Mese a Nagy Kijevi Halpiacról

Egyszer volt, hol nem volt, hetethétországon is túl, volt egyszer egy halpiac.

Ezen a halpiacon a második legnagyobb standja egy Szergej nevű pacáknak volt. Szergej szép és jó ember volt, és... na jó ne túlozzunk, ronda egy harácsoló alak volt, de a többi halárus és a vásárlók viszonylag kedvelték, mert mindig volt friss hala, és általában jó viszonyban volt a szomszéd árusokkal, időnként cserélgettek ezt-azt. Az egyik szomszédját úgy hívták, Iván, övé volt a legnagyobb halstand. Vele régebben sokszor voltak összezördülései Szergejnek, különösen, amikor még közös standon árulták a halat és tulajdonképpen Iván volt a főnök. Aztán egyszer csak, amikor végre sikerült megegyezniük a határokon, egy rozsdás fűrésszel szétvágták a fa asztalokat, és onnantól viszonylag békében éltek egymás mellett, sok mindenben egymástól függve. Ivánnak volt jó sok olaja, amivel tudták fűteni a kis olajkályhát, ami ott volt a standjuk mögött, és igen jó szolgálatot tett nekik, Szergejnek meg volt sok hala, amiből tudott adni Ivánnak is, amikor az rászorult, és abban is sikerült megegyezniök, hogy Iván lesz a piac főolaj támogatója és Szergej lesz a vezető menedzsere.

Teltek múltak az évek, nem is volt semmi gond, hanem történt egyszer azonban, hogy a halpiac kapujánál megjelentek mindenféle külföldi halárusok, Stefánok, Jean-ok, George-ok, meg mindenféle szedett-vetett népség fiai. Ezek a jólfésült (és halárusnak feltűnően jól öltözött) fiatalemberek mosolyogva közeledtek Szergej felé, és megkérdezték tőle:

- Uram, mi is szeretnénk a piacán halat árulni, ugye nem probléma?

Szergej kedélyesen válaszolt:

- Semmi probléma uraim, mindig szeretettel látjuk a vendégeinket.

No így is lett, Stefánék letelepedtek a halpiac egyik sarkában, és elkezdték árulni a halaikat. Sok vizet nem zavartak, csak néhányan vásároltak az ő termékeikből.

Stefánék ezt látva úgy döntöttek, nagyobb sebességre kapcsolnak, hiszen ahonnan ők jöttek, ott biza növekedési kényszer van. Egyszer csak odajöttek Szergejhez:

- Mondja csak kedves uram, volna e kedve velünk megkötni egy szerződést, amely értelmében a mi otthoni piacunk és a maguk piaca összeadná erejét, és közösen szövetkezve lennénk egyre eredményesebbek?

Szergej ezen elgondolkodott. Tetszett neki az ötlet, ó hogyne tetszett volna! Közös piac? Még nagyobb eredmények? Miért is ne? 

Ám ekkor váratlanul Iván odasúgta Szergejnek: 

- Vigyázz, ezek csak a piacodat akarják elhappolni, ne dőlj be. Maradj csak te inkább mellettem, mert utánam csak éhesebbek jönnek. Ismerek néhány srácot a város nyugati piacán, akiket ugyanezzel a trükkel húztak csőbe, és azóta csak szívnak, válságból válságba esnek. 

Szergej elszontyolodott egy kissé, de azért hallgatott Iván bátyára, és visszautasította a kecsegtetőnek tűnő ajánlatot. 

Ez úgy tűnik nagy hiba volt.

Ekkor valami teljesen váratlan dolog történt. A jólszituált úriemberek egyszer csak ledobták magukról öltönyeiket, és kiderült, hogy valójában nem is emberek voltak, hanem csak emberré maszkírozott gonosz manók. No, most hogy végre nem kellett tovább színlelniük, rögtön el is kezdtek ugrálni a standokon, majomkodtak, ordibáltak, egyre jobban felhergelve a piac árusait és vásárlóit. Azt üvöltözték, hogy minden piacnak joga van csatlakozni hozzájuk, és hogy sokkal jobb lesz, mint Ivánék idejében! A többség ugyan nem értett ezzel egyet, azonban a helyiek egy része hallotta is az előző ajánlatot, és úgy vélték tényleg milyen faszájos lenne végre elzavarni a régi főnökséget, Szergejt és Ivánt, és csatlakozni ezekhez a jómódú üzletemberekhez - igaz, kiderült, hogy nem is jók és nem is emberek, de azért mégis lehetne eredményesen összeszövetkezni velük - gondolták. Ezek a jóhiszemű helyi lakosok nem sokat tudtak a világ dolgairól, így elég könnyű volt őket megtéveszteni a mézes-mázos ígéretekkel.

És ekkor történt még egy furcsaság. Váratlanul megjelent a piacon egy vadidegen pofa, állítólag valami Izsáknak hívták. Kitudódott, hogy ez a faszi egy olyan messzi országban játszott korábban katonásdit, ahol igen régóta előszeretettel vegzálják az Ahmed nevű helyi halárusokat. Na ez az arc nem sokat szarozott, egyből el kezdett hőbörögni, ujjal sűrűn mutogatva Iván felé, majd hirtelen egy vaslapáttal beverte Szergej arcát. Hogy miért éppen az övét, az örök rejtély marad.

Persze Szergejnek se kellett több, összehívta a helyi haverjait és keményen megdobálták kővel Izsákot és bandáját. Ekkor szabadult el a pokol.

A helyi megtévesztett emberek egy része beállt Izsákék mögé köveket dobálni, Szergej pedig, a haverjaival nem átallott visszadobni néhány követ, halat, vagy ami kézre esett. Röpködtek a kövek rendesen, ki tudja hol állnak meg. Sok hal került az utcára. Nagyon ronda napok következtek.

Az idegen halárusok, Stefán, Jean, és George nevű gonosz manók ezt látva gyorsan telekürtölték a világot (merthogy kiváló kapcsolataik voltak a nyugati fősodratú médiával is), hogy micsoda egy rohadék ez az Szergej, és különben is mi a francot képzel magáról a saját halpiacán, hogy csak így dobálózik, és rendet akar tenni! És az emberi jogok? És a demokrácia? És a tőke szabad áramlása? Az smafu? - kérdezték. 

Addig mentek, hogy a sajtóban már az egész halpiac létének megszűnését vizionálták, miközben már nagyban tartott a rendrakás a piacon. Egy másik ügynöknek, egy bizonyos Jack nevűnek még ahhoz is volt pofája, hogy kinyilatkozza, itt bizony az egyetlen kiút, ha egyenesen Izsákék bankjától vesznek fel hitelt a rendrakáshoz.

 

Iván természetesen lebeszélte Szergejt erről az őrültségről, és még néhány további jótanáccsal látta el kollégáját:

- Ide figyelj Szergej koma. Én ismerem ezeket a tagokat. Ugyanezt a taktikát csinálták végig néhány távoli rokonomnál is, Irakban, Szíriában, Szudánban, Egyiptomban és még számos helyen. Nem kell bedőlni nekik, nincs szükséged Izsákék bankjára, sem arra hogy eladd nekik a piacodat. Ki kell emelni a provokáló egyedeket a tömegből, és már mehet is a rendrakás. Tudnod kell, hogy valójában csak eszköz vagy a számukra, valójában az én tökeimet akarják elkapni. 

Szergejék így hát elkezdtek rendet rakni. 

Itt tart most az onlájn mese, ki tudja hol ér véget...

 

***

Mindeközben a nagyvilágban a többi Jóska és Tibi a szokásos módon csak szájtátva bámulta a tévén az eseményeket, francokat sem értve az egészből, csak ennyit nyögve:

- Mi van???

Vég-e?

(egy másik mesemondó tollából ugyanez: http://aranykorhajnalan.blogspot.hu/search/label/Ukrajna )