A Föld után

Filmkritika következik, mert csak. Ilyen még úgy sem volt (asszem). 

Tudom, hogy a világban mindenhol forrnak az indulatok, és a sziájés gyerek lehallgatási sztorijával épp szépen megalapoztak egy jó kis világháborúnak, meg amúgy itthon sem túl rózsás a helyzet ezzel a mutyikormánnyal, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozok ezekkel a piszlicsáré ügyekkel, inkább nézzük mi lesz velünk 1000 év múlva!  

Szóval megnéztem a moziban M. Night S. újabb filmjét, az After Earth (A Föld után) c. produkciót, melyet én is jó szívvel beharangoztam korábban. Sajnos azonban nagy csalódásról kell beszámoljak, már azoknak akiket érdekel a véleményem e téren. Írásom tele lesz spoilerrel, ami magyarul kábé annyit tesz: előre lelövöm a poénokat, szóval aki meg akarja nézni, az ne olvasson tovább, aki meg nem annak meg tökmindegy. :)

Alapvetően a történettel semmi bajom nem lenne, mert az alapötlet szerintem jó: a csúnya emberiség gallyravágja a Földet, és elhagyni kényszerül, majd 1000 év múlva egy hajótörés két túlélője visszakerül, és kénytelenek megküzdeni a Földet azóta visszabirtokló természet erejével (leginkább állatokkal, és leginkább a fiúcskának, mert az apuka előbb kiesett az űrhajóból, aztán valahogy előkerült, de mozgásképtelen), valamint meg kell küzdjenek a saját apa-fia konfliktusukkal is. És pont azért dühítő a kidolgozás, mert ebből a sztoriból sokkal többet ki lehetett volna hozni! Egy elképesztően mélyreható, lelkeket érintő túlélőfilmet lehetett volna kihozni belőle, ahol megmutatkozik kiben mi lakozik, s hogy még egy gyerek is fel tud nőni a felnőtteknek is nehéz feladathoz ha a körülmények úgy diktálják. E helyett egy jó alapokra épített összecsapott bugyutaságot kaptunk. Rettenetesen felületesen van csak megmagyarázva az egész háttértörténet, kábé 5 percben, hogy hogyan és miként kellett elhagynia szülőbolygóját és került az emberiség egy másik bolygóra. Ráadásul teljesen érthetetlen módon bejön egy szokásos "gonosz idegenek" szál, akik már megint azt a - szintén szokásos - célt tűzték maguk elé, hogy kiírtanak minket írmagostul. Már megint. Illetve ők is. Tépjetek egy sorszámot és álljatok be a többi mögé, mert jócskán hosszú már az sor. Legalábbis ha az elmúlt néhány évtized sci-fijeit nézem. Na, de filmünk esetében még az én fenti leírásomnál is kevesebbet, kb. egy fél mondatot, és három másodpercnyi képanyagot kapunk arról, hogy jöttek ezek az idegenek kottáskodni velünk. De hogy kik ők, hol találkoztunk, miért kötöttek belénk, satöbbi az nem derül ki. Egyszerűen csak feldobták ezt a labdát, majd valaki elkapta egy erkélyen és bevitte. Nincs leütve, nem esett le, nincs kitalálva. Szar. Pedig valahol ez is lenne a lényege a film végi katarzisnak, amikor sikerül legyőzni az egyik bestiát, hogy ezek sem legyőzhetetlenek. Na mindegy.

A látványvilág sem volt egy túl nagy szám, főleg azokkal a fóliatekercsekből, hungarocellekből, és lepedőkből álló űrhajó-belsőkkel. Hát valahogy nem így képzelem el a jövő űrhajóit, bár ez talán még magyarázható azzal, hogy a másik bolygón menedéket találó emberiség sok tudását elfelejtett generációk múltán, illetve hogy nem állnak rendelkezésére a Földi anyagok, ezért csak ilyen műanyag szarokat tud építeni, és ezekkel áthidalni a csillagközi távolságokat. A tudományos magyarázatok persze egy az egyben kimaradtak a filmből, de hát mit tegyünk, nem fizikusoknak készült. Ami persze még zavaróbb, hogy egy csillagközi utazásra képes emberiség képtelen egy rohadt puskát magával vinni, és csak egy lándzsája van?? Meg jópofa volt, hogy a katonák védőruhája a létező összes mindent mért, mutatott és lereagált, kivéve egy dolgot: a viselők feromon-szintjét (félelem-szagot) melyet a csúnya vak idegenek egyedül képesek voltak észlelni. Érted? A gyilkos idegenek nem látnak, de érzékelik a befosott ember közelségét, erre olyan védőruhát fejlesztenek ki, amelyik nem foglalkozik ezzel az alapvető ténnyel, nem szigeteli le a kibocsájtott feromon-felhőket, viszont cserébe a ruha a színét frankó módon tudja variálni. Áááá...

Aztán. Sok film ott bassza el, hogy kizárólag a látványvilágra építenek, és nem törődnek a megfelelő egyensúllyal, az arányokkal, vagy az olyan elcsépelt filmes eszközökkel, mint "karakterfejlődés" - pedig ez utóbbi azért nagyon fontos, mert csak így tudunk igazán belépni a sztoriba, beleélni magunkat, közel engedni, megszeretni a szereplőt, ha látjuk esendőségét, majd a külső okok miatti belső változásait, és végül a virág kinyílását, a karakter végkifejletét, ahová eljutott kalandjai során. Na most ez halványan megcsillan a Föld utánban, de sajnos édeskevés módon. Nem is a főhős srácot hibáztatom, mert egy gyerekszínésznek piszkosul jónak kell lennie ahhoz, hogy egyedül a hátán vigyen el egy többmillió dolláros produkciót, amire csak néhányan képesek. Will Smith fia jó, de nem eléggé. Kapunk ugyan egy tipikus apa/fia, azaz megfelelési kényszer/szeressem-vagy-neveljem szálat, de sajnos kidolgozatlan, klisékkel teli. Aztán például hiányoltam, hogy ha már a gyereket "Védőr"-nek képezték ki (akik az emberiség megmentői), és már záróvizsgát is tett (sikertelenül ugyan), akkor azért elvárható lenne valami harci képesség felmutatása. Ehelyett a kis srác nem csinál mást mint ijedt képpel végigfut a filmen lándzsájával hadonászva, és az utolsó jelenetnél egy mindennél keményebb harcos válik belőle. He? Hol a fokozódás, a felépítés, a karakterfejlődés? És ami még ennél is idegesítőbben hiányzik a filmből az maga a túlélés bemutatása. OK, hogy van néhány csillagháborús kütyüje, de egyszer nem látjuk a film alatt, hogy mondjuk inna, vagy próbálna az őserdőben valami táplálék után nézni, neaggyisten vadászni - ha már ott van végig a kezében az a többfunkciós faszájos nanoizé lándzsa. Nem, sajnos a túlélőfilmben nem került bemutatásra hogy szerez élelmet és innivalót magának a srác, akinek az a feladata hogy néhány nap alatt lefusson 100 kilométert egy olyan őserdőben, ahol mindenki más rá feni a fogát. 

E helyett kapunk egy nagyon bugyuta keselyűs történetet, miszerint az óriási kondor elkapja a fiút, felviszi a fészekbe a fiókáknak hús gyanánt, de a srác felébred, majd a pont akkor támadó mutáns fog nélküli kardfogú tigris utánzatok ellen igyekszik felvenni a küzdelmet ("ne bántsátok őket" felkiáltással - he??), és megvédeni a fiókákat (he?), amelyek egy perccel korábban még az ő fülét csipkedték, majd miután a keselyű fészket az anyamadárral közösen sikeresen megmentették, a fiú elmegy és megfagy egy tóparton (he?) a hirtelen támadt hidegben, de a nagy madár betakarja és az élete árán megmenti. Áááááá, mi van??? Hová tették a józan eszüket a készítők? Állítólag a történetet maga Will Smith írta, így talán nem csoda hogy ilyen ökörségek vannak benne. Mindenki maradjon meg annál, amiben jó. M. Night Shyamalan korábbi filmjeiben pont a történetek súlya és a mélyre ható, lelket és pszichét is megmozgató megjelenítés volt a nagy előny. Pl. a Hatodik érzék c. filmben sokkal többet ért száz kísértetnél egy ágyban suttogó rémült kisfiú teljesen hiteles bemutatása ahhoz, hogy minden néző odaszarjon a székre. Ebben a filmben viszont nincs ilyen kaliberű jelenet. Egy egyszerű szörnyes film, amit a végén mindenféle áldozat nélkül legyőznek. Nincs katarzis, nincs veszteség, nincs dráma - még a több napig (hétig?) magára hagyott, törött lábú apa (Will) is megússza élve, pedig neki aztán tényleg nem szabadott volna megmenekülnie, akkor lett volna hiteles és emlékezetes a film. Akkor ha a gyerek ebben az akcióban felnő, és átveszi az apja helyét. Nem, e helyett kaptunk egy nyálas, ámerikásan tisztelgős (érted, másik bolygó, másik emberiség, de még mindig úgy tisztelegnek mint az ámerikai katonák ma) befejezést.

   

És ami még fentieknél is jobban fáj az az, hogy kihagyták a legnagyobb ziccert ami csak létezhetett ebben a történetben! A közönségnek úgy lett beharangozva ez a film, hogy ezer évvel jelen korunk után játszódik, de ettől még símán bedobhatták volna a film végére, hogy valójában nem a jövőt látjuk, hanem a távoli múltat, s ez az űrhajó-katasztrófa vezetett el a mai emberiség kialakulásához - tök mindegy milyen genetikai, vagy populáció-szaporulati mesével állították volna elő ezt a csattanót. Pedig mekkora ötlet lett volna már! :)

De hogy valami jót is írjak volt benne két tudatosságnövelő tanítás, amit persze már lelőttek az előzetesben is, de itt azért jobban ki volt dolgozva.

Az egyik tanítás a jelen pillanat fontossága volt. Átérezni a "jelen vagyok" itt és most semmihez nem hasonlítható érzését, ekkor tud csak igazán kilépni az ember az egója által felépített álom/gondolat-világból, és (ön)tudatára ébredni a valóságnak. Ennek eléréséhez különböző technikákat hallunk a filmben, melyek alapvetően hasznosak, olyanokat mint: térdelj le, érezd az illatokat, tapintsd a földet, lásd a vízen játszó napfényt, érezd hogy ott vagy és élsz, lépj be a pillanat erejébe. Ezekkel a módszerekkel tényleg kizökkenhetünk az elmetartalmaink és gondolathullámaink valótlan illúzió világából, és megtalálhatjuk a valódi önmagunkat az egyetlen létező időpillanatban, a jelenben.

A film másik nagy tanítása szintén fentiekhez köthető, miszerint a félelmeink nem valósak, csupán előre, a jövőre kivetített gondolatok. Képek, képzetek melyek nem léteznek. A veszély valós, a félelem viszont döntés. Ezek nagy igazságok azért, még ha rá is kenik, hogy szcientológia-gyanús.

Összességében tehát elmondható, hogy sajnos egy tipikus hálivúdi látványfilmet kaptunk, egy kis keleti bölcsességgel megfűszerezve, melyek nélkül még felejthetőbb lenne ez a produkció. Az ásítozó néző végig azzal nyugtatja magát, hogy most egy Shyamalan-filmet néz, így biztosan lesz valami gyomorrúgással felérő, nagy csavar a végén, vagy legalább valami misztikum. De nem, ez a bosszantóan unalmas Will Smith-film tényleg csak ennyi: elindulnak, lezuhannak, rohangálnak, segítséget hívnak, hazamennek, függöny. Én azért ajánlom mindenkinek, aki szereti a fantasztikus filmeket, mert mondom, az alaptörténete jó, és lehet rajta gondolkodni. A megvalósítás sajnos erre már nem ad túl sok lehetőséget.