Újra itt a tavasz?

A nyár bocsánatot kért, mert megbánta hogy ilyen csúnyán viselkedett, és most ideküldte az indián és/vagy vénasszony rokonát megörvendeztetni a hiányérzeteseket. Ezzel nem is lenne önmagában baj, hiszen ki ne szeretné a kellemes őszi időt. Ami már ennél érdekesebb az az, hogy úgy tűnik nem hiába rajzolgattak annyit a maják annak idején erről az időszakról, mi meg balga módon azt hittük, hogy egy megadott dátum csak és kizárólag az aznapra érvényes történéseket jelöli... és bekajáltuk az azonnali heje-huja és/vagy világvége jóslatokat, miközben lehet egyáltalán nem erről van szó. Inkább valami súlypont lehetett valahol a lassú átmenet közepén, amit meghaladva átbillent a világ egy másik irányba, szinte észrevehetetlenül, érzékelhetetlenül, de mégis egyre inkább beköszöntve az életünkbe.

A végidőkben hívők igazát talán semmi sem bizonyíthatja jobban mint amikor valami nagyon fura történik, valami olyan különös dolog, amiben az emberek jelet látnak. Nem tudom látott-e már valaki az elmúlt 100 évben olyat, mint ami nálunk történt, de mielőtt elárulnám hogy mi is ez, olvassuk el Douglas Adams idekívánkozó sorait Az Élet, a Világmindenség, meg Minden c. könyvéből:

"- Ismered - kérdezte Prak - az Ok történetét?

Arthur azt felelte, hogy nem ismeri, mire Prak azt mondta, tudja, hogy nem ismeri.

Elmesélte neki.

Egy éjjel - mesélte - egy űrhajó jelent meg egy bolygó egén, ahol sosem láttak még hasonlót azelőtt. A bolygó a Dalforsas volt, a hajó pedig ez. Úgy jelent meg, mint egy ragyogó új csillag, csendesen áthaladva a mennybolton.

Egy primitív törzs tagjai, akik egy halomban ültek a Hideg Hegyoldalakban, felnéztek a gőzölgő éjjeli italaikból, és remegő ujjakkal mutattak az égre, esküdözve, hogy láttak egy jelet, egy jelet, melyet isteneik küldtek azért, hogy azon nyomban keljenek fel végre, és induljanak el a Síkságok gonosz Hercegeinek lemészárlására.

Palotáik magas tornyocskáiban a Síkságok Hercegei felnéztek, meglátták a tündöklő csillagot, és úgy vették, mint egy félreérthetetlen jelet az isteneiktől, hogy menjenek, és rontsanak neki a Hideg Hegyoldalak Törzsének.

És kettejük közt az Erdő Lakói is felnéztek az égre, meglátták az új csillag jelét, és félelemmel és rossz előérzettel nézték, mert bár azelőtt sosem láttak még ilyesmit, azért ők is pontosan tudták, mit jelez előre, és kétségbeesetten horgasztották le fejüket

Tudták: ha a felhők összegyűlnek, az valamit jelent.

Ha a felhők szétoszlanak, az valamit jelent.

Ha feltámad a szél, az valamit jelent.

Ha elül a szél, az valamit jelent.

Ha országaikban éjfélkor a telihold fényénél háromfejű kecskegida születik, az valamit jelent.

Ha országukban a nap bármely szakában egy teljesen normális macska vagy disznó jött világra a legkisebb születési rendellenesség nélkül, vagy akár csak egy pisze orrú gyerek, azt is gyakran úgy vették, hogy valamit jelent.

Semmi kétség nem férhetett hát ahhoz, hogy az égen megjelenő új csillag egy különösen látványos dolgot jelez előre.

És minden új jel ugyanazt a dolgot jelentette - a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse ismét jól elpakolják egymást.

Ez önmagában véve nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse mindig az Erdő kellős közepén határozták el, hogy jól elpakolják egymást, és mindig az Erdő Lakói húzták a legrövidebbet ezekben az ügyletekben, bár amennyire ők tudták, soha semmi közük nem volt az egészhez.

És néha, a legnagyobb gaztettek után az Erdő Lakói egy küldöncöt indítottak útnak vagy a Síkság Hercegeinek vezetőjéhez vagy a Hideg Hegyoldalak Törzsfőnökéhez, és azt követelték, hogy megtudják e tűrhetetlen viselkedés Okát.

A vezető pedig, bármelyik fél vezetője volt is, félrehívta a küldöncöt, és elmondta neki az Okot szépen, lassan és érthetően, összpontosítva a kiemelkedőbb részletekre.

És az egészben az volt a szörnyű, hogy nagyon jó Ok volt. Nagyon érthető volt, nagyon ésszerű és kemény. A küldönc ilyenkor lecsüggesztette a fejét, szomorúnak és bolondnak érezte magát, amiért eddig nem jött rá arra, milyen kemény és bonyolult világ ez a valós világ, és micsoda nehézségek és paradoxonok veszik körül a benne élőket.

- Na, érted most már? - kérdezte ilyenkor a vezér.

A küldönc némán bólintott.

- És érted már, hogy ezeknek a csatáknak le kell zajlaniuk?

Újabb néma bólintás.

- És hogy miért éppen az Erdőben kell ezeknek lezajlani, és miért a legnagyobb érdeke mindenkinek, az Erdők Lakóit is beleértve, hogy ott legyenek?

- Ööö...

- Még hosszú távon is?

- Ööö, igen.

És a küldönc valóbán megértette az Okot, és vissza is tért az Erdőbe. De amint egyre közelebb ért, ahogy elsétált az Erdőben a fák között, rájött, hogy az egész Okból csak arra emlékszik, hogy milyen szörnyen világosnak tűnt az érvelés. Hogy pontosan mi is volt, arra már egyáltalán nem emlékezett.

És ez természetesen óriási vigaszt jelentett; amikor a következő alkalommal a Törzs és a Hercegek utat törve és égetve keresztülnyomultak az Erdőn, megölve minden szemük elé kerülő Erdőlakót.

Prak szünetet tartott a történetben, és szánalmasan köhécselt.

- Én voltam a küldönc - mondta - a hajótok megjelenése által elkezdődött csaták után, amelyek különösen kegyetlenek voltak. Sokan közülünk meghaltak. Úgy gondoltam, újra megkérdezhetem az Okot. EImentem és elmagyaráztattam magamnak a Hercegek vezetőjével, de a visszaúton úgy szétfoszlott és elolvadt az agyamban, mint a hó a napsütésben. Ez sok-sok évvel ezelőtt volt, és azóta sok minden történt.

Felnézett Arthurra, és nagyon finoman újfent elvihogta magát."


Na és most jöjjön a szenzáció! 

A nyár végén, abban a nyirkos, hűvös időszakban úgy gondolták a gyümölcsfáink, hogy köszönik szépen, elég volt idénre, és szép sorjában elkezdték lehullajtani a leveleiket. A szilvafa különösen szorgalmas volt ebbéli cselekedetében, hiszen néhány nap alatt teljesen megkopasztotta magát. (jó, ebbe besegített valamelyik jótékony gombafajta is, egy olyan amelyik különösen kedveli a nyirkos, párás időket, nemkülönben a finom szilvát és a leveleket). Szóval úgy tűnt, idén gyorsan beőszült a gyümölcsfáinknál, ám egy szép napon a múlt héten észrevettem valami elképesztőt. 

Szeptember elején újból virágba borult a szilvafánk!

Nem viccelek, ezeket a képeket néhány napja lőttem:

 

Különös tréfát űz a természet velünk mostanában. 
Fura időjárási anomáliák, téli nyár, őszi tavasz, decemberi alma, szeptemberben virágzó fák. 
Vajon tőlünk függetlenek-e ezek az események? Vajon van-e kapcsolat a Föld kozmikus ciklusai és az Ébredező Ember között?

Elnézve ezeket a virágokat, szerintem egész jól haladunk...