Galaktikus halottaskönyv

"Álom-élet

Valamikor a 2000-es évek elején kezdődött az „ébredésem”. Rengeteg átalakuláson mentem végig 12 év alatt. Felnőtté váltam szellemi értelemben. Ez a „spirituális kamaszkor” talán még nehezebb és hajmeresztőbb időszak volt, mint a biológiai serdülőkorom. Tele bizonytalansággal, kilengéssel, se itt-se ott állapottal. Minden tapasztalásom felgyorsult, az érzékelésem megváltozott. Leszoktam bizonyos szokásaimról, a gondolkodásom tudatosabbá vált – időnként intuitív mindentudó lettem – lekopott rólam jó néhány húzós érzelmi minta, helyet adva az állandó, sugárzó szeretet-élménynek, az elfogadásnak. Ami gyors volt, lelassult, ami lassú volt, felgyorsult. Anya lettem, nevet, munkát, családot és lakóhelyet változtattam (többször is), és életem nagy-szerelme is rám talált. Mozgalmas időszak volt.

Ha a történetet nézem, pereg egy mozi a vásznon. Miközben egy belső filmem is be volt fűzve. Ezek voltak az álmaim.

Folyamatos álomban éltem, és többségüket leírtam. Amikor ébren voltam, nappali tudatommal is „láttam, érzékeltem” a vászon mögötti másik valóságot.

Láttam kollektív álmokat: egy népét, az emberiségét...és láttam a személyes álmaimat. Úgy tűnt, én álmodom őket, de talán inkább ők álmodtak engem. Azután mások álmait is érzékeltem.

Ébredésem alatt kezdtem rájönni, hogy valójában álmodok, és velem együtt a világ is álmodik. Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, de az életem álomszerű. Paradox módon azzal kezdődött a felébredésem, hogy ráláttam az álomra, amiben élek.

Megfogalmazódott bennem, hogy az „Álmok Földjén” élek. A nappali valóságunk nem más, mint egy folytatásos szürreális álom, aminek egy-egy kockája, epizódja egy nap. Azután szünet: jön az éjszakai kikapcsolt üzemmód, az álom az álomban, és reggel a tegnapi álom folytatódik.

Mintha be lennék zárva egy álomba, ami úgy hömpölyög, mint egy megáradt folyó és visz magával. De ki és mikor zárt ide, ebbe a vetített valóságba, ki az, aki az álom-filmet befűzte és vetíti, és ki az, aki álmodik? Hol vagyok ebben Én? Egyáltalán ki az az Én? Hogyan lehet felébredni ebből az álom-üzemmódból?

Ezek a kérdések foglalkoztattak. Ahogyan figyelni kezdtem az életem, lassan mintázatok bontakoztak ki, amik értelemmel bírtak. Az álom ugyan nem valóságos, de van egy mintája. Ahogyan magamnál felfedeztem a mintákat, úgy láttam meg másoknál is az ő mintáikat. Ezeket a mintákat hívom programoknak. Minden programunknak van egy gondolat-mintája, egy érzelmi-mintája és egy történet-mintája. Ezek sémák, ismétlődő lefutással. Ez a programozottság az álmodás, és a program, amiben élünk, az álom.

 

A személyiség álmodni akar tovább

 

Az egyetlen mód, hogy felébredjek ebből az álomból, a vetített valóságból, hogy ha megszüntetem a programozottságot, ha kilépek a programból.

Valaki bennem azonnal tiltakozni kezdett – megőrültél, az olyan, mintha kiradíroznád magad a valóságból. Ez a valaki bennem az álombéli főszereplő, az egóm, vagy az álom-énem (árnyék-énem, vagy alvó-énem, akit én a szem-éjiségemnek hívok), aki teljesen valóságosnak éli meg az álmot, ezért halálfélelme lesz a kilépés, felébredés gondolatára. Mert számára a felébredés valójában a főszerepe vége, az álom összeomlása. És ő úgy hiszi, hogy az álom az egyetlen „valóság”, ami létezik.

Igen, tudom, talán skizofrénnek hangzik, hogy miközben valaki bennem fölébred, épp megszületik, az eddigi álom-énem haldoklik. Ő pedig szerette a programokat, azok éltették, hiszen azok tartották fönn az álom-valóságot. Megszokta a mintáit, bár egyáltalán nem tudott róluk, de ragaszkodott az ismert világához. Nem volt érdekelt a változásban.

 

Kifelé az álomból

 

A kérdések azonban megszülettek bennem, és a fény is nőtt, egyre nehezebb volt csukva tartani a szemem. A folyamat elindult, és szegény álom-énnek mindenféle változást el kellett viselnie.

Hogy mi történt vele? Talán a legegyszerűbben megfogalmazva: kinőttem. Megértettem, hogy akit eddig magamnak gondoltam, az nem több szerepek halmazánál, az álombeli szereplőnél, aki rögzített pályán mozog a programok szerint. A játékos....a harcos kos fajtából:)

Ahogy nőtt bennem a fény, a világosság, a megértés, a szeretet, úgy ment össze és nem fértem már el benne. Kinőttem a szerepeimet. Egyiket a másik után.

 

Álom-játszótér a „Valakiknek”, a 3D

 

Az Álmok Földje a „valakik” földje, a Szem-éjiségek birodalma. Itt ők játszanak poláris játszmákat, meghatározott szerepeikben kapcsolódva és tapasztalatokat szerezve. A karma – vagyis a poláris kiegyenlítődés - törvénye pedig biztosítja ezen a játszótéren, hogy minden játszmádnak a másik oldalát is megtapasztalhasd. A játszmák szükségszerű szenvedést okoznak, mivel féloldalasak, a polaritás egyik végét képviseli minden szereplő – állást foglal - és ezzel szembe kerül a másik végén lévő társával. Ez örök harc, versengés, ez a játszótár valójában egy küzdőtér. Én-vagy-Te...hangzik a kihívás. Ez a 3. dimenzió, a mentális elme irányítása alatt.

 

Az Éber-lét Földje a „Mindenkiknek”, az 5D

 

De létezik egy párhuzamos univerzum, egy másik létsík, rezgési tartomány, amibe a felébredők belépnek úgy, hogy a fizikai testüket is megtartják – bár az átalakul némileg. Ez az „Éber-lét Földje”, ahol a „mindenkik” laknak. Itt mindenki kapcsolódik mindenkihez egy sokkal magasabb tudatosságban. Itt nincsenek szerepek, játszmák, kötelezettségek, külső szabályok, rendszerek, harc. Itt EGYség van, béke, öröm, alkotás. Én egy másik Te vagyok. Itt Én-is-Te vagyok. Ez az EGY-ÉNiségek élettere. Ezt hívná a spiri-irodalom 5. dimenziós földnek, vagy új földnek, ahol a szív-tudatosság uralkodik, aminek a kiürült elme alárendelt eszköze.

Hogy mi biztosítja ennek a lét-szférának a háborítatlanságát? Az, hogy ide csak az éber tudat juthat be, mert ez egy szív-tér, olyan magas rezgésű állapot, ahová a kinyílt szívtudat képes csak bekapcsolódni. Az elme logikája egy alacsonyabb rezgésszintet képvisel, ami ezt a szférát nem látja, nem érzékeli, illetve nem tudja értelmezni.

 

Keszonkamra „Senkiknek”, 4D-s találkozás a démonokkal

 

Az Éber-lét Földjén azok élnek, akiknek át kellett menniük előbb a „senkiségük” földjén, a 4. dimenziós világon, megnevezve a mentális és asztrális démonaikat. Vagyis a programjaikat felismerve, levetve a személyiségük mintázatait, maguk mögött hagyva a harcot, az elkülönültség illúzióját, az álmok földjét. Ez az önmagunk mélységeibe, befelé haladás, a korábbi 3D-s kifelé élés helyett. Az ősi kultúrák halottas-könyvei megemlítették, lerajzolták ezeket a démonokat, és tanították, hogy a megnevezésükkel (tudatosításukkal) győzhetők le. Az átlépés náluk a „fénybe lépést” jelentette. Éppen ezt tesszük a hiedelmek-ijedelmek trónfosztásával: a saját hitrendszer-démonainkat, és a hozzájuk kapcsolódó érzés-démonokat, szokás-démonokat leplezzük le magunkban és fosztjuk meg ezzel őket a hatalmuktól, mögöttük pedig felragyog az a belső fényünk, amibe beléphetünk.

A felébredés egy folyamat, amíg kinősz az álmaidból, kigyógyulsz a programokból és ekkor előbb át kell menned a „szürke zónán”, a homályon, a „már nem ott – még nem itt” állapotán. Semmit nem látsz, a szemed épp nyitogatod, és ez néha fájdalmas, mert érzékeny a fényre. Olyan, mintha elvesztél volna a semmiben. Nincsenek kapaszkodók, ugrás a sötétbe. Lehullanak a régi kapcsolódások, és újak még nincsenek. Ez félelmetes. Épp növöd ki a „valakit”. Előbb senkivé kell válnod a valakiből, aki voltál, ahhoz, hogy „mindenki” legyél. Ez az ébredők, a „senkik” földje., szembetalálkozás a valakiségünk illúziójával, a démonainkkal. Egyfajta zsilipkamra, keszonkamra ez a vaskapu és az aranykapu között. Nyomáskiegyenlítő a vaskori és az aranykori állapotunk között. Ebben az átmeneti állapotban – ami a felébredés folyamata - már nem kívül a karma jóvoltából szerzünk tapasztalatot, hanem mindkét oldalt egyszerre éljük meg, szinte azonnal találkozunk a tetteink következményével. Addig vagyunk itt, amíg a két pólus bennünk eggyé nem válik. A közeledő két pólus, a belső kiegyenlítés, az egyensúly-teremtés aktusa az emberben megy végbe. Ez egyben a programozottságunk végét is jelenti, amikor eltűnnek a démonaink. Ez a dualitás világa. Akik lassabban ébrednek, mert ragaszkodnak a programjaikhoz, nehezen változtatnak, ők hosszabb időt is eltölthetnek itt. Ez nyomasztóvá válhat, mert lepereg a „valaki”, a személyiség életfilmje, és sokszor magával ránt az élmény, vissza az álomba egy rövidebb időre, hozzákötve magunkat a megjelenő gondolat-érzés-történet démonhoz, ami egyensúlytalansági tüneteket, zavarokat okoz. Ez megszűnik, amint figyelő énünk, jelenlétünk megerősödik, és már érzelmi bevonódás nélkül, teljes elfogadással képesek vagyunk nézni a „valakiségünk álmának filmjét”.

 

Z

O

É

2013. 07. 03."

Forrás: http://www.eniste.me/64-galaktikus-halottaskoenyv

(Jó látni, hogy van értelme annak az útnak, amelynek még csak az elején járok. Nem tudom, hogy "Zoé" valójában mennyit élt meg ebből amit leírt, de köszönet minden szóért. És köSZöNöm annak is, aki ajánlotta...  - M)