A Bölcs és az Ember

Az Úton járó kereső, kutató ember hasonlatos azon vándorhoz, ki miután alaposan körbejárta a hegy alját, annak minden zugát megismerve, az ott látottakra válaszokat keresve elhatározza, hogy nekivág és felkeresi a hegyen élő Bölcset, hogy attól magyarázatot kapjon, számtalan kérdésére. Hátára jó nagy csomagot kötött, telerakta azt mindenféle könyvvel, ruhákkal, élelemmel. Amint nekivágott a kaptatónak, az ösvény még igen széles volt, sok hasonszőrűvel találkozott, aki hasonló céllal ment mellette. Ennek megörült, azt gondolván, nem is lesz olyan nehéz az út, rengeteg érdekes emberrel találkozhat, és abban reménykedett, minél feljebb jut majd a hegyen, annál többen és többen lesznek majd az ilyen emberek, s még az is megfordult fejében, hogy milyen jó lesz majd csatlakozni hozzájuk, és talán egy nagy, igaz, baráti közösséget alapítani, talán egy falut, vagy egy várost a hegyen, ahol csupa bölcs és megvilágosodott ember közt élhet. 

Ezek a gondolatok nagy lelkesedéssel töltötték el a mi bátor, megalkuvás nélkül Az Igazságot kereső, lánglelkű emberünket. Az úton egyre több emberrel elegyedett beszédbe, így lassan világossá vált előtte, hogy ők is hasonló dolgokat keresnek, és bár sok mindent hasonlóan látnak, azért vannak végletes különbségek. Némelyekkel beszédbe elegyedve az volt a határozott érzése, hogy bár egy nyelvet beszélnek, de egész bizonyosan nem egy nyelven. Voltak akik hevesen nekitámadtak, sőt olyanok is akik majdnem megverték, mindenfélének lehordták amikor elmondta nekik, hogy eddigi élményei, eddigi megélései által milyen felismerésekre jutott el. Mert bizony közben telt múlt az idő, és lassan tudatosult benne, hogy már évek óta kapaszkodik fel erre a hegyre. 

Az elején azt gondolta, pár nap,esetleg csak pár hónap és eljut a hegy tetejére, hogy végre találkozzon A Bölccsel. Az út sokkal hosszabb lett, hisz a hegyen is sok minden látnivaló akadt, amit szintúgy meg kellett ismerjen, amit meg kellett tanulmányozzon, amit meg kellett értsen. A legnagyobb élmény, mely semmihez fogható nem volt addigi életében akkor következett be, amikor egyszer csak eljutott egy olyan pontra, ahonnan hajdani kiindulópontjára láthatott rá, ahonnan gyakorlatilag valami érthetetlen, varázslatos állapot folytán a magasból rátekinthetett a hegy aljára, azon helyekre, melyeken rengeteg időt töltött azok megismerésével, s melyek most egész más perspektívában tűntek fel. Csak kapkodta a fejét az új látványtól, mert annyira másnak tűnt minden Egyszer csak elkezdett összeállni benne a lent található világ valóságának a tárgyai között egy sajátos rend, egy sajátos rendszer, ami amikor közöttük járva tapasztalta meg őket, egyszerűen láthatatlan, felismerhetetlen volt a számára. Ez a katartikus élmény olyan örömmel töltötte el, mintha belépett volna egy egészen más, addig számára rejtett, ismeretlen országba, amiben az addig tapasztalt látszata a valóságnak számára egész más értelemmel telt meg, sokkal teljesebb, átlátható és megfejthető lett. Minden, de minden addigi tapasztalata, megélése átértékelődött benne. Azt gondolta magában: én balga, én hülye, ezt ott lent hogy nem vettem észre. Aztán lassanként, mikor ez a látvány számára már megszokott lett, elkezdte összerakni magában, a fenti látvány rendszerébe fogni, abban újraértelmezni az addigi valóságáról alkotott KÉPet. Addig KÉPtelen volt még csak elképzelni is, hogy a valóságnak létezik más megközelíthetősége. Ekkor értette meg, hogy ha innen ezt látja, akkor ugyanúgy a mostani látványát a hegyen eddig megtett útnak, annak állomásait is valószínűleg másként fogja majd látni később, és hogy az útitársai miért is civakodnak egymással és vele az út közben, dacára annak, hogy sokan közülük ugyanúgy a Bölcs megkeresésére indultak el. 

Amint telt az idő, emberünk hátizsákja egyre kisebb lett. Lassan itt-ott, szélvédett, esőtől naptól óvott helyre ki-ki rakott egy-egy könyvet, ruhadarabot addig félve őrzött kincseiből. Magában ezt gondolta: hm...nagy szolgálatomra voltatok eddig nekem. Köszönöm a tanítást, ami bennetek volt, de most már bennem születtetek újjá, most már bennem éltek. Legyetek ezentúl mások útjelzői, ki majd rátok találnak. Elért arra a pontra, ahol már csak pár ruhadarab maradt a hátizsákjában, mert az összes könyvet hátrahagyta. Ekkor már az út egyre keskenyebb lett, egyre meredekebb. Azon vette magát észre, hogy már alig maradt körülötte néhány ember, akik Az Igazság keresésére indultak, és el akartak jutni A Bölcshöz. Egyre többet hallgatta az erdő csendjét, a patak csobogását, és egyre több gondolat, felismerés jelent meg benne. Volt amit feljegyzett egy magával hozott füzetbe. Az útitársai is egyre inkább elcsendesültek. Ha néha megszólaltak, nagyon mély, magvas és tömör megjegyzéseket tettek az általuk látottakról, tapasztaltakról. Az esti tábortüzek mellet már csak páran ültek, akik őrizték a lángot. Sokan lemorzsolódtak, sokan megtelepedtek a hegyen egy-egy nyugalmasabb helyen, és voltak akik keserűséggel a szívükben visszafordultak, mondván Igazság nincs, a Bölcs pedig szerintük vagy nem is él a hegytetőn, vagy meghalt unalmában, hogy senki sem keresi fel. Ááá... - legyintettek sokan, semmi értelme. Lent volt szép házam, vagyonom, takaros feleségem, gyermekem, semmi értelme ennek a bizonytalanságnak, az egyre ritkább levegőnek, és az egyre sűrűbb csendnek. Alig van itt már valami, a hegy tetején pedig az is lehet, hogy Semmi és Senki sincsen. 

Emberünk sok ilyen történetet látott, de már egyre kevésbé rendítette meg. Az elején még haragudott is némelyekre, akikkel azt gondolta, majd egy alkalmasabb helyen egy szép kis települést hoznak közösen létre, ahol mindnyájan a Béke, SZERetet és a Bölcsesség Igazságának szentelik életüket. Ez nem következett be. Lassan amint egyre feljebb jutott, egy napon észrevette, hogy már senki sincs körülötte. A füzete, eddigre már szinte megtelt magosabbnál magvasabb gondolatokkal, felismerésekkel. Évek teltek el, és csak most kezdte belátni, mekkora távolságot tett meg. Érdekes módodon, mégsem volt ez számára mérhető mérföldekben, napokban, hónapokban vagy években. Az egész, mintha csak egy perc lett volna, mikor mindezt magában átélte. Máskor viszont mindez végtelen óceánjának tűnt az időtlenségnek. Már csak a fákkal, és az egyre gyérebben megmutatkozó állatokkal, a forrás csobogásával beszélgetett. Néha be-betért egy-egy ember alkotta menedékbe, meghúzni magát éjjelre, de lassanként egyre többet aludt a szabad ég alatt, a csillagokba révedve. Időnként maga után hagyott egy-egy feljegyzést, lapokat tépett ki a füzetéből, vagy egy-egy sziklába karcolt pár rövid gondolatot. Arra gondolt, bizonyosan jártak előttem, kik nekem is hagytak jeleket, bizonyosan jönnek utánam, kiknek én kell hagyjak jeleket. Ez a világ rendje. Semmi sem a miénk, csak őrizni kaptuk egy időre. 

Ebben a szellemben haladva tovább, mindig gondosan vigyázott, hogy ne bontsa meg sehol sem ezt a belső rendet. Ha tűzifát talált egy viharvert kalyibában, mellyel este melegedhetett, hálásan megköszönte az ÉGnek, s annak aki odatette, majd mielőtt tovább ment, kétszer annyit gyűjtött a helyébe. Az erdő etette, a patak itatta, s bár vihar tépte, eső mosdatta, a lelke egyre ragyogóbbá lett. Az út alatt, időnként meg-megállt egy egy pontján a hegynek, ahonnan hatalmas, egyre hatalmasabb távlatokat láthatott be tiszta időben. Egyre kevesebb minden takarta már a világot előtte. Lassan kezdte megérteni, hogy a kereksÉGe, az egysÉGe, a sokfélesÉGe a Világnak, és Az Igazság amit keresett nem az, ami emberként egyetlen pontjáról meglátható a hegynek. Minél MAGosabbra jutott, annál inkább érezte, mély, MAGától elszakíthatatlan valóságként élte meg, hogy az Igazság: MINDEN. A hegy, a dombok, a síkság, a TENgerek Teljessége, mind, mind az Igazság, és az a végtelen nézőpont, az a végtelen sok perspektíva amit meglátott, mind mind az Igazság része. De hol van a Bölcs, aki megerősíthetne ebben? Vajon merre lakhat ezen a hegyen? Vajon találkozhatok-e egyáltalán vele, hogy minden eddigi felismerésemben megerősíthessen? 

Már jó ideje egyre nagyobb MAGányt élt meg, de lassan ez az egyedüllét - mely kezdetben sokszor fájó volt, és idegen a lelkének - egyre barátságosabb, egyre fogadóbb, egyre bensőségesebb lett a számára. Soha nem gondolta volna, hogy egy adott ponton azt fogja megélni, hogy ebben a MAGányban lassan minden addigi történés, megélés, élmény, maga az Élete oldódik fel, hasonlóképpen ahhoz, amiként az Óceánba cseppent valaki egy csepp vizet. Rádöbbent arra, hogy valójában addig csak elhitte, hogy ő egy csepp az Óceánból az Óceánban, de akkor és ott - a hegy csúcsához közel - tudata, lelke mélyéből vulkánként tört fel a felismerés: nincsenek is Cseppek. Igazából soha nem is létezett Cseppként, csak saját elméje, saját KÉPzelete hitette el vele, hogy ő MAGa csak Csepp és nem MAGa az Ó-CE-ÁN! Igen, mert ki az aki megmondhatná, hol végződik egy csepp és hol kezdődik valójában a TENger? Az ŐS-TENger? Amint a víz páraként, cseppenként, vagy fagy által megdermedve is ugyanazon LÉNY-EG, és ez a lényeg ugyanaz marad akkor is, mikor a levegőben szabadon szárnyal, amikor az Óceán vizeként mindent MAGában ringat, vagy amikor az Antarktiszon a jÉG Birodalmává dermed. Apropó jég - ekkor kapott észbe - ahegy ormai lassan feltűntek előtte, ragyogó, fenséges fehér süvegbe öltözve. Végtelen nyugalommal, MAGasztos, ragyogó fehérségben, éteri tisztaságuk fényességében, vakítóan szikrázva pompáztak az egyre erőteljesebb déli napsütésben. 

Az erdő lassan elmaradozott, és már nem maradtak csak a hófödte bércek. Hátizsákjában pár napi élelemmel, látszólag egy teljesen lakatlan, érintetlen vidéken járt. Minden ruháját magára vette, és minden hitét, utolsó erejét is összeszedve, szemeit a hófödte csúcsra szegezte. Most érintette meg igaz valóságában lelkét: a HalÁL. A hegyre felfelé jövet járt már omló sziklapárkányon, ahonnan megcsúszó lába nyomán sok mérföldes mélységbe szakadtak alá kövek, járt már kőfolyáson, amin visszacsúszott a mélybe, találkozott medvével, kígyóval, ezer veszéllyel, de egyik sem rendítette ennyire meg. Most, hogy látta a tű FOKát, a CSÚCSOT, amit a Világ Tetejének képzelt, ahol azt gondolta rátalál a Bölcsre, most mindennél mélyebben érintette meg, egy érzés. Vajon, vajon....és levegőért kapkodva megállt a szikrázó hóban. Vajon, nem csak álmodom-e mindezt? Hisz senki sincs köröttem, lassan Senki és Semmi sincs már, és meglehet a Bölcs is csak az én képzeletemben él. A jóságos Bölcs, akiről annyit képzelegtem. Annyiszor elképzeltem a jelenetet, hogy a hegy legmagasabb fokán találkozom vele, és Ő csak rámnéz majd, és én Mindent tudni és látni fogok ebben a tekintetben. Szavak és hangok nélkül mindennél bizonyságosabban érezni, élni, tudni fogom A Bizonyosságot, minden kérdésemre. 

Amint ezen gondolatok kavargó felhőjében állott, hirtelen, mintha egy hangot hallott volna valahonnan. Egy hangot hallott, de nem látott senkit sem. Átfutott az agyán, hogy talán ez már az őrület, talán csak az elméje játéka mindez. Aztán egyszer csak megjelent előtte egy ősz, mosolygó, végtelenül szeretetteljes tekintetű, kortalannak tűnő Öreg. Ruhája végtelen egyszerűségről árulkodott, mégis tiszta, rendezett, fényes. Kezében a hegyi emberek jellegzetes botja, melyre támaszkodott. Emberünk lába a meglepetéstől a földbe gyökerezett. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, kiesik a száján és az Öreg elé gurul. Beszélni próbált, de csak tátogott mint hal a hóban, nem jött ki a száján hang. Az Öreg, a hófehér hajú, jóságos tekintetét Emberünkre emelte, aki csak nézett, és úgy érezte, egész lénye, egész mindensége átszellemül, beleolvad, feloldódik ebben az érzésben. Mint csepp az Óceánban, csak hagyta, hogy átjárja őt a végtelen SZER érzése, kimondhatatlan, felfoghatatlan, mindennél MAGasztosabb élménye. Ott, akkor, abban a pillanatban megállt az idő benne, Ő MAGa pedig az időtlen LÉT oszthatatlan EGÉSZe lett, a jóságos arcú Öregtekintetében mintha MAGa az Öreg Isten, saját Atyja fogadta volna önön házába be. Ekkor felszakadtak a gátak a tudatában, elemi erővel ragadta meg a felismerés és ölelte MAGába, Világok köz-ÉP-PONTjába repítve: Itt otthon vagyok! ITT-OTT A HON VAGYOK! Megérkeztem! Mindig is ITT voltam az OTTban, és ezen ITTből az OTT csak álomnak tűnik, valójában pedig ez minden Létezés Létezése. A feloldódás önMAGam Mind-ÉNsÉGében...a Halál...csak kapu a LÉTbe, mely édes testvér a Születéssel. Aztán elmosódott minden gondalt, megszűnt minden kép, és csak a CSEND énekelte, a soha nem hallott dallamát a Létezésnek. Azután az is elhalt, csak a Békesség és a Boldogság emberfeletti állapota maradt, amiben lassan megnyugodott, beleolvadt, Mind-ÉN-sé-ÉGé vált a Tudat és a Lélek. 

Amikor magához tért az elragadtatásából, senki sem állott már előtte. Valóság volt-e mindez vagy csak álmodtam?- tette fel önmagának a kérdést. Valóság, vagy csak az elmém, a KÉPzelet műve? Az értelem, a mindenre gyanakvó, mindenen osztozkodÓ értelem ösztönös kérdése volt ez, mivel azimént átélt állapot sehogy sem fért bele addigi megtapasztalásainak a szűretébe. Emberünk lassan megértette, hogy egész eddigi élete, útja valósága csak és egyedül az ő tudatában jelent meg olyannak amilyen, és csak az ő lelke élte meg, tette olyanná amilyen az számára a legkézzelfoghatóbb, legbensőségesebb, leghitelesebb. Megértette, hogy a tudata minden valóság forrása, és a valóság teljessége túl van mindenen, amit addig arról képzelt, arról képzelhetett. Léteznek szavak, léteznek fogalmak, de amit megélt az Úton az lényegében általuk átadhatatlan, közölhetetlen. Az Igazság mindvégig a szeme előtt volt, Mind-ÉNben és Mind-ÉN-KIben, mert Az Igazság MINDEN. A Bölcs mindvégig ITT volt, csak az OTTban kereste, és megMÁSulva mindazt nem ismerhette fel. A Teremtő úgy rejtette önMAGát a Világban el, hogy azt legközelebbi helyre: önMAGunk LÉNY-EGébe gyúrta bele. Emberként olyanná válik, mint a Forrásban álló szomjazó, ki esedezve vizet kér a mellette elhaladóktól. ItT és otT, kinT és benT, lenT és fenT. A Teremtő jele. Az üresség ÉN VAGYok, EGYaránt telve ÉN-MAGom KÉPtelenségeivel és KÉPeivel. A Semmi MAGában hordozza Mindenségem, amit valósággá álmodik KÉPzeletem. Az Út MAGom vagyok, amin az Igazságra juthatok az Örök Életben. 

FJT

(Köszönet! - M.)