A haszontalan egyharmad

(A minap egy kollégámnak innen az udvarból ellopták a bicikli-ülését. Nem nagy cucc, tudom, apró kellemetlenség a világban zajló gaztettek között, de azért elég szar egy rohadék miatt csövön megtenni az utat hazáig. Ilyenkor azért hajlamos az ember azt gondolni, hogy az ilyen "emberekkel" is csak egyel többen vagyunk a Földön. Persze az is igaz, hogy ez a piti tolvaj legalább valamiféle hasznot hozott - legalábbis magának, míg rengetegen vannak, akik tényleg csak a statisztikai adatokat javítják felfelé; tanácsadók, közjegyzők, píárosok, stb.. Elismerem ez nem túl humánus gondolatsor, de egyre inkább azt érzem szűk már ennyi és ilyen különböző nézetű embernek ez a golyóbis. Vagy "ők" tűnjenek el, vagy "mi" lépjünk egy másik osztályba, de történjen már valami, mert ez a szimuláció kezd eldurvulni... Jó, tudom, a sikeres vizsga, mint ahogy az osztályismétlés is egyéni feladat / kudarc - M.)

"Ford Prefect és Arthur Dent továbbvánszorgott a hajó végtelennek tűnő folyosóin. A másodtiszt mögöttük masírozott, s időnként odavakkantott nekik egy-egy figyelmeztetést, mint például: "Csak semmi gyanús mozdulat!" meg effélék. Úgy tűnt nekik, hogy legalább egymérföldnyi kávébarna színű faliszőttes vonult el mellettük. Végül egy nagy acélajtóhoz, értek , amely a másodtiszt kiáltására félresiklott az útból.

  Beléptek az ajtón.

  Ford Prefect és Arthur Dent számára nem a több ezer sziporkázó csillag látványa volt a legfigyelemreméltóbb dolog a parancsnoki hídon, a csillagoké, amelyek a tizenöt méter átmérőjű, félgömb alakú kupoláról ragyogtak le rájuk. Olyasvalakinek, aki étkezett már a Világ Vége Étteremben, az efféle csodák mindennaposak. Nem is a bámulatra méltó műszerek sokasága nyűgözte le őket, amely a környező falat takarta. Arthur elképzelése szerint pontosan így kellett kinéznie egy igazi űrhajónak, Ford pedig egyenesen ódivatúnak ítélte meg a berendezést, megerősítve gyanújában, hogy a Katasztrófasújtotta Terület műrepülő hajója legalább egy-, ha nem kétmillió évvel korábbra ragadta őket a saját idejüknél.

 Nem, ami igazán váratlanul érte őket, az a fürdőkád volt. A fürdőkád közel két méter magas piedesztálon foglalt helyet, melyet kék vízikristályból nagyoltak ki. A kád maga egy barokk monstrum volt, olyan, amilyet nem sűrűn látni a Beteges Képzelet MaXimegaloni Múzeumán kívül. A belek módjára tekergőző csövezetet aranylevelekkel hangsúlyozták ki, ahelyett hogy éjszaka, amikor senki sem látja, szép csendben elhantolták volna az egészet egy jeltelen sírban. A csapok és a zuhanyzófeltét látványa még egy lidércnek is nyugtalan álmokat okozott volna.

 A kád borzasztóan nem odaillőnek hatott a parancsnoki híd fődarabjaként , és a másodtiszt annak az embernek az elkeseredett atmoszférájával közeledett hozzá, aki ezzel maradéktalanul tisztában van.

- Kapitány úr! - kiáltotta összeszorított .fogakkal, ami nem volt egy egyszerű trükk, de az évek során sikerült tökélyre vinnie.

- A, hello, másodtiszt - mondta a kapitány, barátságosan intve a szivaccsal -, hogy vagyunk, hogy vagyunk?

 A másodtiszt, ha lehet, még feszesebb vigyázzba merevedett, mint volt.

- Előállítottam a foglyokat, uram, akiket a hetes tárolóban füleltem le - vakkantotta.  

  Ford és Arthur zavartan köhécselt.

- Ööö... hello - mondták.

  A kapitány barátságosan végignézett rajtuk. Ezek szerint a másodtiszt csakugyan ejtett foglyokat, gondolta. Jóleső érzés látni valakit, aki azzal foglalkozik, ami a legjobban fekszik neki.

-Á , hello, hello - köszöntötte őket. - Elnézést, hogy nem állok fel , de épp fürdöm egy kicsit. Fogyasszanak egy kis dzsynneis tonnykot.

Nézzen körül a hűtőben , első tiszt.

- Igenis, uram.

 Különös tény, amelynek senki sem tudja a valódi jelentőségét, de a Galaxis ismert világainak mintegy 85 százalékában - primitívekben és hiperfejlettekben egyaránt - létezik egy italféle, amelyet dzsynneis tonnyknak, dzsínan toniksznak, gin-N-N-T'N-ixnak vagy dzsinand-o-niksznak hívnak, vagy ugyanannak a fonetikus alaptémának ezernyi más variációjaként említenek. Az ital maga nem azonos a különböző helyeken, hanem a sivolviai "csinanto/mningsz"-tól, amely közönséges csapvizet jelent, a szobahőmérsékletnél valamivel melegebben szervírozva, egészen a gagrakaki cines-Tóni-xig változik, amely pillanatok alatt végez egy ökörrel. A hasonló hangzáson kívül az az egyetlen közös vonásuk ezeknek, hogy valamennyit még azelőtt találták fel és nevezték el, hogy az illető világok kapcsolatba léptek volna bármely más világgal.

 Mi következik ebből a tökéletesen egyedülálló tényből?

 Bármelyik elméletét tekintjük is a strukturális nyelvészetnek , ez a tény nem illeszkedik egyik elképzeléshez sem, és mégis valósnak kell tekintenünk. Idős strukturális nyelvészek nagyon fel szoktak dühödni, amikor fiatal kollégáik előhozakodnak a kérdéssel. A fiatal struktúrális nyelvészek ugyanis erős izgalomba jönnek a dologtól, és késő éjszakáig ébren tartja őket a meggyőződés, hogy egész közel járnak valami alapvető felismeréshez, míg végül idő előtt idős strukturális nyelvészekké válnak maguk is, akiket dühít a fiatalok viselkedése.

A strukturális nyelvészet szerencsétlen diszciplína, tele keserű ellentéttel, s művelői túl sok éjszakát töltenek azzal, hogy keserűségüket dzsynneis tonnykba fojtsák.

A másodtiszt frusztrációtól remegve állt a kapitány fürdőkádja előtt.

- Ki sem hallgatja a foglyokat, uram?! - méltatlankodott szinte sírva.

A kapitány értetlenül nézett le rá a magasból.

- Mi a fészkes fotonért hallgatnám ki őket? - kérdezte.

- Hogy információt szedjen ki belőlük, uram! Hogy megtudja, mért jöttek ide!

- Ugyan, hová gondol! - mondta a kapitány: - Szerintem csak egy kis dzsynneis tonnykra ugrottak be hozzánk.

- De uram, ezek a foglyaim! Ki kell hallgatnom őket!

- Na jó -mondta -, ha mindenáron ragaszkodik hozzá, akkor kérdezze meg őket, hogy mit akarnak inni.

 A másodtiszt szemében kemény és fagyos fény csillant. Lassan közeledett Ford Prefecthez és Arthur Denthez.

- Oké, ti mocskok. . .- csikorgatta a fogát. - Ti férgek. . . - döfte oldalba Fordot a Durr-O-Dum puskával.

- Csigavér, másodtiszt - rótta meg enyhén a kapitány.

- Mit isztok?! - ordította a másodtiszt.

- Hát, a dzsynneis tonnyk nem hangzik rosszul - mondta Ford.- Mit szólsz hozzá, Arthur?

Arthur pislogott.

- Mi? Ja, igen, jó lesz - mondta.

- Jéggel vagy jég nélkül?! - üvöltötte a másodtiszt.

- Jéggel, ha szabad kénem - mondta Ford.

- Citromot?!

- Igen, kérek - mondta Ford. - Meg ha volna egy kis ropiféle, akkor abból is. Lehetne sajtosat?

- Itt én kérdezek! ! ! - bömbölte a másodtiszt, akit a lapos guta kerülgetett dühében.

- Ööö... másodtiszt.. ? - szólt lágyan a kapitány.

- Uram?

- Ebből ennyi elég lesz. Leléphet. Épp egy kis idegnyugtató fürdőt veszek, tudja -  A másodtiszt szeme - ahogy az ordítva lökdöső szakmában mondják: - hideg réssé húzódott össze, azt a benyomást keltve a szembenálló féllel, hogy a szemek tulajdonosa elvesztette a szemüvegét, vagy nehezére esik az ébren maradás. Hogy mi ebben az ijesztő, azt egyelőre homály fedi.

 A másodtiszt fenyegető léptekkel elindult a kapitány emelvénye felé. A szája keskeny, kemény vonallá préselődött. Nehéz volna meg mondani, hogy ebben, megint csak, mi olyan ijesztő. Mert ha, teszem azt, a Traal dzsungelét járva hirtelen szemben találnád magad a legendás mohó bogárpattintó fenevaddal, minden okod megvolna örülni, ha a szája keskeny, kemény vonallá préselődne, ahelyett hogy mint rendesen, marcangolásra kész agyarak nyálas erdejét tárná fel rémült szemeid előtt.

- Emlékeztetni szeretném, uram - sziszegte a másodtiszt a kapitány felé -, hogy több mint három éve tartózkodik abban a kádban!

Végszava elhangzása után a másodtiszt sarkon fordult, és félrevonult egy sarokba, hogy az úgynevezett lövellő pillantást gyakorolja zsebtükrében.

A kapitány kényelmetlenül feszengett a kádban. Szabadkozó mosollyal nézett Ford Prefectre.

- Tudja, az én munkám mellett nagyon f9ntos, hogy az ember kímélje az idegeit - magyarázta.

Ford lassan leeresztette a kezét.

A mozdulat nem váltott ki reakciót a másodtisztből. Erre Arthur is leeresztette a magáét.

Ford lassú, óvatos léptekkel közelített a fürdőkád piedesztáljához.

Megpaskolta a tenyerével.

- Csinos egy darab - hazudta.

 Azon tűnődött, vajon elnéznének-e neki egy vigyorgást. Nagyon lassan és óvatosan elvigyorogta magát. Elnézték neki.

- Ööö... - szólította meg a kapitányt.

- Igen? - kérdezte a kapitány.

- Nem tudom - tapogatózott Ford -, megkérdezhetem-e, hogy mi is tulajdonképpen az ön munkája...

Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát.

Ford hátrapördült. Az első tiszt volt az, az italokkal.

- Parancsoljanak - kínálta őket.

-Á, hálás köszönet - mondta Ford, majd Arthurral együtt elvett egy pohár dzsynneis tonnykot. Arthur megkóstolta az italt, és meglepetten fedezte fel, hogy egész olyan az íze, mint a szódás whiskyé.

- Úgy értem - kortyolt egyet Ford is a poharából -, hogy nem lehetett nem észrevenni odalenn a hullákat.

- A hullákat? ! - csodálkozott a kapitány.

Ford elgondolkodott. Lehet, hogy a látszat csal, gondolta, és a kapitány nem is tudja, hogy tizenötmillió holttest van a hajóján?

A kapitány kedélyesen bólogatva játszadozni kezdett a gumikacsájával.

Ford körülnézett. A másodtiszt rámeredt a tükörből, de csak egy pillanatig, mert folyton másfelé lődözte a tekintetét. Az első tiszt csak állt, kézében az italos tálcával, és jóindulatúan mosolygott.

- A hullákat? - ismételte meg a kapitány.

Ford megnyalta a szája szélét (mármint a sajátját).

- Igen - mondta. - Azokról a halott telefonmosókról és könyvelőkről beszélek, ott lenn a tárolókban.

A kapitány értetlenül nézett egy darabig, majd hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett.

- Ja, hát azok nem hullák! - mondta. - Te jó ég, dehogyis azok!

Csak le vannak fagyasztva, de fel fogják éleszteni őket.

Ford most olyasmit tett, amit csak nagyon ritkán. Pislogott.

Arthur mintha transzból ébredt volna.

- Úgy érti, hogy egy egész rakomány fagyasztott fodrász van a hajón? - csodálkozott.

- Hát persze - mondta a kapitány. - Milliószámra vannak. Fodrászok, életunt tévéproducerek, személyzetisek, vagyonőrök, szóvivők, tanácsadók, amit akar. Egy új bolygót fogunk velük gyarmatosítani.

 Ford kissé megszédült.

- Szenzációs vállalkozás - tette hozzá a kapitány.

- Ezzel a népséggel? - kérdezte Arthur.

- Félreérti a dolgot - mondta a kapitány. - A miénk csak egyike a Bárkaflotta hajóinak: Ez itt a B bárka. Elnézést, nem engedne még egy kis meleg vizet a kádba?

 Arthur kinyitotta a csapot, mire rózsaszínű, habzó vízzuhatag nyaldosta körül a kád belsejét.. A kapitány elégedetten felsóhajtott.

- Köszönöm, drága barátom. De miért nem isznak még? Kérem, szolgálják ki magukat.        

 Ford letette a poharát, elvette az üveget az első tiszt tálcájáról, és színültig töltött magának.

- Mi az a B bárka? - kérdezte.

- Hát ez - mondta a kapitány, és körbeúsztatta a kacsát a habos vízben.

- Igen - mondta Ford -, de...

- Tudja, az történt - mondta a kapitány -, hogy a bolygónk, az a világ, ahonnan jövünk, hogy úgy mondjam, el volt veszve.

- E1 volt veszve?

- De el ám. Így aztán mindenki azt mondta, legjobb , ha az egész lakosságot bepakoljuk egypár óriási űrhajóba, és áttelepítjük őket egy másik bolygóra.

Mondandója végére érve elégedett nyögéssel dőlt hátra a kádban.

- Úgy érti, hogy egy olyanra, amelyik kevésbé van elveszve? - kérdezte Arthur.

- Mit mondott, kedves barátom?

- Egy kevésbé elveszett bolygóra? Mármint, hogy oda akarnak-e áttelepülni.                 .

- Áttelepülni, igen,  hogy aztán elhatározták , hogy építenek három hajót, tudja, három űrbárkát, és... De nem untatom magukat?

- Nem, nem, dehogy - mondta Ford határozottan: - Nagyon lebilincselő, amit mond.

- Tudja, nagy öröm ez számomra - merengett a kapitány. - Mármint, hogy egyszer végre valaki mással is beszélgethetek a változatosság kedvéért.

 A másodtiszt pillantásai lázasan lövelltek összevissza a teremben, majd végül visszatelepedtek a tükörre, mint egy pár légy, amit rövid időre felriasztottak a kedvenc ürülékéről.   

- Az a gond az ilyen hosszú utazásokkal - folytatta a kapitány -, hogy az ember végül saját magával kezd el társalogni, ami borzasztóan unalmas dolog, mert az esetek ötven százalékában tudja, hogy mit fog mondani legközelebb. .

- Csak ötven százalékában? - lepődött meg Arthur.

A kapitány egy pillanatig töprengett ezen.

- Igen, körülbelül az esetek felében, azt hiszem. Erről jut eszembe: hol van a szappan? - Addig halászott rá, míg megtalálta.

- Na mindegy - folytatta. - Szóval, az a lényeg, hogy az első hajóba, az A-ba kerültek volna a ragyogó koponyák, a vezetők, a tudósok, a nagy művészek, tudja, az összes alkotó, a harmadikba, a C hajóba pedig azok, akik ténylegesen dolgoztak, építettek valamit. Így a B hajóba, vagyis a miénkbe került mindenki más, tehát a középréteg.

 A kapitány boldogan elmosolyodott.

- És minket küldtek ki először - fejezte be, egy kis fürdőrigmust hümmögve.

 A kis fürdőrigmus, amelyet direkt az ő számára komponált világának egyik legtermékenyebb rímfaragója (aki pillanatnyilag a .harminchatos tárolóban szunyókált vagy kilencszáz méterre tőlük), egy olyan pillanatot hidalt át, amelyet máskülönben kínos csend töltött volna ki. Ford és Arthur zavartan topogott, és kétségbeesve kerülte egymás tekintetét.

- Ööö. . . - kérdezte Arthur egy pillanat múlva. - Tulajdonképpen mi volt a baj a bolygójukkal?

- Hát, amint már mondtam, kárhozatra volt ítélve - felelte a kapitány. - Valami olyasmi volt, hogy össze fog ütközni a nappal vagy mi.

Vagy a hold fog nekünk jönni. Valami efféle. Akármi volt is, abszolúte borzasztó kilátással kecsegtetett.

- Jé! - szólt közbe az első tiszt. - Én meg úgy tudtam, hogy háromméteres piranhaméhek raja támadt a bolygóra. Ezek szerint mégsem ez volt a baj?

  A másodtiszt hátraperdült, a szemében az a fajta hideg és kemény tűz lángolt, amit csak rengeteg áldozatos gyakorlás árán lehet elsajátítani.

- Nekem nem ezt mondták! - sziszegte. - A parancsnokom szerint a bolygót az a sors fenyegette, hogy fel fogja legelni egy hatalmas mutáns csillagkecske!

- Nahát, tényleg. . ? - mondta Ford Prefect.

- Igen! Egy iszonyatos fenevad a pokol fenekéről, tízezer mérföld hosszú, kaszaéles fogakkal, óceánforraló lehelettel, olyan karmokkal, amik kontinenseket képesek felszaggatni gyökerestül, nap módjára égető ezernyi szemmel, millió mérföldre tátható , nyáladzó állkapoccsal, egyszóval olyan szörnyűség, amilyent még soha, de soha. . .

- És biztos, ami biztos, magukat engedték előre, igaz? - érdeklődött Arthur.

- Úgy van - mondta a kapitány. - Mert mindenki úgy volt vele - és szerintem igazuk is volt -, hogy a közhangulat miatt nagyon fontos, hogy a többiek érezzék: olyan bolygóra mennek, ahol tiszták a telefonok, és számíthatnak egy jó hajvágásra.

- Na, igen - helyeselt Ford. - Méltányolandó szempont, elismerem. Na és a többi hajó, ööö... követte magukat?

A kapitány nem felelt rögtön. Hátratekerte felsőtestét, és elnézett a hatalmas hajótest felett, a Galaxis ragyogó középpontja felé. Hunyorítva fürkészte a hihetetlen messzeséget.

- Nos, ha már így rákérdez - eresztett el egy enyhén rosszalló pillantást Ford Prefect felé -, meg kell mondanom, hogy különös módon egy nyikkanást sem hallottunk felőlük öt éve, amióta elindultunk.. De bizonyára mögöttünk járnak valahol.

A kapitány pillantása ismét a messzeségbe révedt.

Ford tekintete követte a kapitányét, majd elgondolkodva összevonta a szemöldökét.

- Hacsak - mondta halkan - meg nem ette őket a kecske. . .

- Na igen. . . - mondta a kapitány, akinek némi kétkedés lopódzott a hangjába. - A kecske. . . - A kapitány tekintete átsiklott a hidat határoló készülékek és komputerek halmazára. A műszerlámpák ártatlan pislogással állták a nézését. A csillagok felé fordult, de ezek sem árultak el semmit. Tisztjeire pillantott, akik szemlátomást a maguk gondolataival voltak elfoglalva.

 Ford Prefectre vándorolt a tekintete, aki válaszként felvonta a szemöldökét.

- Tudja, fura egy dolog - szólalt meg végül a kapitány -, de most, így elmesélve. . . Úgy értem, első tiszt, nem találja különösnek ezt az egészet?

- Öööööööö. . . - felelte az első tiszt:

- Nos - mondta Ford -, úgy látom, rengeteg megbeszélnivalójuk lesz egymással, úgyhogy kösz az italokért, és ha ki tudnának tenni minket a legközelebbi bolygón, hát...

- Na igen, ez egy kicsit problémás, tudja - mondta a kapitány -, mert azt a trajektóriás bigyót még azelőtt beállították, hogy elhagytuk volna Golgafrinchamet. Gondolom, részben azért, mert nem vagyok valami jó számtanból, és. .

- Úgy érti, hogy nem tudja irányítani a hajót? ! - kiáltott fel Ford, akinek egyszerre elment a kedve ettől a kérdezve rávezetéses játéktól.

- No és mikorra számítják elérni azt a gyarmatosítandó bolygót?

- Ó, hát már majdnem ott vagyunk, azt hiszem - mondta a kapitány. - Bármelyik másodpercben megérkezhetünk. Talán ideje is volna befejeznem ezt a kis fürdést. Csak nem tudom rászánni magam, olyan jólesik..

- Tehát lényegében egy percen belül landolni fogunk? - kérdezte Arthur.

- Nos, nem annyira landolni, mint. . . ööö. . . mint inkább. . .

- Mint inkább mit? - kérdezte Ford élesen.

- Hát - válogatott a kapitány óvatosan a szavak között -, úgy rémlik, hogy a lezuhanás jobban... -.

- Lezuhanás? ! - kiáltott fel egyszerre Ford és Arthur.

- Ööö. . . igen - mondta a kapitány. - Igen, azt hiszem, ez része a tervnek. Volt rá valami borzasztó nyomós ok, ami pillanatnyilag nem akar beugrani. Valami, ami azzal volt... ööö..

Ford felcsattant:                        

- Az egész bagázs egy rakás szerencsétlenség! - ordította.

- Ja, igen - csillant fel a kapitány szeme -, most már emlékszem.  Ez volt az az ok!

 A GALAXIS Útikalauz stopposoknak ezt írja a Golgafrincham bolygóról:

 Ősi és titokzatos történetét legendák övezik: A bolygó földje azoknak a harcosoknak kiontott vérétől vörös, ill. helyenként zöld, akik meghódítására törtek. Napszítta, kopár vidék ez, ahol a tikkasztó levegő parfümös források illatától terhes, amelyek nedve forró és száraz sziklákon csordogál, táplálva a sötét és mósuszillatú zuzmók tömegét. A lázas szenvedélyek földje ez, és a mámoros képzeleté, különösen, ami a zuzmókkal élőket illeti, de egyszersmind a hűvös és. borús gondolatoké is, főleg azok körében, akik a zuzmófogyasztást megtagadják, s árnyas fát találtak maguknak a hűsölésre. Az acél, a vér és a hősiesség földje ez, ahol a test és a lélek törekvése egyaránt érvényesül.   Ennyit röviden a bolygó történetéről.   És ebben az ősi és rejtélyes történelemben az Arium nagy Kerengő Költői voltak a legrejtélyesebb alakok. Ezek a Kerengő Költők a távoli hegyek hágóiban éltek, ahol is heverészve várták a gyanútlan utazók csoportjait, hogy köröttük kerengve kövekkel hajigálják meg őket.

  Amikor pedig az utazók kiabálni kezdtek , hogy mért nem takarodnak inkább verset írni ahelyett, hogy másokat molesztálnak az örökös kőhajigálással, hirtelen abbahagyták a dobálást, és belefogtak a hétszázkilencvennégy Vassilliani dalciklus valamelyikébe. Ezek a dalok mind rendkívül gyönyörűek voltak, amit rendkívüliség tekintetében talán csak a hosszuk múlt felül, és valamennyien egy kaptafára készültek.

 A dalok első része arról szólt, hogyan ment világgá egykoron őt bölcs herceg négy lóval Vassillian városából. A nemes hercegek, akik természetesen nemcsak bölcsek, de bátrak és daliák is voltak, távoli földekre vetődtek, emberevő óriásokkal vívnak élethalálharcot, egzotikus filozófiák elsajátításán fáradoznak, különös istenekkel teázgattak, és gyönyörű szörnyeket szabadítanak ki vérszomjas hercegnők karmai közül, míg végül kijelentik, hogy a megvilágosodás állapotába jutottak, s ennélfogva vándorlásuk célja immáron elérettetett.

 A második és egyben sokkal hosszabb rész arról a huzakodásukról szól, hogy akkor most ki legyen az ötűk közül, aki gyalog megy haza.  Mindez a bolygó távoli múltjában történt. Mégis eme különc poéták egyikének kései leszármazottja volt az, aki kitalálta a fenyegető romlásról szóló dajkameséket, amelyek lehetővé tették a golgafrinchamieknek, hogy népességük haszontalan egyharmadától megszabaduljanak. A maradék kétharmad szilárdan kitartott eredeti lakhelyén, és sikerekben gazdag, örömteli életet élt addig, amíg az egész civilizációt ki nem irtotta egy virulens kór, amelyet egy piszkos telefonkagyló indított útjára."

/részlet Douglas Adams Vendéglő a világ végén c. könyvéből, kiemelések tőlem/