az eddigiekhez képest nagyon megváltozott a környezetünk. Letekertük az ablakokat, és megcsapott az a hihetetlen oxigéndús levegő... ilyet az Alföld legmélyén nemigen érzünk, még hajnalban sem a legnagyobb parkban. Szinte mámorító hatású volt beszívni azokat az első "kortyokat", tényleg, szinte nyeltük a levegőt, az igazi levegőt... Nem tudom, hogy minden erdőben/hegyen ilyesmi ez, de a Bükkben, a bükkfa rengetegben kifejezetten jó a levegő (jó, tudom van másféle fa is ott, de a bükk a mérvadó és a névadó). 

 a hatalmas, egyenes tartású bükkfák birodalma ez

1. nap

Első kirándulós napunkat Szilvásváradon töltöttük, természetesen felvonatozunk a Gloriett tisztásra, ami egy csodálatos része a Bükknek, a Szalajka-völgyben futó erdei kisvasút végállomása, egy nagy, zöldellő terület. Itt aztán lehet pihenni, igazi kikapcsoló hely, játszótérrel, patakkal, kis faházakkal, stb. 

A Gloriett tisztás - szintén mesterséges kialakításúnak tűnik... túl sík hogy "igaz" legyen

Vannak, akik csupán idáig jönnek fel, itt megpihennek, majd lesétálnak a völgyben vissza a központig. Nem úgy mi, akiknek első komolyabb célja az Istállóskői barlang, - avagy ahogy helyben hívják már ősidők óta - Kőistálló meglátogatása volt. Ez a barlang rendes esetben viszonylag könnyedén elérhető, csupán egy korlátokkal segített hegyi ösvényen kell felmászni néhány száz métert. Azonban rá kellett döbbenjünk, hogy ottlétünk időszaka minden volt, csak nem "rendes körülményeknek megfelelő". Kiderült ugyanis, hogy a tél és a tavaszi viharok olyan súlyos károkat okoztak a hegyoldalakban, a völgyben, hogy az erdészek minden igyekezete ellenére nem sikerült még eltakarítani minden kidőlt farönköt. Nem is csoda, komplett hegyoldalakat tarolt le a megveszekedett időjárás, nem túl szép látvány volt az egymás hegyén-hátán gyökerestül kiszaggatott bükkfák, ameddig a szem ellát. 

nem épp túrázásra alkalmas terep...

Szóba elegyedtünk egy fiatal házaspárral, akik közölték velünk, hogy ki is van táblázva sokfelé, hogy az ősember barlanghoz még saját felelősségre sem lehet most felmenni. Érthető volt az üzenet, mert az ösvényt konkrétan letarolták a fák korlátostul, mindenestül. No de ez nem olyan dolog, ami a magamfajta konok fafejt visszatántorítja, ha én egyszer elterveztem, hogy meglátogatom ezt a barlangot, akkor felmegyek. Nosza, a gyerekeknek sem kellett több, látva az elszántságomat, nekivágtak a hegyoldalnak. Épp ereszkedett lefelé egy fiatal pár, akik tájékoztattak, hogy ugyan nem egy vasárnapi séta, de tulajdonképpen fel lehet jutni a barlanghoz. Sőt, még olyan rendesek is voltak, hogy azt mondták, még egyszer nekivágnak, feljönnek velünk, megmutatják az utat. Kicsit itt megszólalt a vészcsengő bennem, hogy mi a francért akarja valaki kétszer megmászni ezt a lehetetlent, de nem sokat agyaltam rajta, elindultunk. A srác az első komolyabb akadálynál segítő kezét nyújtva átemelte kisebbik lányunkat egy farönkön, majd azzal a mozdulattal sikerült egy kiálló ággal felhasítani a kiscsaj arcát. Egy jó tíz centis vérző vágás lett a halántékán, igazi harci sérülés... na ez fasza, jól indul. Visszamenjünk, mi legyen? Nem, gyerünk tovább, kiheveri. Nos úgy kiheverte, hogy tulajdonképpen ő ment elől, de olyan tempóban, hogy alig bírtuk követni. Ez volt egy következő nagy döbbenet a részemről, hogy a kisebbik lányom alig múlt hat éves, de olyan ösztönösen mászik a hegyre, mintha mindig is ezt csinálta volna. Hihetetlen jártassággal (?) pakolgatta a lábait, kezeit, pedig nem volt még ilyen túrán. Úgy tűnt semmi nem állíthatja meg, még amikor megálltunk szusszanni egyszer-kétszer, ő akkor is mászott egy sziklára, egy fára, tökmindegy, csak másszon... 

Ahogy kezdtek eltűnni mögöttünk az emberek, és egyre inkább magunkra maradtunk az erdőben, segítőink jelenléte kezdett egyre kényelmetlenné válni. Mégis mi ez a fene nagy jószándék, meddig kísérgetnek még? Nem mondom, hogy nem jutott eszembe néhány horror film, a szaftosabbak közül, pedig túl sokat nem láttam ezekből. Mi van ha el akarnak csalni valahová?, mit csinálunk akkor?, a bicskám itt van egyáltalán??! légy észnél baszki! - és ilyesmik kavarogtak a fejemben - és mint kiderült utólag a nejem fejében is hasonlók futottak le, csak annyi különbséggel, hogy ő sokkal több horrorfilmet látott életében... Szerencsére nem volt ok aggodalomra, útikalauzaink nagyon rendesek voltak, egy kisebb szakadékon átkelve viszont lemaradtak, mert a csajszi nem mert továbbjönni. Felesleges rémképeinket hátrahagyva, jókedvvel másztunk tovább, s egy idő után előkerült a korlát is (már ami megmaradt belőle), mely egészen a barlangig mutatta az utat. Kiderült, hogy egy másik család se vette túl komolyan a figyelmeztető tájékoztatásokat, és ők is felmásztak, épp pihiztek a bejáratnál.

 a Kőistálló bejárata

Ez volt az első komolyabb állomása tervezett kirándulásunknak, mert már olyan sokat tudtam e barlangról, de még nem jártam benne. Tudtam számos világelsőségéről, pl., hogy itt találták meg a világ egyik legrégebbi hangszerét, a medvecsontból készült pentaton (a magyar népzene alapjára jellemző ötfokú hangsorú) furulyát, vagy hogy itt kerültek elő az íjhasználat legrégebbi nyomai és lándzsahegyek a világon, stb. szóval nem akárkik élhettek ebben a csodálatos völgyben és barlangjában már 40 ezer évvel ezelőtt. 

A 35 ezer éves istállóskői furulya műanyag utángyártott változata

 

Tehát igen mélyen megérintett a hely szelleme, nagyon jól esett a sok viszontagság ellenére mégis feljutni ebbe a méltán világhíres barlangba, amelyből már akkor is muzsika dallama hallatszott ki, amikor a Föld legtöbb pontján még tulajdonképpen ember sem élt...

A Szalajka-völgy az a hely, ahol a látottak alapján az ember meggyőződhet róla, hogy ősidők óta ember által lakott és alakított vidék, melyet minden magyarnak látnia kellene legalább egyszer életében, hiszen komoly gyökereink vannak ezen a varázslatos helyen...

 a Szalajka-völgy-i szemkápráztató Felső tó

***

2. nap

A második napunk főbb eseményláncolata az első napon kezdődött, amikor is a Szalajka-völgyben sétálgatva találkoztunk egy olyan ismerős párral, akikkel évek óta képtelenek vagyunk idehaza összefutni. Ott, jó messzire hazulról sikerült, röhej. Mindenesetre jó volt újra látni egymást, és el is döntöttük, hogy másnap együtt megyünk el egy hosszabb túrára, ezúttal a Bükk déli oldalára látogattunk, Cserépfalu határába, ott is a Suba-lyuk barlang volt a cél, amely Közép-Európa egyik legrégibb ősemberleletének helye. Itt találták meg a egy felnőtt nő és egy 3 éves gyermek csontjait. Ez mára már egy egészen kicsi barlang, mivel egy részét befalazták (!), és amit egy viszonylag nehéz emelkedőn, egy egyértelműen mesterségesen (!) a hegyoldalba kiképzett kő lépcsősoron lehet megközelíteni (kik rakták ezt ide, mikor, s hogyan??).

Suba-lyuk barlang bejárata

A Suba-lyuk barlang szintén sok dologról nevezetes, az alábbi tábla ad egy alap tájékoztatást:

(klikkre nagyítható)

Ahogy már a tájékoztató tábláról is kiderül, ez a terület 130 ezer évvel ezelőtt is lakott volt, egészen 50 ezer évvel ezelőttig, az un. neandervölgyi típusú ember által. Ez az elnevezés ne tévesszen meg senkit, ma már több nemzetközi kutatás igazolta (és tették közzé pl. a Nature magazinban, vagy a NY Timesban), hogy a "neandervölgyi" ember nem halt ki, hanem keveredett, és feloldódott az anatómiailag modern embernek tartott emberrel, tehát jó eséllyel mindannyiunk vérében van néhány cseppnyi a "neanderthal" típusból. Ennek fényében őket nem egy másik, mára kihalt humanoidnak kell tekintenünk, hanem konkrétan őseinknek, akik több tízezer évig lakták a Bükk déli oldalát (is), és akik nyílvánvalóan nem így néztek ki, mint a barlanghoz vezető lépcső tövében elhelyezett "művészeti" alkotáson látható:

Az ilyen sztereotípiák miatt vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy az "ősember" egy buta, félig állati sorban lévő lény volt, aki hordákban kóborolt... pedig ez egyáltalán nem igaz.
Varga Csaba, a Jel, jel, jel c. könyv írója így vélekedik erről:

"A születésünktől kezdve mindenünnen felénk áramló útmutatásoknak megfelelően úgy vélekedünk a régmúlt idők embereiről, mint azok a múlt század végi francia tudósok, akik szerint a 10.000 évvel ezelőtti eleink állatok voltak inkább még, mint emberek, tehát nem festhettek. Ez a szemléletmód töretlenül áthat bennünket, hiába ismertük meg már az ősi festmények, szobrok, építmények sokszor "elképesztően" nagy korát. A belénk nevelt előítéletekből szinte semmit sem engedve olyan különös (bizarr) kilengéseknek tekintjük a régi szellemi teljesítményeket, amelyek mögött semmiféle "igazi" műveltség sem állt, vagyis leereszkedően a még alig-alig pislákoló szellemi fény véletlenszerű felvillanásainak tekintjük őket. Ezért aztán még a bizonyítékok sora sem zavarhatja meg a "biztos alapokon" álló világképünket, azaz a múltra vonatkozó ostoba hiedelmeink világát. Térdig érő szakállú, gondozatlan, büdös állatbőrbe bújt, fékezhetetlen, dúvad és ostoba alakoknak képzeljük el őseinket. Sok gondos tanulmányban olvastam, hogy 10.000 évvel ezelőtt talán még csak néhány szót tudtak kimondani, és még álmukban is rettegtek a külvilágtól, és ölték egymást gonoszul.  Létformájukat valamiféle állatias hordákban képzeljük el. Egy idézet: "A földművelés megjelenése előtt minden társadalom vadászó-gyűjtögető horda volt". Egy vadászó emberi közösség miért lenne egy kalap alá hozható a hiénák, vagy farkasok hordájával? Tehát hivatalosan is barmoknak neveztük ki a hét-nyolcezer évnél régebben élt embereket. Ezzel minden esélyét elvettük annak, hogy őseink közül akárcsak egyetlen egyben is emberhez méltó, nemes (és okos) életet élt lényt tisztelhetnénk. Nem különös-e, hogy még a nemes állati méltóságot is megvonjuk a régi idők embereitől? És ha mégis kikerülhetetlen a régmúlt emberei közötti "magasabb szintű" együttműködés említése, közösségüket primitív társadalomnak, annak tagjait pedig primitív embereknek nevezzük. Nem lehet nem észrevenni az efféle megfogalmazásokban a lenéző magatartást. Eszünkbe sem jut például egy ötezer évvel ezelőtt él kutyáról azt mondani, hogy "primitív kutya" volt.
(...)
Skultéty György biológust és szobrászművészt a számára ismeretlen, több évtizede elhunyt emberek koponyái alapján készített portréi tették híressé: az arcok mindegyik esetben megdöbbentő hasonlítottak a róluk készült fényképekhez. Így tán jobban hihetünk neki, mint a fent elrettentésül bemutatott, előítéletektől terhes rekonstrukciónak. Skultéty György egy kb. 115.000 évvel ezelőtt meghalt ember koponyacsontjai alapján készítette az alább látható portrét:

Ha logikusan gondolkodunk, rá kell döbbenjünk, hogy a fenti arc szükségszerűen tükrözi a mi arcunkat, hiszen e korban - a csontleletek tanúsága szerint - az emberek csontváza már pontosan olyan volt, mint amilyen a mienk ma. Ebbe a kellő változatosságot is bele kell érteni természetesen - de az agyuk mindarra képessé tette őket, amire ma képesek vagyunk. Ekkor persze azonnal előbukkan az a kérdés, vajon mit csinálhattak az emberek az utóbbi 6-8.000 év előtti 200-300.000, vagy még több esztendő alatt?  Őseink rossz színben való feltüntetésének egyik legfőbb célja éppen e zaklató kérdés megkerülése. A választ nem tudjuk, de azt igen, hogy a legősibb nagy kultúrák kezdetének egyikét sem találtuk még meg, s ami csodálatra méltó előbukkant eddig a földből a világ különböző tájain, a már mind telivér, kialakult kultúra virágának tűnik.   ... A leletek igazolják, hogy a magasrangú emberi gondolkodás, művészet nem a görög-zsidó kultúra kezdete és mínusz még néhány ezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön."

Bunyevácz Zsuzsa a következő jogos kérdést teszi fel A Szent Grál üzenete c. könyvében:
A Bükk-hegység déli peremén, a Subalyuknál talált lelőhelyről a hívatalos régészet a következőket állítja: biztosan nem nálunk alakult ki ez a kultúra, de nem tudják, hogy hol, valamint az itt élők nem rokonok másokkal, és nem rendelkeznek későbbi leszármazottal. Ha nem tudják a szakemberek, hogy hol alakult ki, akkor miért ne lehetnének a vértesszőlősiek leszármazottai?

Cser Ferenc és Darai Lajos pedig így értekezik erről a lelőhelyről a Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyvükben:
"A Kárpát-medence legkorábbi moustieri műveltsége a Bükk hegységben (Subalyuk) alakult ki. Helyi Homo erectus lelet híján a Subalyuk műveltség emberének előzménye lehet akár a vértesszőlősi vagy a budai típusú ősember. A Subalyuk embere kedvenc szerszáma a pattintott kavics volt, bár a kovakő szerszámot is ismerte. A szerszámok a feladathoz specializálódtak. Ezek az emberek már határozott biztonsággal állíthatóan vadásztak. A Bükk-alji síkságon a táplálékuk 60%-át kitevő kőszáli kecskét vadásztak eredményesen, ami kiemelkedő ügyességre, nagyfokú szervezettségre valló tény. Elképzelhetetlen, hogy ennyire szakosodott táplálékot ne vadászattal, azaz ne szellemi tevékenység igénybevételével gyűjtötte volna össze a kor embere.  A vértesszőlősi ősember kavics szerszámokat pattintgatott. Ugyanez a szerszám alapforma a Kárpát-medencében – az ember folytonosság bizonyítékaként – megmaradt és határozottan megkülönböztette a Riss korszak végétől itt megtalálható, és amúgy a neandervölgyi embernek tulajdonított, moustieri szerszámokat készítő embereket."

Szóval különlegesen fontos lelőhelye a Suba-lyuk a Kárpát-medencének, ennek ellenére nagyon kevesen ismerik, talán nem véletlenül.

A barlang "ablakából" nagyon szép kilátás nyílik a völgyre.

 A csajok az egyáltalán nem könnyű terep ellenére természetesen ismét nagyon élvezték a mászást.

Amikor már azt hittük, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert rajtunk kívül nincs más ember a vidéken, és a barlang bejáratánál ücsörögve élvezhetjük a természet lágy neszeit, erre megjelent egy kiránduló gyerekcsoport, akik azonnal "belakták" a helyet, így véget ért az idill. Nem baj, szedtünk a sziklákról néhány kőrózsát (amit itthon elültettünk), és mentünk tovább.

Következő állomásunk egy szép kis park volt Felsőtárkány szélén. Itt található egy gyönyörű tó is, ahol sajnos nem lehet fürdeni. Mikor megkérdeztem a helyi büfést, hogy miért nem, azt válaszolta, hogy a saját testi épségem érdekében van így... ekkor még nem értettük, azonban később rájöttünk miért mondja: a tó tele volt kukacra éhes félméteres halakkal, egész rajokkal... :) 

Ezután még fel akartunk menni a Három-kő nevű kilátóhelyre, ezt egy igen kacskaringós országúton lehet megközelíteni autóval Felsőtárkány és Bükkszentkereszt között. 

Az egyenes autópályához szokott testalkatunknak ez az út igen megterhelő volt, pláne hogy nagyon nehezen találtuk meg a térkép szerinti parkolót, ahonnan megközelíthető a kilátó. Az egyik pihenőhelyen elkezdtünk kérdezősködni, volt is ott egy másik csapat, akik szintén kirándultak, gondoltuk biztos tudják merre van az arra. A meglepetés az volt, hogy ők még nálunk is felkészületlenebbek voltak, nekivágtak a hegynek pusztán egy telefonnal... Különben ezt észrevettük többször is, hogy amíg mi úgy indulunk el még a legrövidebb útra is, hogy mindannyiunknál hátizsák, folyadék, zseblámpa, élelem, esőkabát, bicska, stb., szóval elég komoly felszerelés van, addig mások elindulnak egy telefonnal... láttunk biciklist is, akinél se hátizsák se folyadék nem volt... és ezt így hogy? No mindegy..

Végre nagy nehezen megtaláltuk a térkép szerinti parkolót, leraktuk az autót, és nekivágtunk az erdőnek hegymenetben. Úgy félúton egy eléggé szürreális élményünk volt: az erdő mélyén, a kitaposott ösvényen jött velünk szembe két gyerek, olyan tizenéves korúak, de halálra vált arccal (természetesen táska nélkül, ezek is!), majd félve pillantgatva ránk, elosontak mellettünk. Hát nem nagyon tudtuk mire vélni a dolgot, mentünk tovább. Egészen addig a pontig, amikor észrevettük az ösvényen keresztbe heverő fákat... közöttük meg, legnagyobb meglepetésünkre egy fonott kosár árválkodott a földön, tele elemózsiával; házi kolbász, kenyér, ilyesmik... Hát meg kell mondjam, ismét eszünkbe jutott néhány horrorfilm, a helyzet egy tökéletes csapdának tűnt, ráadásul azok a megrémült gyerekek... már arra is gondoltunk, hogy ezek eltették láb alól a szüleiket, majd eliszkoltak..  

No mindegy, mentünk tovább (mi, fafejek), majd idővel észrevettük, hogy kezd besötétedni, és súlyos felhők gyűlnek az égen. Elértük a hegy nyergét, amikor láttuk kiírva a táblát, hogy Három-kő még 2,6 km... hoppá. Ez már jócskán késő délután volt, na és itt döntöttünk úgy, hogy a második napra épp elég kalandban volt részünk, Subalyuk, Felsőtárkány, Három-kő (félig-meddig) és nem megyünk tovább, s nincs kedvünk egy "túlvilági erdőben" sem éjszakázni anyagyilkos gyerekek között... :) Döntésünk helyességét megerősítve leszállt a köd az erdőre, innentől már csak arra gondoltunk, hogy nem ártana visszaérni a kocsihoz, mielőtt még leszakad az ég is, meg ránk rontanak az erdei orkok. 

Visszafordultunk hát, és mit látnak szemeink? Ismét jönnek velünk szembe azok a gyerekek... ezúttal visszafelé, de ugyanolyan halálra rémült tekintettel, fal fehéren... Mikor mellénk értek nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Hát ti kit kerestek ennyire?
A nagyobbik tesó (?) válaszolt, a fiú, s a felelet megdöbbentett, egyúttal meg is nyugtatott:
- Öööö, a birkánkat keressük, nem látták? Elcsatangolt, egész nap keressük.
Birkát? Az erdő mélyén? Itt valami nem stimmel, no mindegy, azért valamelyest összeállt a kép: ezt a két gyerkőcöt kiküldhették a birkát meglegeltetni, kaptak hozzá egy napi hideg élelmet, aztán valami balul üthetett ki, elvesztették a jószágot, majd a keresésére indultak, ezután pánikba estek, elhagyták a kosarukat is, majd észbe kaptak, s visszamentek érte. Vagy valami ilyesmi, mindenesetre sajnáltam őket, milyen szülő már az ilyen, aki így kiengedi őket? Bár ha egy közeli mezőre vagy tisztásra kellett volna csak kimenjenek (rengeteg ilyen szép liget van a Bükkben), akkor még érthető, csak gondolom elcsatangolhattak... 
Hát így ért véget a második nap, mire visszaértünk az autóhoz elkezdett esni az eső, és ez ott azon az úton nem olyan vicces... Három-kő ezúttal kimaradt, no de sebaj, majd legközelebb!

Három-kő kilátása, valaki más fotóján

***

3. nap

A harmadik nap egész délelőtt esett. Már hetekkel korábban néztem az időjárás előrejelzést, és pont erre a július végi hétre jósolták a leghidegebbet, legesősebbet. Végülis ez bejött, viszont egyáltalán nem bántuk, kánikulában képtelen lettem volna túrázni, így viszont a huszonakárhány fokban pont jó volt (no azért nem irigyeltem azokat, akik épp erre a hétre időzítették a Balatoni nyaralásukat). És pont jól esett az a harmadik napi eső is, mert az előző két nap kimerítő gyaloglás után jól esett egy kis pihizés, összeszedtük magunkat. 

szinte harapni lehetett a levegőt...

Délutánra kiderült, így úgy gondoltuk felkeressük a méltán híres Lipicai ménest. Néztük a térképen, hogy nincs is messze a panziónktól, csak el kell menni ezen az úton balra, majd megint balra, és megint balra, és ott is vagyunk... hé várjunk csak! Kicsit jobban szétnézve kiderült, hogy a szállásépületünk mögött húzódó patakocskán kellett csak átkelni néhány kavicson, és ott kezdődött a ménesbirtok... csupán néhány méterre voltunk tőle :)
A ménesnek igen szép hosszú története van, most megkímélem az olvasót ennek részleteitől, mindenki utánanézhet, akit érdekel. 

 a ménes egyik érdekessége, hogy a csikók sötét szőrrel születnek, később fehérednek ki...

 a legszebb lovakat külön épületben tartják, elzárva a turistáktól, talán sejtjük miért...

S talán nem mindenki tudja, de - újabb világelsőségként - a szekér és a kocsi is Kárpát-medencei találmány, innen terjedt el. A rézkorszak világhírű lelete, az első európai kocsimodell Budakalászon került elő, amely bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében már Kr.e. 4000 körül használták a forradalmi négykerekű szállítóeszközt, mindegy 1300 évvel megelőzve a "világ első civilizációjának" tartott mezopotámiai Úr-ban talált fejedelmi kocsileleteket...

Kocsi alakú agyagedény, Budakalász

Kocsi és szekérkiállítás a Lipicai ménesbirtokon

***

4. nap

Nyaralásunk negyedik napja volt a csúcspont minden tekintetben. Gyönyörű, tiszta időnk volt, 25 fok, nosza irány Lillafüred! Egy lélegzetelállító hegyi úton tudtunk eljutni oda, olyan helyen autóztunk, ahol a csodaszép látvány és a folyamatos halálfélelem különleges elegye tartott minket izgalomban, sosem tudtuk, hogy a következő hajtűkanyarban vajon jön-e szemben egy állat motoros, vagy furgonos...

Legfőbb úticélunk ezúttal is egy barlang volt. Lillafüred barlangjai méltán híresek, ezek közül is kiemelkedik a Szeleta-barlang, bár erről sem sokat tud az átlag magyar, pedig nagyon jelentős gyökér. A Bükki Subalyuki műveltségből - mely végig jelen van a Würm jégkorszak egész első felében (130-50 ezer évvel ezelőtt) - alakult ki, fejlődött fel a Szeleta műveltség, Gáboriné Csánk Vera régész szerint is, mely műveltség egészen a jégkorszak végéig feltárt (50-11 ezer évvel ezelőttig). 

Különös módon a barlanghoz vezető út nem igazán van kitáblázva. Nekünk is, akik kifejezetten ezt kerestük, nehezünkre esett megtalálni a hegyre vezető ösvényt, ezek után képzelem mennyire elkerüli a figyelmét azoknak, akik csak úgy arra járnak. Különös dolog ez...

 az utat felfelé ezúttal is a kisebbik lányunk mutatta...

az "ősember" sem volt hülye, tudta jól hol érdemes tanyát verni...

 A Szeleta-barlang bejárata

Ez már egy jóval nagyobb barlang az eddig látogatottaktól, néhány tudnivalót hadd másoljak ide:

"A korszak legnevezetesebb hazai lelőhelye a Szeleta-barlang; innen származik az egyetlen, a nemzetközi szakirodalomban is meghonosodott magyarországi kultúra-elnevezés. A Bükk keleti oldalán, Hámor község fölött található barlang a Szeleta (szeletien) kultúra vezérlelőhelye; 1906-tól nyolc éven át Kadić Ottokár vezetésével itt végezték Magyarországon az első, rendszeres, tudományos barlangásatást."
(forrás: Magyarország a XX. században kiadvány Ősrégészet fejezete)

"A Szeleta-barlang különleges helyet tölt be a magyar paleolitkutatásban. Ebben a barlangban bukkantak rá először a "diluvális ősember" nyomára 1906-ban, mely felfedezés lezárta a miskolci Avas lábánál előkerült Bársony-házi "szakócák" ügyében kirobbant tudományos vitát. (...) Régészeti szempontból a barlang legfontosabb lelete az a több mint kétezer pattintott kova, amely arról tanúskodik, hogy a jégkor utolsó szakaszában gyakran fordultak meg benne ősember csoportok. A tűzhelymaradványok alapján többször, akár 50 alkalommal is megtelepedtek itt. (...) 

A kőeszközök között a leginkább szembetűnőek a mindkét oldalukon megmunkált, levélalakot formázó dárdahegyek. A 20. század első felében ilyeneket csak a nyugat-európai  Solutréen kultúrából ismertek. Az 1950-es években bebizonyosodott, hogy a Közép-Európában talált levél alakú hegyeket készítő kultúra teljesen más, mint a nyugat-európai, s ekkor nevezték el a bükki lelőhelyről Szeleta-kultúrának.

Az 1990-es években kezdődött vizsgálatok, a leletanyagok újraértelmezésének eredményei arra mutatnak, hogy a Szeleta-barlangban nemcsak a Szeletien, hanem több más kultúra emberei is megfordultak *. Ringer Árpád nyolc különböző, a középső és a felső paleolitikumba tartozó ipar jelenlétét ismerte fel: a Bábonyien, a Jankovichien, a Taubachien és az Aurignacien mellett a Moustérien és a Szeletien több változatát."

(forrás: Bükki Nemzeti Park)

(*érdemes azon elgondolkodni, hogy ha ebben a barlangban nyolc (!) őskori műveltség ipara is felismerhető, és ez a mennyiség azért nem egy szokványos dolog, akkor nem lehet, hogy a Bükki Szeleta-barlang sokkal inkább a fent - "természetesen" idegen szóval nevesített - kultúrák forrása, mintsem valamiféle átmeneti szálláshelye??)

"...bár a neandervölgyi ember kihalt, műveltségének eredményeit, tapasztalatait átadta utódainak, méghozzá - úgy látszik - éppen a Kárpát-medencében. Ezzel el is érkeztünk az őskőkor kutatás második nagy hazai emlékanyagához: a Szeleta műveltséghez. Míg a többieknél kimutatható az idegen földről való eredet, felderítésük tehát nem csupán s nem elsősorban hazai feladat, a Szeleta műveltség (A Buda műveltség mellett) sajátosan magyar régészeti kutatást igényel. ... a Szeleta műveltséget talán a legjobban jellemzi az a szakkifejezés, amellyel a régészek illetik: "a levél alakú lándzsahegyek kultúrája." Ugyanis legszebb leletei valóban levél alakot mutatnak; mindkét oldalukon megdolgozott, pompás pattintás tudással pontos tükörképben alakított felületeik bármely finommechanikusnak becsületére válnának. Itt már valóban semmi nyoma a "primitív"-nek, kőből ennél tökéletesebb eszközt nem is lehet készíteni! Szemmel láthatóan a neandervölgyi ember kőeszközeinek munkamódja fejlődött itt művészi szintre. Tőlünk nyugatra a solutréi műveltségben (jóval később) találhatók hasonló dárdahegyek, de megmunkálásukban meg sem közelítik ezek tökéletességét."
(forrás: László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig) 

 ( kép forrása )

"A Bükkben egyértelműen látszik, hogy az újabb, magasabb szintű műveltség a korábbi moustieriből nőtt ki, azaz a Szeleta műveltsége a Subalyuk műveltségéből. Itt egy olyan hosszú idejű, önálló fejlődés észlelhető, ami megmagyarázhatja egyébként az ottani eredetileg nullás vércsoport AB jellegű mutációját. Mikor a Subalyuk műveltsége átfejlődött a Szeleta műveltségévé, a nagyon finom kőeszközök között megjelentek a két oldalon élezett dárdahegyek. Valamint a Szeleta műveltsége megjelenésének idején az ősember hirtelen sok eszköztípust kezdett használni, köztük csonteszközöket is. A szerszámok kimunkálása kifinomodottá vált. Az ősemberi telepek, valamint lakosságuk száma megszázszorozódott–megkétszázszorozódott. Ezen kívül barlangi és sziklarajzokon, kultikus jelentésű szobrokon a képzőművészet jelentkezett. Ekkor éri el egyébként ez az ősember tengeren Ausztráliát."
(forrás: Cser Ferenc - Darai Lajos Magyar folytonosság a Kárpát-medencében c. könyve)

A Szeleta-műveltségből kifejlődött újkőkori Bükki kultúra a magyar folytonosság ékes bizonyítéka az őskőkortól az újkőkoron át, tovább egészen napjainkig. A Bükki barlangok és környékének emberi folytonosságát a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat barlangfeltárási eredményei is igazolják (részletek a Gábori Miklós és Kalicz Nándor által lektorált "Lillafüred barlangjai" c. tanulmányból):

"... Lillafüred barlangjai mind a Szinva-patak völgyében helyez­kednek el, tehát már a legrégebbi időkben is alkalmasak voltak emberi letelepülésre.

... Település szempontjából a Bükk-hegység igen szerencsés helyen fekszik. Itt találkozik az Alföld síksága az erdős, mészkősziklás Bükk rengetegeivel. Ez a terület minden idők emberének alkalmas volt a letelepedésre, megtalálta itt a létfenntartásához szükséges termé­szeti adottságokat. A környék egyik része termőföld, a másik állatte­nyésztésre igen alkalmas. A Tisza, a Sajó, a Szinva és az egyéb vizek nagy számban adtak halat, a Bükk-hegység bővelkedett vadban, fában, bányái értékes ásványi kincseket szolgáltattak az ember számára. A terület, mint érintkezési pont az Alföld és a Felvidék között, már az őskortól kezdve alkalmas „vásárvonali” terület volt, korán kifejlett ezen a tájon a csereközvetítés.

Mindezeken az előnyökön felül a Bükk barlangjai a jégkor­szakbeli és az ezt követő korszakok ősemberének védelmet is kínált a hideg ellen az akkori óriási vadállatok, barlangi medve, oroszlán, hiéna, farkas stb. ellen, természetes tehát, hogy a Bükk körül ki­alakult őskori kultúrák legfőbb lelőhelyei a barlangok.

A Bükk-hegység, illetve Lillafüred barlangjaiban az őskorszaki kultúrák egész sorának maradványait tárták fel. Nemcsak az euró­pai jelentőségű jégkorszaki (pleisztocén-kori) ősember emlékeit talál­ták meg itt, hanem gazdag leletanyag tárja fel az újabb, vagyis a csiszolt kőkorszak emberének és kisebb számban az ezt követő korok itt élt emberének maradványait is. Különösen jellegzetesek a leletek közül a csiszolt kőkorszakra jellemző edénymaradványok. A nemzetközi tudományos irodalom ezt a műveltségi kört „bükki kultúra” néven ismeri. Fő nevezetessége, hogy az egyszerű, ősi for­májú edények falaira párhuzamos vonalakkal kimeríthetetlen vál­tozatosságú díszítőelemeket karcolt be az ősember. A bekarcolt vonalakat sokszor fehér mésszel vagy - ritkább esetben - színes festékkel töltötte ki. Az ilyen edénytöredékek főként a barlangok felső, fiatalabb rétegeiből, a csiszolt kőeszközökkel együtt kerültek elő, és ez bizonyítja, hitelesíti az edények korát.

... a lillafüredi barlangok ásatásainak során nem­csak az elsődleges feladatot sikerült megoldani, megtalálni a nyomát a jégkorszaki ősembernek, hanem feltártuk az egymást követő korszakok emberének kultúra-változásait is. Az alsó rétegekből kezdetlegesebb jellegű ún. protosolutrei, a felső rétegből pedig solutrei típusú eszközfajták kerültek elő. Mindkét csoport a szeleta kultúra emléke, de az egyik kezdetlegesebb, a másik pedig fiatalabb, fejlettebb fokhoz tartozik. Előkerültek a régi kőkoron kívül az újabb kőkorból, a késő bronzkorból és a kora vaskorból származó leletek is.

... Újabb kőkori kultúra. A Lillafüred környékén folytatott barlangkutatások alkalmával a felsőbb rétegekben egy fiatalabb őskultúra nyomait is megtalálták a kutatók; ezt az újabb kőkor vagy neolitikum körébe tartozó „Bükki kultúra” néven ismerjük.

Felső-magyarországi lelőhelyekről már régebben is kerültek elő művészi szépségű edények. Az utóbbi évtizedek szorgalmas kutatómunkájának köszönhető, hogy a bükki barlangok fiatalabb rétegeiből előkerülő értékes anyag összegyűjtése után a tudomá­nyos kutatás behatóbban kezdett foglalkozni ezzel a műveltséggel. Már a lillafüredi (hámori) barlangok feltáróinak is feltűntek annak­idején a barlangok felső rétegeiből előkerült érdekes kerámiák.

 Vonaldíszes, mészbetétes „Bükki edény” Mályinkáról

Különösen a Szeleta- és a Herman Ottó barlang rétegeiből származtak ilyen kerámiatárgyak.

A bükki kultúra, az ún. szalagdíszes edényekkel jellemzett műveltség a Bükk szorosabb körzetéből távolabbi vidékre is elterjedt, helyenként a Magyar-Középhegység kisebb völgyei közé is behatolt. Nagy művészi és technikai fejlettség jellemzi ezt a kul­túrát. Igen finom agyagot használt az ősember az edények készí­téséhez, s olyan magas színvonalon álló kerámiát hozott létre, amely ezt a leletcsoportot messze kiemeli az európai újabb kőkori kultúrák közül. Nemcsak az edény anyagának kidolgozására, hanem az edényfelületek díszítésére is vonatkozik ez.

A bükki kultúra jellegének tisztázását az 1928. évi Borsod-Derékegyháza-i ásatások hozták meg. Ez volt eddig a legnagyobb ilyenfajta települőhely és itt tudták a régészek a legzavartalanabb rétegekben megtalálni az újabb kőkori leletanyagot. Itt már sza­bálytalan alakú lakógödröket, tűzhelyeket, hulladékgödröket is találtak. Az ásatások során előkerült leletanyag a bükki kultúra edényművességét tárta a kutatók elé.

Vonaldíszes edénytöredékek, csiszolt csonteszközök a lillafüredi barlangokból. Bükki kultúra.

A durva, egyszerű díszítésű, vagy teljesen dísznélkül való kerá­mia mellett egy sokkal fejlettebb technikával készített edényfajta is mutatkozott, amelynek külső felületén (ritkább esetben a tálak belsejében is) kimeríthetetlen változatossággal művészi díszítést találunk. Leggyakrabban fehér, vörös, sárga színekkel bevont kar­colt díszű edények, ritkább esetben festett edények kerültek elő.

... Amint a leletanyagból kiderül, az újabb kőkori társadalmak még közösen termeltek, a javakat és munkájuk gyümölcsét közösen élvezték. A termelőeszközök fejlődése - megjelent az ásóbot és a kapa - lehetővé tette a primitív kapás földművelést. A növény­termeléssel a főzés igénye is fellépett, s ez teremtette meg az agyagedényt. Ugyancsak a földműveléssel együtt megkezdődött több állatfajta megszelídítése és tenyésztése is. Az így kialakuló gazdasági forma lehetővé tette az állandó letelepülést. Az újabb kőkori ember ruházatát már nemcsak bőrből, hanem nagyrészt növényi anyagokból is készítette.

Újabbkőkori csiszolt kő és csonteszközök, pattintott késpengék a borsod-derékegyházi őstelepről"

 

Az újkőkori Bükki kultúra fényes bizonyítéka annak, hogy a Kárpát-medencei magyar folytonosság az őskőkortól fennáll legalább a Szeleta műveltségtől kezdve, és amely túlélve a jégkorszakot, a megváltozott felmelegedő környezethez alkalmazkodva önállóan kifejlesztette a földműveléshez szükséges eszközöket, és az élelemtárolásra és főzésre kialakított magas színvonalon és művészi érzékkel elkészített kerámia edényeket. Mindezek igazolják, hogy a Kr.e 6-7000 körül indult neolitikus forradalom a Kárpát-medencében is kezdődhetett már igen korán, tehát nem az Anatóliából érkező Kőrös-kultúra hatása révén jött létre, ez utóbbi legfeljebb csak fejlesztett rajta, de hazai vonaldíszes kerámia műveltség önállóan fejlődött ki és sugárzott szét Európában az újkőkorban - vélhetően az akkor még "gravetti" szinten élő lévő embercsoportokat felfejlesztve. Ez a Kárpát-medencéből, a Bükkből kiinduló alföldi vagy vonaldíszes kerámia műveltség adja az európai civilizáció jégkorszak utáni alapját.

"E vonaldíszes és szalagdíszes újkőkori műveltségek kirajzása nem egy szerzőt indított további kutatásokra. Ezek mind felismerték a fentebb részletezett tényt a helyben keletkező és összeötvöződő műveltségről.

Térkép. Európa 5. évezredi földművelő műveltségei

Jelmagyarázat: (1) Körös-Starcevo és azzal rokon csoportok (2) a vonaldíszes kerámia népe
(3) cardium kerámia csoportjai

(Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 107. o.)

Piggott térképe jól szemlélteti azt, amit látnunk kell: ebben az időben Európában az anatóliai elszármazású bevándorlók (1), az őshonos alföldi vonaldíszesek (2) és a szórványos cardium kerámia népe (3) művel földet. A cardium szórványos, komolyan nem számolhatunk vele, mint alapozó jellegű műveltséggel. Marad a másik kettő, a déliek és az alföldiek. Az anatóliai elszármazású déliek kiterjedt hídfőt építettek ki Délkelet-Európában. Műveltségük azonban akkor jutott további lehetőséghez, amikor a Kárpát-medencébe hatolva találkoztak az itteniek saját földműveseivel, mert ezek voltak Európa valódi benépesítői. Az összefoglaló régészeti térképekről megállapítható, hogy a Körös-Starcevo hatott ugyan a helyiekre, de műveltségük Alföldön felvett elemei tovább a helyieken keresztül jutottak a földrészen tovább. Ennél még sokkal fontosabb az, ha Európa kezdeteit tárgyalva végre belátjuk, e két műveltségen kívül nincs más nép, amelyből a későbbiek során fejtegetésekbe kell fogni, későbbi ügyeket megmagyarázni, mert ők Európa igazi alapítói. Minden más fejlemény ezek következménye. (...) Az akadémiai Magyarország története Gábori Miklós ősrégész fejezetével mégis bizonyította a kőkori-újkőkori folyamatosságot a Kárpát-medencében (...)

A vonaldíszes kerámia európai elterjedése Renfrew szerint (Times Régészeti Atlasz. Szerk. Colin Renfrew. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 87.o.) Renfrew szemléletesen mutatja be térképén azt az általános helyzetet, hogy a Kárpát-medencében átdolgozták az anatóliai beérkezők műveltségét, majd vonaldíszes néven maguk lökték tovább Európa nagy tájaira

  (forrás: Mesterházy Zsolt - A magyar ókor c. könyve)


No ennyi biztosan elég is volt a történelmi fejtegetésekből, és talán ennyiből is érződik, hogy a Bükki műveltségek rendkívül jelentősek a magyar őstörténet kutatás szempontjából. 
Mi most viszont továbbmegyünk, hogy megnézzük milyen szép a Lillafüredi Hámori-tó, ahol csónakáztunk egy jót.

***

5. nap

Nyaralásunk utolsó, utazás előtti napjára egy könnyed túrázást találtunk ki, amikor felmásztunk a Milleniumi kilátó toronyhoz, és onnan győződhettünk meg a Föld laposságáról. :)
Innentől beszéljenek a képek:

oda igyekeztünk felmászni...

a viharok ezt a részét sem kímélték a hegyoldalnak

 

 ameddig a szem ellát, lapos a Föld... :)

Visszafelé menet még beugrottunk a lányokkal a Szilvásváradi Archeoparkba további helyi élményeket és ismeretanyagot beszerezni...

A nap befejezéseként még felmentünk egy nagyon kellemes kis rétre, ahol minden bizonnyal a Lipicai ménest szokták legeltetni. Itt végre kipróbáltuk milyen érzés egy domboldalról lehemperegni... szédítő, de gyerekkort felidéző élmény volt!

Nos, ennyi volt a kirándulásunk, másnap hazafelé magunk mögött hagytuk e csodálatos hegységet, ahová érzésem szerint még visszatérünk egyszer...

***

Biztos felmerült néhány olvasóban, hogy miért is nevezem ezeket az ősi Bükki lelőhelyeket magyar gyökereknek, miközben "hol voltunk mi még akkoriban"? Azért jelenthetem ki ezt ilyen bátran, mert tudományosan igazolható tény, hogy a magyarság több ágból font életfájának népi ága itt, a Kárpát-medencében alakult ki, és folyamatosan lakja, lakjuk a kora kőkortól kezdve napjainkig. Az itt kifejlődött népességet az évezredek viharai sosem tudták teljesen kipusztítani, elüldözni és az időnként ideáramló népekkel való ötvöződés/keveredés ellenére is meg tudta őrizni eredeti, helyben kialakult kultúráját, találékonyságát és genetikai összetételét. 
Az utolsó jégkorszak alatt, majd az ezt követő felmelegedés évezredeiben a Kárpát-medence folyamatosan lakott volt, bővelkedik leletekben, és leleményes lakói az ember több vívmányát találták fel, úgy mint nyíl, dárda, furulya, jégverem, szekér, stb., bizonyos tekintetben jóval megelőzve másokat. A magyar nép, nyelv, és szellemiség gyökerei magabiztosan visszanyúlnak legalább ötvenezer évre, a Bükki Szeletai műveltségig, aminek folyamatos és bizonyított a jelenléte egészen a jégkorszak végéig, majd ezután innen indul a Kárpát-medence újkőkori forradalma, az alföldi vagy vonaldíszes kerámia műveltségével, és így tovább a régészeti korokban (rézkor, bronzkor, vaskor, stb.) különböző nevekkel illetett műveltségekkel, egészen az Árpádék féle államalapításig, amely csak egy "honfoglaló" esemény a népvándorlások korában - több tucat hasonló beáramlás történt, melyeket a nagy létszámú helyiek mindig magukba olvasztottak, átvéve a beérkezők kulturális elemeit, de megőrizve az eredeti szellemiséget. A Kárpát-medencei magyar folytonosság bizonyított, bár nincs itt most mód ezt jobban kifejteni. 

Annyit érdemes összefoglalásként leszögezni, hogy a kirándulásunk alkalmával meglátogatott helyszíneken, a kőkori Bükki műveltség különleges jelentőségű, a nyugat-európaitól eltérő, helyben kialakult Kárpát-medencei emberi életfa, ezen belül is kiemelkedő gyökérzet a Suba-lyuk, a Szeleta, az Istállóskői, és a Balla barlang:

(kiemelt jelentőségű lelőhelyek, forrás: Bükki Nemzeti Park)

Akit bővebben érdekel a téma, azt el tudom látni a megfelelő irodalommal. 

Ezzel végére is értem a történelmi ismeretekkel átszőtt élménybeszámolómnak, remélem elnyerte tetszésedet kedves barátom. Ha nem, akkor sincs harag, nekem jól esett megemlékezni róla. :)