A Bölcs és az Ember

Az Úton járó kereső, kutató ember hasonlatos azon vándorhoz, ki miután alaposan körbejárta a hegy alját, annak minden zugát megismerve, az ott látottakra válaszokat keresve elhatározza, hogy nekivág és felkeresi a hegyen élő Bölcset, hogy attól magyarázatot kapjon, számtalan kérdésére. Hátára jó nagy csomagot kötött, telerakta azt mindenféle könyvvel, ruhákkal, élelemmel. Amint nekivágott a kaptatónak, az ösvény még igen széles volt, sok hasonszőrűvel találkozott, aki hasonló céllal ment mellette. Ennek megörült, azt gondolván, nem is lesz olyan nehéz az út, rengeteg érdekes emberrel találkozhat, és abban reménykedett, minél feljebb jut majd a hegyen, annál többen és többen lesznek majd az ilyen emberek, s még az is megfordult fejében, hogy milyen jó lesz majd csatlakozni hozzájuk, és talán egy nagy, igaz, baráti közösséget alapítani, talán egy falut, vagy egy várost a hegyen, ahol csupa bölcs és megvilágosodott ember közt élhet. 

Ezek a gondolatok nagy lelkesedéssel töltötték el a mi bátor, megalkuvás nélkül Az Igazságot kereső, lánglelkű emberünket. Az úton egyre több emberrel elegyedett beszédbe, így lassan világossá vált előtte, hogy ők is hasonló dolgokat keresnek, és bár sok mindent hasonlóan látnak, azért vannak végletes különbségek. Némelyekkel beszédbe elegyedve az volt a határozott érzése, hogy bár egy nyelvet beszélnek, de egész bizonyosan nem egy nyelven. Voltak akik hevesen nekitámadtak, sőt olyanok is akik majdnem megverték, mindenfélének lehordták amikor elmondta nekik, hogy eddigi élményei, eddigi megélései által milyen felismerésekre jutott el. Mert bizony közben telt múlt az idő, és lassan tudatosult benne, hogy már évek óta kapaszkodik fel erre a hegyre. 

Az elején azt gondolta, pár nap,esetleg csak pár hónap és eljut a hegy tetejére, hogy végre találkozzon A Bölccsel. Az út sokkal hosszabb lett, hisz a hegyen is sok minden látnivaló akadt, amit szintúgy meg kellett ismerjen, amit meg kellett tanulmányozzon, amit meg kellett értsen. A legnagyobb élmény, mely semmihez fogható nem volt addigi életében akkor következett be, amikor egyszer csak eljutott egy olyan pontra, ahonnan hajdani kiindulópontjára láthatott rá, ahonnan gyakorlatilag valami érthetetlen, varázslatos állapot folytán a magasból rátekinthetett a hegy aljára, azon helyekre, melyeken rengeteg időt töltött azok megismerésével, s melyek most egész más perspektívában tűntek fel. Csak kapkodta a fejét az új látványtól, mert annyira másnak tűnt minden Egyszer csak elkezdett összeállni benne a lent található világ valóságának a tárgyai között egy sajátos rend, egy sajátos rendszer, ami amikor közöttük járva tapasztalta meg őket, egyszerűen láthatatlan, felismerhetetlen volt a számára. Ez a katartikus élmény olyan örömmel töltötte el, mintha belépett volna egy egészen más, addig számára rejtett, ismeretlen országba, amiben az addig tapasztalt látszata a valóságnak számára egész más értelemmel telt meg, sokkal teljesebb, átlátható és megfejthető lett. Minden, de minden addigi tapasztalata, megélése átértékelődött benne. Azt gondolta magában: én balga, én hülye, ezt ott lent hogy nem vettem észre. Aztán lassanként, mikor ez a látvány számára már megszokott lett, elkezdte összerakni magában, a fenti látvány rendszerébe fogni, abban újraértelmezni az addigi valóságáról alkotott KÉPet. Addig KÉPtelen volt még csak elképzelni is, hogy a valóságnak létezik más megközelíthetősége. Ekkor értette meg, hogy ha innen ezt látja, akkor ugyanúgy a mostani látványát a hegyen eddig megtett útnak, annak állomásait is valószínűleg másként fogja majd látni később, és hogy az útitársai miért is civakodnak egymással és vele az út közben, dacára annak, hogy sokan közülük ugyanúgy a Bölcs megkeresésére indultak el. 

Amint telt az idő, emberünk hátizsákja egyre kisebb lett. Lassan itt-ott, szélvédett, esőtől naptól óvott helyre ki-ki rakott egy-egy könyvet, ruhadarabot addig félve őrzött kincseiből. Magában ezt gondolta: hm...nagy szolgálatomra voltatok eddig nekem. Köszönöm a tanítást, ami bennetek volt, de most már bennem születtetek újjá, most már bennem éltek. Legyetek ezentúl mások útjelzői, ki majd rátok találnak. Elért arra a pontra, ahol már csak pár ruhadarab maradt a hátizsákjában, mert az összes könyvet hátrahagyta. Ekkor már az út egyre keskenyebb lett, egyre meredekebb. Azon vette magát észre, hogy már alig maradt körülötte néhány ember, akik Az Igazság keresésére indultak, és el akartak jutni A Bölcshöz. Egyre többet hallgatta az erdő csendjét, a patak csobogását, és egyre több gondolat, felismerés jelent meg benne. Volt amit feljegyzett egy magával hozott füzetbe. Az útitársai is egyre inkább elcsendesültek. Ha néha megszólaltak, nagyon mély, magvas és tömör megjegyzéseket tettek az általuk látottakról, tapasztaltakról. Az esti tábortüzek mellet már csak páran ültek, akik őrizték a lángot. Sokan lemorzsolódtak, sokan megtelepedtek a hegyen egy-egy nyugalmasabb helyen, és voltak akik keserűséggel a szívükben visszafordultak, mondván Igazság nincs, a Bölcs pedig szerintük vagy nem is él a hegytetőn, vagy meghalt unalmában, hogy senki sem keresi fel. Ááá... - legyintettek sokan, semmi értelme. Lent volt szép házam, vagyonom, takaros feleségem, gyermekem, semmi értelme ennek a bizonytalanságnak, az egyre ritkább levegőnek, és az egyre sűrűbb csendnek. Alig van itt már valami, a hegy tetején pedig az is lehet, hogy Semmi és Senki sincsen. 

Emberünk sok ilyen történetet látott, de már egyre kevésbé rendítette meg. Az elején még haragudott is némelyekre, akikkel azt gondolta, majd egy alkalmasabb helyen egy szép kis települést hoznak közösen létre, ahol mindnyájan a Béke, SZERetet és a Bölcsesség Igazságának szentelik életüket. Ez nem következett be. Lassan amint egyre feljebb jutott, egy napon észrevette, hogy már senki sincs körülötte. A füzete, eddigre már szinte megtelt magosabbnál magvasabb gondolatokkal, felismerésekkel. Évek teltek el, és csak most kezdte belátni, mekkora távolságot tett meg. Érdekes módodon, mégsem volt ez számára mérhető mérföldekben, napokban, hónapokban vagy években. Az egész, mintha csak egy perc lett volna, mikor mindezt magában átélte. Máskor viszont mindez végtelen óceánjának tűnt az időtlenségnek. Már csak a fákkal, és az egyre gyérebben megmutatkozó állatokkal, a forrás csobogásával beszélgetett. Néha be-betért egy-egy ember alkotta menedékbe, meghúzni magát éjjelre, de lassanként egyre többet aludt a szabad ég alatt, a csillagokba révedve. Időnként maga után hagyott egy-egy feljegyzést, lapokat tépett ki a füzetéből, vagy egy-egy sziklába karcolt pár rövid gondolatot. Arra gondolt, bizonyosan jártak előttem, kik nekem is hagytak jeleket, bizonyosan jönnek utánam, kiknek én kell hagyjak jeleket. Ez a világ rendje. Semmi sem a miénk, csak őrizni kaptuk egy időre. 

Ebben a szellemben haladva tovább, mindig gondosan vigyázott, hogy ne bontsa meg sehol sem ezt a belső rendet. Ha tűzifát talált egy viharvert kalyibában, mellyel este melegedhetett, hálásan megköszönte az ÉGnek, s annak aki odatette, majd mielőtt tovább ment, kétszer annyit gyűjtött a helyébe. Az erdő etette, a patak itatta, s bár vihar tépte, eső mosdatta, a lelke egyre ragyogóbbá lett. Az út alatt, időnként meg-megállt egy egy pontján a hegynek, ahonnan hatalmas, egyre hatalmasabb távlatokat láthatott be tiszta időben. Egyre kevesebb minden takarta már a világot előtte. Lassan kezdte megérteni, hogy a kereksÉGe, az egysÉGe, a sokfélesÉGe a Világnak, és Az Igazság amit keresett nem az, ami emberként egyetlen pontjáról meglátható a hegynek. Minél MAGosabbra jutott, annál inkább érezte, mély, MAGától elszakíthatatlan valóságként élte meg, hogy az Igazság: MINDEN. A hegy, a dombok, a síkság, a TENgerek Teljessége, mind, mind az Igazság, és az a végtelen nézőpont, az a végtelen sok perspektíva amit meglátott, mind mind az Igazság része. De hol van a Bölcs, aki megerősíthetne ebben? Vajon merre lakhat ezen a hegyen? Vajon találkozhatok-e egyáltalán vele, hogy minden eddigi felismerésemben megerősíthessen? 

Már jó ideje egyre nagyobb MAGányt élt meg, de lassan ez az egyedüllét - mely kezdetben sokszor fájó volt, és idegen a lelkének - egyre barátságosabb, egyre fogadóbb, egyre bensőségesebb lett a számára. Soha nem gondolta volna, hogy egy adott ponton azt fogja megélni, hogy ebben a MAGányban lassan minden addigi történés, megélés, élmény, maga az Élete oldódik fel, hasonlóképpen ahhoz, amiként az Óceánba cseppent valaki egy csepp vizet. Rádöbbent arra, hogy valójában addig csak elhitte, hogy ő egy csepp az Óceánból az Óceánban, de akkor és ott - a hegy csúcsához közel - tudata, lelke mélyéből vulkánként tört fel a felismerés: nincsenek is Cseppek. Igazából soha nem is létezett Cseppként, csak saját elméje, saját KÉPzelete hitette el vele, hogy ő MAGa csak Csepp és nem MAGa az Ó-CE-ÁN! Igen, mert ki az aki megmondhatná, hol végződik egy csepp és hol kezdődik valójában a TENger? Az ŐS-TENger? Amint a víz páraként, cseppenként, vagy fagy által megdermedve is ugyanazon LÉNY-EG, és ez a lényeg ugyanaz marad akkor is, mikor a levegőben szabadon szárnyal, amikor az Óceán vizeként mindent MAGában ringat, vagy amikor az Antarktiszon a jÉG Birodalmává dermed. Apropó jég - ekkor kapott észbe - ahegy ormai lassan feltűntek előtte, ragyogó, fenséges fehér süvegbe öltözve. Végtelen nyugalommal, MAGasztos, ragyogó fehérségben, éteri tisztaságuk fényességében, vakítóan szikrázva pompáztak az egyre erőteljesebb déli napsütésben. 

Az erdő lassan elmaradozott, és már nem maradtak csak a hófödte bércek. Hátizsákjában pár napi élelemmel, látszólag egy teljesen lakatlan, érintetlen vidéken járt. Minden ruháját magára vette, és minden hitét, utolsó erejét is összeszedve, szemeit a hófödte csúcsra szegezte. Most érintette meg igaz valóságában lelkét: a HalÁL. A hegyre felfelé jövet járt már omló sziklapárkányon, ahonnan megcsúszó lába nyomán sok mérföldes mélységbe szakadtak alá kövek, járt már kőfolyáson, amin visszacsúszott a mélybe, találkozott medvével, kígyóval, ezer veszéllyel, de egyik sem rendítette ennyire meg. Most, hogy látta a tű FOKát, a CSÚCSOT, amit a Világ Tetejének képzelt, ahol azt gondolta rátalál a Bölcsre, most mindennél mélyebben érintette meg, egy érzés. Vajon, vajon....és levegőért kapkodva megállt a szikrázó hóban. Vajon, nem csak álmodom-e mindezt? Hisz senki sincs köröttem, lassan Senki és Semmi sincs már, és meglehet a Bölcs is csak az én képzeletemben él. A jóságos Bölcs, akiről annyit képzelegtem. Annyiszor elképzeltem a jelenetet, hogy a hegy legmagasabb fokán találkozom vele, és Ő csak rámnéz majd, és én Mindent tudni és látni fogok ebben a tekintetben. Szavak és hangok nélkül mindennél bizonyságosabban érezni, élni, tudni fogom A Bizonyosságot, minden kérdésemre. 

Amint ezen gondolatok kavargó felhőjében állott, hirtelen, mintha egy hangot hallott volna valahonnan. Egy hangot hallott, de nem látott senkit sem. Átfutott az agyán, hogy talán ez már az őrület, talán csak az elméje játéka mindez. Aztán egyszer csak megjelent előtte egy ősz, mosolygó, végtelenül szeretetteljes tekintetű, kortalannak tűnő Öreg. Ruhája végtelen egyszerűségről árulkodott, mégis tiszta, rendezett, fényes. Kezében a hegyi emberek jellegzetes botja, melyre támaszkodott. Emberünk lába a meglepetéstől a földbe gyökerezett. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, kiesik a száján és az Öreg elé gurul. Beszélni próbált, de csak tátogott mint hal a hóban, nem jött ki a száján hang. Az Öreg, a hófehér hajú, jóságos tekintetét Emberünkre emelte, aki csak nézett, és úgy érezte, egész lénye, egész mindensége átszellemül, beleolvad, feloldódik ebben az érzésben. Mint csepp az Óceánban, csak hagyta, hogy átjárja őt a végtelen SZER érzése, kimondhatatlan, felfoghatatlan, mindennél MAGasztosabb élménye. Ott, akkor, abban a pillanatban megállt az idő benne, Ő MAGa pedig az időtlen LÉT oszthatatlan EGÉSZe lett, a jóságos arcú Öregtekintetében mintha MAGa az Öreg Isten, saját Atyja fogadta volna önön házába be. Ekkor felszakadtak a gátak a tudatában, elemi erővel ragadta meg a felismerés és ölelte MAGába, Világok köz-ÉP-PONTjába repítve: Itt otthon vagyok! ITT-OTT A HON VAGYOK! Megérkeztem! Mindig is ITT voltam az OTTban, és ezen ITTből az OTT csak álomnak tűnik, valójában pedig ez minden Létezés Létezése. A feloldódás önMAGam Mind-ÉNsÉGében...a Halál...csak kapu a LÉTbe, mely édes testvér a Születéssel. Aztán elmosódott minden gondalt, megszűnt minden kép, és csak a CSEND énekelte, a soha nem hallott dallamát a Létezésnek. Azután az is elhalt, csak a Békesség és a Boldogság emberfeletti állapota maradt, amiben lassan megnyugodott, beleolvadt, Mind-ÉN-sé-ÉGé vált a Tudat és a Lélek. 

Amikor magához tért az elragadtatásából, senki sem állott már előtte. Valóság volt-e mindez vagy csak álmodtam?- tette fel önmagának a kérdést. Valóság, vagy csak az elmém, a KÉPzelet műve? Az értelem, a mindenre gyanakvó, mindenen osztozkodÓ értelem ösztönös kérdése volt ez, mivel azimént átélt állapot sehogy sem fért bele addigi megtapasztalásainak a szűretébe. Emberünk lassan megértette, hogy egész eddigi élete, útja valósága csak és egyedül az ő tudatában jelent meg olyannak amilyen, és csak az ő lelke élte meg, tette olyanná amilyen az számára a legkézzelfoghatóbb, legbensőségesebb, leghitelesebb. Megértette, hogy a tudata minden valóság forrása, és a valóság teljessége túl van mindenen, amit addig arról képzelt, arról képzelhetett. Léteznek szavak, léteznek fogalmak, de amit megélt az Úton az lényegében általuk átadhatatlan, közölhetetlen. Az Igazság mindvégig a szeme előtt volt, Mind-ÉNben és Mind-ÉN-KIben, mert Az Igazság MINDEN. A Bölcs mindvégig ITT volt, csak az OTTban kereste, és megMÁSulva mindazt nem ismerhette fel. A Teremtő úgy rejtette önMAGát a Világban el, hogy azt legközelebbi helyre: önMAGunk LÉNY-EGébe gyúrta bele. Emberként olyanná válik, mint a Forrásban álló szomjazó, ki esedezve vizet kér a mellette elhaladóktól. ItT és otT, kinT és benT, lenT és fenT. A Teremtő jele. Az üresség ÉN VAGYok, EGYaránt telve ÉN-MAGom KÉPtelenségeivel és KÉPeivel. A Semmi MAGában hordozza Mindenségem, amit valósággá álmodik KÉPzeletem. Az Út MAGom vagyok, amin az Igazságra juthatok az Örök Életben. 

FJT

(Köszönet! - M.)

Kérdezek-felelnek játék 4.rész: MAGány

Feltettem az EGY-nek egy kérdés-özönt, ami egy ideje már foglalkoztatott, amire ismét sikerült válaszokat kapnom. Tulajdonképpen feltehettem volna MAGamban is a kérdést, de most megint "kívül", a virtuális térben próbálkoztam, én balga. Először a kérdés, aztán a válaszok MÁSoktól:

Egy ideje komolyan foglalkoztat egy kérdés. Pont a Te egyik álmodott karaktereden keresztül megírt könyv indította el ezt a súlyos gondolatsort bennem, ami nem hagy nyugodni azóta sem. Onnan kezdem, hogy magamat most egy egóként határozom meg, tehát nem én vagyok az EGY, hanem én csak egy játékos vagyok, egy szereplő, egy karakter, egy álomfigura. No de ki tiltotta meg egy álomfigurának, hogy kérdezzen? Vagy tán pont Te vagy az aki rajtam keresztül kérdezel ön-mag-odtól? No de nem ez a valódi kérdés. Ami igazán foglalkoztat, az a következő: mi, egók, álomfigurák el sem tudjuk talán képzelni milyen jó dolgunk van. Minket úgy teremtettél, alkottál, hogy sokan legyünk, végtelen számban elkalandozunk itten egymással a ránk szabott idő keretén belül, milyen jó nekünk. Történetünk van, látjuk egymást, találkozunk, érintkezünk, élményekkel gazdagodunk, és közben eszünkbe sem jut az a borzasztóan szomorú tény, ami miatt alkottál minket. Legalábbis ahonnan én most nézem, ez egy nagyon szomorú dolog.
Mire gondolok?
 

Elfogadom, hogy Te vagy az EGYetlen létező a világban, sőt maga a világ is Tebenned van, Te találtad ki önmagadban, Te álmodod, és ennek sejtem az okát. Mondom, én itt most egy egóként kérdezek, egy kis én próbál megfogalmazni megfogalmazhatatlan kérdéseket. Szóval, ha tényleg Te vagy a végtelen Egy, akkor az egyben azt is jelenti, hogy TE VAGY A VÉGTELEN EGYEDÜLI IS. Mondd csak, milyen érzés ez a végtelen MAGány? Mi, kis egók könnyen beszélünk, mert még amikor teljesen magányosnak érezzük is magunkat egyedül egy sötét szobában, mert elhagyott egy másik karakter vagy bármi, AZ SEM MÉRHETŐ azzal az érzéssel, amivel Te rendelkezel. Te vagy az egyetlen létező a világmindenségben, Te vagy maga a világmindenség, és NINCS RAJTAD KÍVÜL SENKI MÁS. Ez szerintem rettenetesen szomorú érzés lehet. És tán ez az oka annak, hogy egyáltalán elkezdtél teremteni, és ez a valódi oka annak, hogy minden alkalommal igyekszel belefeledkezni ebbe, és beleintegrálódsz, belereinkarnálódsz minden EGYes teremtményedbe, csak hogy elfeledd ezt a végtelen magányt. Jól gondolom? Ezért teremtettél minket, mert nem bírtad elviselni az EGYedüllétet? Mert így, a saját magad által teremtett moziban végtelen lehetőséged nyílt arra, hogy elfelejtkezz a legborzasztóbb dologról ami csak létezhet, a totális egyedüllétről? Kicsit olyan vagy, mint egy gyermek, aki amikor a szülei nem foglalkoznak vele, a babáival játszik, hogy NE LEGYEN EGYEDÜL, csak nálad még rosszabb a helyzet, mert még azt sem tudod, hogy léteznek-e szüleid. Azt sem tudod hogyan jöttél létre, hogyan születtél (szerintem). És ez a tény sajnos nem változik meg attól, hogy babákat mozgatsz, ugye? Ugye mennyivel jobb dolgunk van nekünk, teremtményeknek? Mi sosem vagyunk IGAZÁN egyedül, de TE állandóan.
Kérlek igazíts ki, ha tévedek.

VégtelenEGY:

KI VAGYOK ÉN?

 

Rengeteg kérdést tettél fel, melyből külön könyvet lehetne írni, és melyre ugyanakkor a válasz nagyon EGYszerű, mert a válasz te MAGod VAGY. Pár lényegesebb dolgot ragadok most csak ki a teljesség és az „abszolút igazság” megmondásának igénye nélkül. Bármi amit leírok, kötelező módon csak arra inspirálhat bárkit, hogy tapasztalást és bizonyosságot szerezzen, amennyiben dolga van vele. A hit nem elég, bár igen fontos feltétele annak hogy ez létrejöhessen. Mert ha MAGomban nem hiszek, mely az én Tudatom, így minden kiáradó valóság minden absztrakciótól mentesen, közvetlenül megtapasztalható Forrása, akkor kiben higgyek? A választ tehát mindenkinek MAGánk, MAGából kell merítenie.

„Elfogadom, hogy Te vagy az EGYetlen létező a világban, sőt maga a világ is Tebenned van, Te találtad ki önmagadban, Te álmodod, és ennek sejtem az okát. Mondom, én itt most egy egóként kérdezek, egy kis én próbál megfogalmazni megfogalmazhatatlan kérdéseket. Szóval, ha tényleg Te vagy a végtelen Egy, akkor az egyben azt is jelenti, hogy TE VAGY A VÉGTELEN EGYEDÜLI IS. Mondd csak, milyen érzés ez a végtelen MAGány?”

Nem írhatok az EGY nevében, csak MAGom nevében.

Minden létezés kulcsa: a tudat, ezen belül is pontosítva, az én tudatom. Minden valóság, így magának a létezésnek, létezésemnek is a ténye csak az én tudatomon belül, magam számára vethető fel. Bármi tehát, amit olvasol, úgy értelmezendő, hogy az én helyére önMAGad helyettesíted. Még egy „én” ugyanis nincs, mert ezzel a névmással senki mást nem jelölhetek, csak MAGamat. Amikor magamból „kifelé” tekintek, akkor valójában álmodom. Álmodom, hogy bármilyen létező és létezés rajtam kívüli. Felébredni csak ennek a felismerése által lehetséges, de ez a felismerés csak akkor történhet meg, ha először is a tudatom fókuszát önMAGamra irányítom, azaz „befelé”. A kint és a bent fogalma ugyan absztrahálható, mint minden, de ennek a valósága csak és kizárólag megélhető. Minden amit valóságnak nevezek, csak a tudatomon belül létrejövő közvetlen megélés általi megtapasztalásban realizálódhat az én számomra. A szubjektív és az objektív valóság is a tudatomon belül létezik, akár csak a Lét osztatlansága úgy a lét kettőssége, osztottsága is a tudatomon belül tapasztalható meg. A kérdések, melyeket feltettél (felteszek) valahol nagyon egyszerűen megválaszolhatóak, de ezek a válaszok elsősorban nem a logikai-deduktív módszer által találhatóak meg. A válasz minden kérdésre én MAGom vagyok, az a meghatározhatatlan köz-ÉP-PONT, mely minden létezés(em) MAGvának közepe, és ez az elme polaritásán túl van, túl mindenféle tér fogalmán is, de semmiképp sem önMAGamtól elszigetelve. Amikor önMAGam személyként, énkét azonosítom, akkor fel kell tennem rögtön MAGomnak a kérdést? KI VAGYOK ÉN? Ki vagyok ÉN, aki ezt az ént, vagyis ezt a szem-éjt, ezt az egót, ezt az individuális létezőt megfigyelem, akinek tudomása van ezen „entitás” létezéséről? Ki vagyok én, aki egóként HATÁRozza meg MAGát?

A legrövidebb út valójában amennyire bonyolultnak tűnhet, annyira nyílegyenes. MAGom valóságának a Forrását ugyanis MÁS-Okban nem azonosíthatom, mert ha ezt megteszem, akkor ezzel azt feltételezném, hogy létezik még EGY-ÉN, aki és ami minden valóság forrása lehet. Akkor az EGY nem lehetne egy. Ugyanakkor az EGY egyszerre létezik mint EGY és EGYetlen, osztatlan, megMÁSulatlan, mindentudó és mindenható, és egyszerre mint megosztott, önMAGa megMÁSulása, ám ezen megMÁSulásaiban önMAGa EGYsége nem csorbul. Egy példával szemléltetném: ha az EGY a fehér fÉNy, minden szín teljessége, akkor az Elme a Tudat ama prizmája, melyen az EGY valóság fehér fénye megtörik, hogy így megMÁSulva létrejöhessen a valóság osztottsága és végtelen sokszínűsége. Azonban a fehér fény és a színeire bontottság EGYszerre létezik, a színek sokszínűsége másként nem jöhetne létre. Emberként azonosítva magam egy vagyok a MÁS-OK, a színek közül, egyéniség, egyediség, személy, individuális én, egó, mely MÁSsága okán KÜLÖNbözŐ. A kérdés: KI VAGYOK ÉN? Ki az, aki a megfigyelő, az a változatlan szemlélő, akinek az én, a személyem megjelenik, és akiben alászállva tapasztal, azzal azonosul? Ez a kérdés mindennél esszenciálisabb jellegű, mert a tudat fókuszát visszairányítja magának a fókuszálandó fénynek, vagyis az EGY-ÉNnek a forrására, vagyis MAGomra. Ez egóm szerepe nagyon kiemelt tehát ebben a kontextusban. Az egó az elkülönültségben megtapasztalható Világ születését jelenti, és csak saját egómon keresztül juthatok önön egóm forrásához vissza, vagyis MAGomhoz, MAGom teljességébe: az EGY-ÉNbe. (valójában viszont most is abban vagyok, csak elkülönült tudatként nem ezt élem meg) A valóság igaz természete tehát nem az absztrakción keresztül élhető át, hanem a közvetlen, személyes egyéni megélésben, mely azt jelenti, hogy minden létezés középpontjának a forrását indulok el megkeresni önMAGomban, öMAGomba „befelé” tekintve.

„Te vagy az egyetlen létező a világmindenségben, Te vagy maga a világmindenség, és NINCS RAJTAD KÍVÜL SENKI MÁS. Ez szerintem rettenetesen szomorú érzés lehet. És tán ez az oka annak, hogy egyáltalán elkezdtél teremteni, és ez a valódi oka annak, hogy minden alkalommal igyekszel belefeledkezni ebbe, és beleintegrálódsz, belereinkarnálódsz minden EGYes teremtményedbe, csak hogy elfeledd ezt a végtelen magányt. Jól gondolom?”

Annak a felismerése, hogy végső soron énrajtam, MAGomon kívül nincs senki és semmi nem egyszerű tétel, de saját tudati valóságunk megfigyelése által akár logikai-deduktív módszerrel is eljuthatunk ennek a feltételezésére. Itt pedig nem a MÁSokról, vagyis az egók sokaságáról beszélek, hanem ÉN MAGamról, mely számára a MÁSok világa is megjelenik, természetesen tudati valóságként, az én tudati valóságomként, és annak középpontjától elválaszthatatlanul. Minden fogalom amit bármilyen tudati valóságként megragadhatok (és minden valóság csak és kizárólag tudati valóságként vethető érdemben fel ebben az összefüggésben IS) eleve absztrakt, vagyis elvonatkoztatott. A kérdés, hogyan jön létre bármilyen elvonatkoztatás? Hát úgy, hogy a valóságom egy részét, MAGamtól különállónak, MAGamtól elvonatkoztatva élem, tapasztalom meg a tudatomon belül. Belátható tehát, hogy még az objektív valóság SEM létezik a tudatomtól függetlenül. Mind a szubjektív mind az objektív valóság tudati valóság, a határt pedig a tudat objektumokkal való azonosulása közben jön MAGamban létre. Minden fogalom, mellyel önMAGam valóságát megragadni igyekszem csak számomra EGYértelmű, mindenki MÁSnak elvont és absztrakt, abban az értelemben, hogy azokkal a valódi belső valóságom számomra közvetlenül, vagyis absztrakciótól mentesen megélt tartalmai MÁSok számára: közölhetetlenek. Nem csak hogy nem adhatóak át a maguk teljességében, de teljességükben relatívok, mert értelmezés kérdései a MÁSik félnek. Ezért mondom azt, hogy az absztrakció által megjeleníthető valóság, eleve álomszerű, eleve képzeletszerű. Miként a valóság pusztán rációval nem élhető át, úgy nem is konvertálható át pusztán racionális, absztrakt tartalmakká az általam megéltek LÉNY-EGe. (EG gyök jelentése: egész).

Ezen felvezető azért szükséges, mert pontosítanunk kell: annak a bizonyossága, hogy rajtam, vagyis MAGomon, az EGY és EGYetlen ÉNen kívül nincs senki és semmi csak és kizárólag bennem, MAGomban születhet meg. Ennek a kijelentésnek csak egyes szám első személyben van érvényessége. Ez pedig csakis belső, személyemből kiinduló de személyem Forrásához, az EGY-ÉNhez való visszajutás megtapasztalása által lehetséges. Ez ugyanakkor egyet jelent azzal, hogy felismerem: Mind-ÉN-KI vagyok. Ezért az EGY sosem magányos ahogyan azt mi emberi logikával képzeljük, és racionálisan megfogalmazhatjuk. Miért? Mert EGYszerre ÉN vagyok a fehér fÉNy, mely minden szín forrása, ás EGYszerre vagyok minden szín, mely csak akkor létezhet, ha közben a fehér fÉNy is létezik. (Sőt az árnyalatok megrajzolásához szükséges totális hiánya is mindennek, vagyis ÉN MAGomnak, sötétsÉG néven.) EGYik nincs a másik nélkül, és ez az osztatlan tudati valóság, melyben minden létező VAN*, és nem egy folyamat eredményeképpen jelenik meg. (* A VAN, a VANság a folyamatos, idő síkját meghaladó LÉTezés, mely ugyanakkor az időt potencialitásként magában hordozza.)

A valóság igaz természete csak saját tudatom megfigyelése, az Önátélés által, a koncentráció, kontempláció és meditáció tudati állapotai által érinthető meg. Minden ami ezen „kívül” van, az az EL(e)ME, a KÉPzelet műve. A relatív valóság Teremtője ilyen értelemben az Elme. Minden absztrahált valóság törvényszerűen relatív, még akkor is ha benne az abszolútum egy része jelenik meg. A valóság abszolútuma: a Tudat. Az én személyes tudatom önMAGamtól való elkülönülésem tudati megélésének eredménye. Az abszolút valóság emberi lényként egy fogalom csupán, mely valóság az osztott tudat számára megélhetetlen. A dualitás és a polaritás világából való horizontális útja a személyes tudatnak, valójában az ŐS-Tudat, vagyis az EGY osztatlan LÉT-tudatába való visszatérésnek az útja. Ezen út bizonyos spirituális hagyományokban különböző tudatszintek elérésében megnyilvánuló, úgynevezett spirituális realizáció fokozatainak felel meg. Ilyen nagyon magasrendű tudatállapot például az EGYetemes Tuda realizációja: a Krisztusság, Buddhaság. Erre itt nem térek ki részletesebben.

A gondolatmeneted tehát nagyon következetes, logikus, racionális. Minden lényeges kérdést tartalmaz, ami önMAGad álmából való ébredéshez szükséges. Általad, Benned és Veled tulajdonképpen MAGamtól kérdezek, ez – szerintem is – igen helyes meglátás. Amit én lényegesnek látok, hogy minden kérdést tegyél fel MAGodnak EGYes szám ELSŐ SZEM-Éjben, hogy a válaszok számtalanul érkezhessenek majd MAGodból MAGodnak, az EGY-ÉNhez visszataláló egyedi lénynek. Valójában minden lényeges dolog, ami a tudat természetére vonatkozik csak paradoxonok által ragadható meg, az osztatlan VANság valóságának a természete ugyanis a ráció számára csak közelíthető, de a maga teljességében nem ragadható meg. (lásd példaként: a Pi szám, amely egy irracionális szám, amivel a kÖr tökéletessége, teljessége, egészsége, kereksége, racionalitást meghaladó intuitív teljessége: csupán absztrahálható.)

A valóságom természete csak absztrakcióktól mentesen élhető át és meg a MAGa teljességében. Ehhez a közÉP-PONT pedi MAGom vagyok. Az aranyat elrejtő és az aranyásó EGYben. Hogy a világom MAGányból teremtettem-e? Ez emberi kérdés, melyekre logikusan a felelt az lenne igen, de ez csak a linearitásba zárult teljesség-rész, az emberiként megnyilvánuló racionalitás, logikai-deduktív feltevése. Mert a Teljesség lehet-e EGYedül a MAGa teljességében? Mikor önMAGától különállóként éli át önMAGát igen – és ez az ami a kettŐSség valóságában érvényes igazság – de az ezt meghaladó, ezt magából kibontó, osztatlan tudati valóságban nem. A paradoxon pedig mindkettőnek az EGYszerre való létezése, mely a választások tudatosságában élő emberi elménk számára felfoghatatlan. Az Isten alászáll saját teremtésében, de Emberként annak Teljességét pusztán racionálisan nem érheti fel. Ez a Lét egyik legnagyobb paradoxona.

Mindent MAGamba visszahelyezve, a CSEND minden hang teljessége. A megvalósulatlanság minden megvalósult létezés teljessége. Nem egymást kizárva, hanem egymást tételezve. Bal és Jobb félteke, a kettősség terméke. A Jobb, az intuíció az ami visszavezet a teljességbe, a Bal pedig ami végtelen darabjaira szabdalja azt, persze az agyat „csak” mint az Elme „hardverét” szemléltetve.

KI VAGYOK ÉN? A kérdés egyes szám első személyben. A válasz túl minden SZEM-Éjen: MAGomban, BENNem VAN.

***

Overlandaid:

Minden viszonyfogalom, a magány is, szóval nincs magány annak ellentéte nélkül, nem is tudom, mi erre a jó szó, együttlét? Szerintem a legmagányosabb dolog nem az, hogy valaki önmagában létezik csupán, a legmagányosabb dolog épp az, amikor nem vagy egyedül, mégis magányos vagy. Az a létező, aki mindent magába foglal, azaz rajta kívül nincs semmi, tulajdonképpen nem tud magáról mást, csak azt, hogy nincs. A világegyetemet az én értelmezésem alapján nem valami kozmikus magányérzés hívta életre, hanem annak a felismerése, hogy nem vagyok. Isten a szívéhez kap egy napon: szentisten, de hisz én nem is létezem!  Mert hát én vagyok az egyetlen, nincs semmi, ami nem én lennék, no de akkor mihez képest vagyok? Semmihez képest. Nem vagyok. De ha nem vagyok, akkor ez a nemlét is valamihez képest nyerhet csak értelmet, s ez vagyok magam, a bennem lévő mindenség, amit az a valami bont szét végtelen részlet gazdagon, ami nem más, mint az ezt meghatározó semmi, mindaz, ami nem én vagyok.

Szóval szerintem a világot nem a magány teremtette, hanem a felbontás. A végtelen statikus. A szakasz dinamikus. Nincs változó méretű vonalszakasz egy őt meghatározó végtelen vonal nélkül – most leegyszerűsítve a példát. Azonban a végtelen tér, ha nem bontod részekre, nincs, mert akkor ugyan mihez képest van? A világot az önreflexió teremtette, a tudat hozta működésbe, pontosabban a logosz: Én vagyok. De ennek az igének csak akkor van értelmezhetőségi tartománya, ha megtapasztalom magam egy világban. Csakhogy ez is bennem jelenik meg! És csupáncsak attól tűnik rajtam kívülállónak, hogy képes vagyok elméletben kivonni belőle magam mondván, nélkülem is van ez a világ. Cseles, nem?

Te magányosnak érzed magad, amikor úgy igazán magadban vagy? Mikor nem érzed magad annak? Ha valakiben felismered magad, meg tudod osztani magad, ha egységet élsz meg, nem? A magány nem épp annak az érzése, ahogy leválasztod magadról a saját éned részeit, hogy lehess? Ez nem én vagyok, ez messze van tőlem, ez utál engem, hát akkor én is utálom őt, kiközösít, nem szól hozzám, mást gondol, pfuj-pfuj-pfuj. És az egység nem épp annak az érzése, amikor felismered ezeket a részeidet? Együtt vagyunk, egyet érzünk, egységet alkotunk.

Élünk, amit csak többes számban lehet megtenni.

Hát röviden ennyi.

Börleszk, avagy nincs többé magány!- hogy egyik nagy kedvencemre utaljak zárásként.

A regény valahogy így kezdődik:

"Az öreg az önéletrajzát írja. Azokkal a szavakkal kezdi, amelyekkel - mint megboldogult Alex bácsikám mondta valamikor - a hitetleneknek illenék kezdeniök esti imádságukat.

Ezekkel a szavakkal:

»Annak, akit illet.«"

***

Shaula:

Ilyenkor mindig olyan képeim vannak, mint ha valaki állna egy magas hegy aljában és/vagy egy széles folyó partján, és a fel- vagy át szeretne jutni, de ahelyett hogy elindulna megmászni a hegyet vagy nekiállna hidat építeni a folyó két partja közé, leül, körbeveszi magát egy fél könyvtárnyi speciális irodalommal, internettel stb, és mindent elolvas, átnéz és beszerez azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet szárnyakat növeszteni. Hiszen azzal simán fel lehetne repülni a hegy tetejére vagy akár a víz túlsó partjára. (egyébként tény, azzal át lehetne, csak ez nem az a játék és nem atlantisznak hívják :p)

Miközben mások meg elmennek mellette, hogy koszosan és izzadtan másszák a hegyet, mászótársakat veszítenek vagy látszólag kudarc kudarc után újra felállva próbálnak összehozni egy normális hidat, hibáznak, visszacsúsznak, beleesnek, melléütnek, akármi, miközben azért mégis haladnak afelé, amit különleges társuk a hegy alján/folyó partján annyira másképp akar megoldani.

És csak várja, várja a felébredést, és hogy mikor hallja meg végre a szárnyak suhogását, de az csak nem jön. Pedig milyen vagány lenne :P

Időközben azok az „átlagosnak” hívott mások meg szépen megmásszák a hegyet és átérnek a folyón, és bár lehet szárnyuk akkor sem lesz, de mire végeznek, valszeg  felébrednek. Hiszen pont ez az egész procedúra, folyamat kellett ahhoz, hogy ez a mágikus álomgúnya menet közben lecsiszolódjon róluk….

(és most ne menjünk el arra, hogy emberünk a folyó partján valójában Buddha, aki már nem törekszik semerre és semmire, mert ráébredt, hogy mindig is ott volt és soha el nem hagyta, mert jelen esetben nem ez a helyzet :P)

Tudom, hogy most speciel nem teljesen erről volt szó, csak azért jutott eszembe, mert arról értekezni, hogy vajon a Teremtő magányos-e vagy sem részemről hasonló kategória. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehet, hogy ’aki’ a minden, aminek a magány is része nem lehet az, vagy lehet hogy ez a fogalom azon a szinten fel sem merülhet, mert ha nincs rajtad kívül semmi és senki, annak a hiányát sem érezheted. De az is lehet, hogy azért volt az ősbumm, hogy ne legyen az, akármi :p Ezt a végtelenségbe lehet fejtegetni szerintem, de kb. olyan mintha a hal azzal töltené az életét, hogy próbálná megfejteni az Óceán létét, miközben még megnevezni sem tudná, hogy az mi.

Szóval Isten lelkiállapotát és motivációt akarod tényleg megfejteni? Mi lenne ha a sajátodéval kezdenéd elsősorban? :D Pld. Te magányos vagy? Ha igen, milyen? Mivel jár, miből fakadhat, neked mit jelent, mit ad, látszólag mit vesz el, stb.  Ha meg nem vagy az, akkor tényleg az Övé érdekel?

Tényleg ez hiányzik ahhoz, hogy te beteljesítő hal-életet élhess a „Mindenható óceánjában” mielőtt kimásznál a partra, hogy egy magasabb szinten folytasd?

Bocs, de ezt egyszerűen nem veszem be. :D Nagyon high-fly, nagyon transzcendesnek hangzik, nagyon filozófikus és emelkedett, és tökéletes lepel arra, hogy valójában kurvára nem tudsz magaddal mit kezdeni Itt és Most. (csakhogy legyen nyomatékosítás :D…és bocs a durva szavakért is, tényleg nem bántásból, de nekem ez jön át ebből. Persze lehet rosszul)

De a kérdésedhez visszatérve:

Most nem írom le, hogy melyik részével és miért nem értek egyet, mert felesleges és  ugyanaz lenne, mintha egyik baba vitatkozna a másik babával egy egyikük által sem belátható és megélhető világról :D, csak az jutott eszembe, hogy ez aranyos. J Leírtad, hogy milyennek képzeled a Teremtőt, mindezt egy általad is bevallottan szűk ego/karakter perspektívájából, majd belehelyezted magad ebbe az elképzelt, eleve magadból kreált teremtőbe és megfogalmaztad, hogy te mit éreznél, ha te lennél Ő. Bravó ! :D

Magaddal sakkozol és patt-ot adtál/kaptál.

Szóval én nem szeretném ugyanazt a kört megint körbefutni, csak más színű dresszben azzal áltatva magam, hogy jajj mennyit változtam általa, mert ez már „egy magasabb szintű kör a spirálon”. Nem, nem az. Amikor az tényleg megtörténik, akkor a váltás/változás magától jön, valamint egyértelműen láthatóvá és nyilvánvalóvá válik ’kint’ is. Nem kell akarni meg kierőltetni semmilyen módon. 

***

Mazsola: Na kérem, ezek a válaszok jöttek. Volt ami lenyűgözött, volt ami kiütött, s volt amelyik által szétröhögtem magam magamon és rátette aktuális vergődésemre a pontot. Nos, ilyen ez a tükörállítós játék, s ilyen ez a popszakma! 
Remélem másnak is okozott néhány kellemes percet! :)

Lazuljunk: Magashegyi Undergroud - Végtelen kékség

Szép dallam és ébresztő szöveg. Akinek van füle a hallásra, hallja.

A lovasíjász

FRISSÍTÉS:

Na végre eljutottam én is, megnéztem a moziban A lovasíjászt.

Először a körülményekről röviden:
Az első vetítés napján - múlt hét csütörtökön - vettem meg a jegyeket, pénztárnyitáskor már ott álltam. Gondoltam, nem árt az óvatosság és a figyelmesség, miután kiderült, hogy csak egy moziban játsszák Szegeden, ott is csak egy kisteremben, és természetesen így is alig volt jegy nyitáskor (!). Két napra rá, szombatra és akkorra is csak az első sorba kaptunk jegyet, de hát gondoltam, egyszer ki lehet bírni. Nagyobbik lányommal és egy cimborámmal mentünk megnézni. A moziban kezdés előtt szóltak, hogy nem ott lesz a vetítés ahová a jegy szól, hanem egy másik teremben, mert elromlott a gép. No nem baj, ha másik, hát másik, túléltünk már nagyon szívatást is. Persze, ahogy az lenni szokott ilyenkor, a helyemen már ült valaki. Egy kedves néni pislogott rám ártatlan szemekkel, és közölte, hogy nem ülhetek az ölébe... majd miután jól megnéztük egymás jegyét, és megállapítottuk, hogy itt bizony egyikünk sem hülye, hanem a mozi kúrta el. Szóltam a jegykezelőnek (vagy hogyishíjják), aki azt javasolta a néninek, hogy a családjával tessék egyel arrébb ülni, és akkor én is beférek, erre közölte a néni, hogy "jaj de kedves". Mármint én. De mindezt olyan szájízzel, mintha én tehetnék erről az egészről. Nos, arrébb szedelőcködtek, így persze egy másik - később érkező - néninek nem lett helye, de az ekkorra már felkészült jegykezelő résen volt, és hoztak egy pótszéket... és mindezen kavarás természetesen az első sorban történik, hogy mindenki lássa, aki a moziban ül. Na így indult, megvolt az alap hangulat, sikerült leülni. Ekkor döbbentem rá, hogy ez az első soros mozizás nem vicces. A film első kockáinál elkezdtem szédülni a vízszintesen két méterre, függőlegesen kb három méter magasan lévő vászon és az ebből eredő hülye békaperspektíva miatt, és ez permanensen kitartott végig. Szegény lányom még szarabb helyzetben volt, mert én még meg tudtam támasztani a fejem a szék tetején, de ő - mivel nem érte fel a szék tetejét a nyakával - kénytelen volt kifeszített nyakkal ülni, hogy lásson is valamit - természetesen sikertelenül, feküdt össze-vissza, jobbra-balra dőlt, és hogyne, ő is szédült. És nem bírom megállni, hogy ne szóljak oda: a kurva anyját annak, aki egy ilyen nagy érdeklődést kiváltó filmet egy nagyvárosban egyetlen időpontban egyetlen mozi kistermében gondol levetíteni. Miközben a Pál fia finoman szólva is túl van "hájpolva"... több mozi, több időpont, erős hátszél stb.., de hát mit lehet tenni, ez a szakma is felül van reprezentálva szidókkal, nem csoda az irányítottság. Méltatlanul kevés támogatást és hátszelet kapott ez a film, de nem baj, mert az ilyen alkotásoknak az a sorsuk, hogy magukat adják el, méghozzá nem kevés sikerrel - ahogy nézem a honlapjukat, már nincs olyan földrész ahonnan ne érdeklődnének iránta.

Na de, mindezen kellemetlen körülmények és előzmények ellenére azt mondom nagyon is megérte megnézni moziban. Ez a film odavaló. És végre egy igazán magyar film magyaroktól magyarokról magyaroknak. Most nem fogok ömlengeni a tanításokról amik elhangzanak benne, a fantasztikus képi megvalósításról (tényleg a kor minden technikai elemét bevetették), vagy a rendkívül hangulatos és vérpezsdítő zenéről, mert aki már látta, az úgy is átélte az élményt, aki meg nem, az nézze meg. Túl nagy kritikát sem akarok ebből keríteni, inkább csak néhány dologra hívom fel a figyelmet. A zsindexen ilyen "vicces" címmel jelent meg a filmkritika:

Eljött a palántázás ideje! (I'm fucked)

"I'm fucked" - így kezdődik a nemrég moziban is játszott The Martian (magyarul érthetetlen módon nem A marsi - nak, hanem Mentőexpedíció-nak fordított) film alapjául szolgáló könyv, amelyben hősünk rádöbben, hogy egy szerencsétlenség miatt ott maradt a Marson. Tök egyedül. És a legközelebbi mentesítő járat is kb. csak két év múlva érkezik...

Na, ha nem is ilyen mértékben, de én is hasonlóan éreztem magam, amikor rádöbbentem, hogy a több éve várt esélyem ismét elillant, és megint várnom kell egy évet. Történt ugyanis, hogy pár éve ősi magyar magfajták után kutatva rábukkantam (tán pont itt ajánlotta valaki) a NÖDIK oldalára, és azon belül is a http://www.mintakeres.hu oldalra, ahol nem a boltokban kapható génmódosított, sterilizált (kiherélt, szaporíthatatlan, örökíthetetlen) hibrid szarokat lehet kapni, hanem eredeti magokat tárolnak és a tájfajta populációk genetikai integritását sikerült megőrizni.

Mondanom sem kell, mennyire örültem anno hogy megtaláltam ezt a forrást, mivel szándékomban áll a saját kiskertemben évről-évre örökített genetikai állománnyal foglalkozni - nemesíteni, ha úgy tetszik, de csakis eredeti, tiszta forrásból kiindulva. Ennek egyik legkézenfekvőbb forrása a NÖDIK, ahol egy igen komoly hazai és külföldi származású kultúrnövény mintákból létrehozott világ-fajtagyűjtemény található, melyből szívesen adnak át "hobbikertészeknek" mintamagokat saját termesztésre. Tavaly sajnos lekéstem a magkérési határidőt, idén viszont résen voltam, és már a múlt hét közepén (január 28-án) eszembe is jutott, hogy megnézzem a honlapon mi a helyzet: nagyon meg is örültem, mert ki volt írva, hogy az idei magkérés január 29-én (pénteken) indul. Óóóó, hát ez remek - gondoltam - egy nappal előtte sikerült észbe kapnom, így idén biztos nem szalasztom el a lehetőséget! No, másnap meg is jelent az idei ajánlati lista, szépen sorban felsorolva milyen tájjellegű paradicsom, paprika, stb. magból tudnak mintát küldeni. Igazi bőség zavara volt, hirtelen nem is tudtam választani, ezért arra jutottam, hogy kicsit utánajárok a kínált fajtáknak, melyik milyen, és csak ezután döntök. Csak a hangulatom érzékeltetésére írom le, hogy nem akármilyen döntésre készültem, ugyanis ez határozta volna meg, hogy a melyik fajtákkal indulok meg az úton, melyek a következő években meghatározták volna a termesztés és természetesen a fogyasztás irányát. No, el is szartam az időt mindezzel a tököléssel, és csak most hétfőn (február 1.) kerestem fel őket, hogy rendeljek, ééééééés.... egy igazi arculcsapásként ért a hír, hogy már nincsen a magokból... Érthető?? Január 29. és február 1. között mindössze két nap van, az is egy hétvége. És ennyi pont elegendő is volt, hogy elfogyjon a készlet... sajnálkozva írták is az oldalon, hogy:

"Az ajánlati lista összeállításánál az előző évek tapasztalataiból indultunk ki, azonban a valós érdeklődés messze túlnőve elképzeléseinket eredményezte azt, hogy a hobbikertészek számára felajánlott készleteink rövid idő alatt elfogytak"

Ez a dolog egyrészt kicsit felkúrt (főleg a saját balfaszságom miatt), mert így megint elveszítek egy évet (valahogy pont így sírt Luke S. is, amikor Owen bácsi ott akarta tartani a srácot még egy betakarítás idejéig a Tatuin-on, nem? :)) - másrészt meg ez a hihetetlen nagy érdeklődés arra enged következtetni, hogy bizony ébred a magyar, és már nem óhajtja megenni a génmanipulált szarokat, inkább termeszt. Sajátot. Eredetit, ősit, magyart.  

No, mindenesetre én most beszoptam idénre megint, nem gondoltam volna, hogy egy hétvége alatt elkapkodják a mintákat, de hát ez van, ezúttal még egyszer utoljára megvettem a Rédei és ZKI laboratóriumokban készített hibrideket. Megint gazdagodtam egy tapasztalattal: ha valamilyen fontos, régóta várt esemény előtt egy nappal hamarabb felébredek - kétségkívül valamilyen segítség hatására - akkor ne szarakodjam el az időt gondolkodásra, mert az okoskodás a tett halála.  

Előzmény: 
http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2015/04/mag-es-magzat.html

Ezt meg csak úgy ajánlom elolvasni minden kertészkedést szerető barátomnak, nagyjából én is így szoktam palántázni:

http://nemartdecor.blog.hu/2016/02/03/a_palantaneveles_fortelyai

Azért az én rossz hangulatom ne vegye el senki kedvét, szóval csak hajrá, hajrá, leporolni a balkonládákat, elő a tejfölös kupákat, és irány a kertészbolt palántaföldért! :)  

 

Napiszer 2016 február

Lazuljunk: Gesztusokkal irányított zene

Mindig jön valami új, hihetetlen... 
Imádom Imogen Heap munkásságát, Ő egy igazi zenei zseni (pontosabban azt imádom ami rajta keresztül megnyílvánul). 

Formabontó zeneszerkesztési ötleteivel, csodás egyedi dallamvilágával, és gyönyörű hangjával hamar belopta magát a szívembe. 

Csak egy kis bepillantás művészetébe:

Imogen Heap - "Just For Now"

(a szintén elképesztően tehetséges és azóta nagyon befutott "Youtube-sztár", Ariana Grande is megcsinálta ezt, kb. 14 évesen, de ez most mindegy) 

Imogen viszont megint továbblépett egyet, és minden "zene-mérnöki" tudását latba vetve egy olyan fejlesztést mutatott be nemrég a világnak, ami szerintem forradalmasíthatja majd a digitális zenét, de főleg az előadó-művészetet - egy teljesen úr irányt kijelölve, ötvözve a technológiát az emberi találékonysággal. Sőt nem csak hogy teljesen megújítja és elképesztő lehetőségeknek ágyaz meg ez az ötlet, de szabály szerűen élővé teszi az egyébként "halott" gépi, digitális zenét, amelyet jogosan sokszor ér az a kritika, hogy túl steril, túl pontos, túl mű. Na, most tessék, megjelenik a színpadon Imogen Heap, a kezére húz egy kesztyűt, amin különböző szenzorok vannak, és a saját gesztusaival, kézmozdulataival irányítja a zenét, vagy éppenséggel a saját énekének utózengéseit, effektjeit. Elképesztő, komolyan mondom, mekkora ötlet már! Ezzel a módszerrel a zenei előadónak nem kell szintetizátor(ok) mögött ácsorognia egész koncert alatt, ahol a közönségből senki nem is látja igazából mit is csinál, hanem a saját testének természetes mozdulataival alakítja a zenét, ahogy akarja, (vagy ahogy sikerül :) , ezáltal lesz a gépi zenéből emberi, jóval intuitívabban mint eddig bármikor (ha digitális zenéről beszélünk). 
Szóval mindenképpen figyelemreméltó fejlesztés, hallani fogunk még erről, azt garantálom.  

Imogen Heap's gesture-controlled digital music gloves

Persze mindez nem csak látványos, hanem elképesztő koncentrációt is igényel az előadótól, amire nem mindenki képes. No de majd amikor egész zenekarok fognak így összehangoltam mozogni a színpadon, csupán kesztyűkkel felszerelve... 

Akit bővebben érdekel itt egy hosszabb demonstráció: 

https://www.youtube.com/watch?v=6btFObRRD9k

Most valami nagyon új van születőben zenei fronton, és természetesen már megjelentek a követők is: