Mese a meseszobáról V.rész: az Idő bűvkörében

Vajon az idő fogságában vagyunk? Szorít minket az idő? Sosem érek rá semmire? Mások is feltettek már ilyesmi kérdéseket? Nos, én az utóbbi néhány hétben tényleg idő szűkében voltam (állandó határidők, elintéznivalók, családi ügyek, stb.), és talán ez is az oka annak, hogy elkezdtem megint foglalkozni mélyebben az IDŐ kérdéskörével. A fizikai ámokfutásomnál már egyszer szóba került az idő illúzió mivolta, és ahol arra a következtetésre jutottam, hogy az idő valójában csak az emberek számára fontos segédfogalom, mert valójában csak mozgás van, de most egy egészen másik megközelítésből járjuk körbe a témát, illetve csapunk a közepébe - a szokott párbeszédes módon Shaula doktornő segítségével, aki ismét bebizonyította, hogy még mindég mennyire szükségem van rá, hogy a saját hülyeségeimet kicsit terelgessék, vadhajtásaimat lenyesegessék. Extraként kedves Ildi olvasóm felajánlotta szép rajzait, amit felhasználok a téma illusztrációjaként.

Na csapjunk a lovak közé, nem érünk rá egész nap bevezetőt írni! :)

A Trónok harca könyvet olvasom (másodjára az egész sorozatot, de most sorban visszafelé! :), és most döbbenek rá, hogy az író mennyire fantasztikusan adagolva tárja elénk azt a történetet amit el szeretne mesélni. Az első könyvben egy látszólag teljesen kész világba csöppenünk, bele a közepébe, teljesen kidolgozott, élő családokkal, épp egy generációváltás küszöbén, komplett történelemmel - majd később ezeket kezdi kibontogatni. Bámulatos precizitással és kreativitással, egyre fokozottabban tárja fel az olvasók számára a múltat, jelent, jövőt, egymással párhuzamosan. Folyamatosan bontakoznak ki a történetben a múlt eseményei, szálai, egyre többet tudunk meg hőseink gyerekkorából, szüleiről, nagyszüleiről, előző királyokról, elmúlt évszázadok és évezredek eseményeiről, mítoszairól, melyek mind-mind hatással vannak a jelenre, és a jövőre is. Olyan ez, mintha teljes sötétségben egy zseblámpával rávilágítanának egy térképre, ahol elsőre kizárólag csak egy kis fénykör területén látunk "valamit", majd "valaki" elkezdené hátrébb vinni a zseblámpát, ezáltal, az egyre táguló fénykör által egyre és egyre nagyobb felületét feltárva előttünk a térképnek (világnak). Azt nem tudhatjuk, hogy a fénykörön "kívüli" részen van-e valami egyáltalán, vagy csak akkor jön létre, amikor a fény odáig tágul... Egyik nap az jutott eszembe, hogy basszus, nem lehet, hogy ez a rendkívül tehetséges író is "csak" leképezi kicsiben azt, amit az Író nagyban csinál?

Mi van akkor, ha az idő játékától és a tér illúziójától nem függő Abszolút Isten folyamatosan írja a múltat, jelent, jövőt, mely folyamatosan bontakozik ki számunkra? Mi van, ha folyamatosan szeretné feltárni azt a történetet amit el szeretne mesélni nekünk, majd megélni velünk, általunk és bennünk, és ehhez állandóan új elemekkel gazdagítja a mesét? Szerintem simán lehetséges! És akár ezt bizonyíthatja az a tény is, hogy a történelem felfogása állandóan változik. Állandóan kerülnek elő újabbnál újabb leletek, melyek felborítják az addigi elképzeléseket. De elgondolkodott már valaki azon, hogy minden felfogás a "Mostban" ugyan (talán) helyes, de ezen a felfogáson folyamatosan lehet dolgozni, és megváltoztatni, mely szellemi paradigmaváltás egyszer csak megjelenik a téridőben is? Mi van ha a paradigmaváltást okozó leletek tényleg nem léteztek azelőtt, hanem az Író által jöttek létre, így alkotva meg a "múlt" egy árnyalattal eltérőbb, vagy adott esetben teljesen kifordított "verzióját"??

Aki az "időn kívülről" dolgozik, annak szerintem ez simán lehetséges. Tudományosan nehezen tudnám bizonyítani, legfeljebb talán csak olyasmivel, hogy a változók világába befodrozódott (beteremtett) örvények spirálisan mélyülő/táguló lehetőségekkel rendelkeznek, azaz egy adott pontot egy adott pillanatban vizsgálva egész más eredményre jutunk, mint ugyanazon "történelmi szál" a spirál egy "másik pontján", "máskor" "nézve". Ha bedobunk valamit az időörvénybe, az képes akár "visszafelé", a múltban is fodrozódni, "hullámokat vetni" - tehát például amikor igény mutatkozik a miénket megelőző civilizációk létezésére, akkor ezek a lelelek sorra előkerülnek, megmutatkoznak (létrejönnek?).

Nem lehetséges ez?

Ezt olyan gyönyörűen szavakba öntötted, hogy kétlem én ehhez bármi pluszt hozzá tudnék adni. Értem, hogy mit írtál és egyet is értek vele, logikusnak találom, csak valahogy… valahogy így önmagában (legalábbis az én nézőpontomból, a magam számára stb.) „haszontalannak” érzem (nagyon, nagyon macskaköröm J), kicsit olyan ’lebegő fának’.  Mert mint Fa, felismerhető és létezik olyan, igen, hogy fa, de ebben a formában nem tudok vele mit kezdeni, az „árnyéka alá nem tudnék beülni, ha tűzne a nap, sem felmászni rá játékból ”, mondjuk.

Mindjárt írom miért :)
 

1. a visszafelé olvasás érdekes, ezt én is szoktam csinálni olyna könyv-sorozatok esetében, amik nagy kedvenceim és többedjére olvasom, hehe.
2. az egyidejűség amiről lényegében írsz, az tényleg olyan mint egy nyugvó vízbe dobott kő, ami minden irányban rezgéseket (hatást) kelt és ennek megnyilvánult, anyagiasult formája jelen esetben egy könyv, esemény, akármi
3. a jelen tér-idő érzékelésünkön kívüli ’dimenzióban’ ez valszeg így is történik, amit mi a linearitás szintjén egy múlt-jelen-jövő vonalon tudunk csak kibontani és érzékelni (mert a trónok harca írója ha azt is képezi le kicsiben, amit az Író nagyban csinál, Te is és én is, csak lapról lapra tudjuk, a maga egymásutániságában elolvasni azt)
4. amit ilyen szépen leírtál, az olyan mintha ezt a körré hajlított idő hármasságot (3-as pont) szépen kiemelted volna a térbe, gömbbé tetted és egyből megmutatkozott, hogy ez a vízbe dobott kő nem csak síkban kelt hullámokat, hanem több dimenzióban is, ezért az „idő vonalat” is ugyanúgy érinti. Ugye az emberek sokszor mondjanak ilyeneket : a jövő nincs kőbe vésve, a múlt viszont statikus, mert ami elmúlt az elmúlt, stb. stb. Miközben (egyetértek) valahogy ez úgy lenne ’igaz’, hogy vagy egyik sincs kőbe vésve, vagy mindkettő. Erre mondta egy régi simerősöm, hogy a múltat meg lehet változtatni, csak az emberek nem értik/tudják, hogyan.  És ezt szerintem pont azzal a rálátással lehet megtenni, amiről Te is ebben a levélben értekeztél.  Vagyis a ’jelen átírása’ (bár ezt most nagyon bugyután fogalmaztam), lefele és felfele, vissza (múlt) és előre (jövő) is átírja a történetet, annak legutolsó, legkorábbi, legtávolabbi, stb. eleméig

Nagyon elszállt kép lesz, de a Te példádat használva, ül a nagy Író :p és amikor felemeli a tollat a papírról, akkor nincs mozgás, nincs élet, nincs semmi, mert nem történik semmi, halott, statikus szöveg a papíron (múlt) és még nem élő, statikus fehér lap előtte (jövő), legalábbis 3D-ből nézve. Amikor a tinta/toll hozzáér a papírhoz (keletkezik a szöveg, sztori, stb) akkor az viszont hullámokat kelt, minden irányban. (beleszámítva az időt is) Tehát újrateremti a múltat, jövőt is folyamatosan ezáltal (egyszerre). (ezért megjelenthetnek olyan anyagi bizonyítékai ennek a Mostban, amit effektív a történelem, a világ múltbeli leletnek minősít, mert fogalmilag oda kapcsolja vagy mert nem volt tudatában a valós keletkezésének=  „Isten leírt egy új szót a kozmosz könyvébe” :P…pontosabban már rég leírta, csak mi most jutottunk oda, hogy éppen azt olvassuk, vagyis számunkra most jelenik meg az, ami „halott, olvasatlan” szövegként már ott volt, tehát múltnak is lehetne nevezni…)

Nekem ezt egyébként az olyan kaland, vagy misztikus filmjelenetek mutatják meg, amikor a hős egy olyan helyre érkezik, ahol szakadék van és át kell sétálnia rajta, de nem lát hidat. És sokszor ezt úgy értelmezik/mutatják meg, hogy ott van egy híd, ami láthatatlan vagy a hite által átsétál a levegőn, stb. Miközben szerintem ez egy szép szimbolika lehetne arra, hogy valójában egyik sem: a hídat (utat) a lába alá mindig a mostban teremti, azzal, hogy Lép. A mostban mindig van egy út a lába alatt, de mögötte eltűnik, előtte még nem látható, hiszen ő maga (az élő) sincs már/még ott. Út tehát ott van mindig, ahol a lépő/menő önmeghatározása van.

Ha nem is érthető, talán azért az látszik, hogy elmondtam a saját szavaimmal azt, hogy miért értem és értek egyet azzal amit írtál. :P Szóval eddig stimt.

Most jön a De, részemről :P, a lebegő fa aspektus. Hogy ez eddig szép és jó, nagyon okos gondolat vagy felismerés, de hogyan lehet ennek a fának az árnyéka alá ülni, felmászni rá, ne adj isten ezzé a fává válni, esetleg paradox módon megfordítani és úgy nézni, hogy a gyökere van az égben, hehe. (most csak ötletelek) Szóval ennek a meglátásnak mi a gyakorlati haszna szerinted? Mert ez az amit én önmagában nem látok így, most. Hogyan kapcsolódik ez pld most hozzád? (mert valamiért lejött ez az infó, és most éppen ez jött le, nem más…)

Persze nem biztos, hogy ez összefügg, de én most összekötöm. A jelenben, az életedben a mikulás és nemsoká a karácsony és az ezzel kapcsolatos tömegtudatosság és idevágó kényszerek (vagy legalábbis amit kényszernek éltél meg) foglalkoztattak. (ezt most nem részetezem, leírtad) . Majd jött ez az infó, aminek látszólag semmi köze a hétköznapi életedben éppen megéltekhez. Mi a híd a kettő között, hogyan kapcsolódhat ez össze szerinted? (tényleg nem tudom, azért kérdezem…ebből fakad nekem az a bizonyos ’de’, a lebegő érzet). Az se biztos persze, hogy ez összefügg, de akkor meg miért nem?

Érted? :D

Igazából azért nem tudok ehhez jobban hozzászólni, mert én magamon megfigyeltem, hogy néha ez a fajta „elszálltság” nálam akkor van, ha a hétköznapi élet annyira nyomaszt, idegesít vagy szar érzéseket hív elő belőlem, hogy ahelyett hogy azokat megélném, azzal foglalkoznék, inkább intellektualizálni kezdem a ’szart’ és a „fellegek közé menekülök”. A nyomás megléte az tény ilyenkor, csak nem biztos, hogy az elfordulás tőle egy látszólag „high fly” gondolkodás felé az, ami számomra megoldás tud lenni, mert közben a ’szar’ dolgok meg ugyanúgy maradnak az életemben, csak én kivonom/kihelyezem magam belőle, miközben viszont ugyanúgy élem „lent” és ugyanúgy hat rám….csak közben elbújok a fejembe (fellegekbe) előle, ami alapvetően egy kettészakítottság érzéshez vezet idővel, miközben pont egységesíteni akartam, vagy legalábbis ezzel nyugtatgatom magam. :D

Ne érts félre, nem mondom, hogy neked valami ilyesmi lehet, csak próbáltam elmagyarázni, hogy nekem miért jött az a „de” idevágóan. J valszeg ez az én egyéni szoc.problémám, és ezért lehet, hogy ez gátol abban, hogy meglássam azt a pluszt a felfedezésedben, ami amúgy ott van.

Szerintem az a gyakorlati haszna ennek az egész felfedezésnek, hogy amikor például majd megtalálnak egy 100.000 éve jégbe fagyott ufót, akkor nem bezárkózol egy dobozba, hanem elfogadod, hogy a valóság egy magasabb szinten kibontakozott előtted. :)
Mint a Jégkorszak c. mesében, amikor hőseink betévednek egy jégbarlangba, és ott mindenféle fura dolgot találnak jégbefagyva...  

(részlet a Jégkorszak c. animációs meséből)

***

Érdemes most idézni Navarre kolléga idevágó gondolatait: 
(aki nem szeret túlságosan elmélyülni ilyen témákban, inkább tekerjen tovább, a csillagokon túlra, ott folytatódik a Shaula-Mazsola párbeszéd):

A Múlt-Jelen-Jövővel kapcsolatban jó a kérdésed mert nyilván úgy tűnik, hogy pillanatnyilag mindig a jelenben vagyunk és egyenesen haladunk az idővel együtt a jövő felé - itt megjegyzem a legelején, hogy amiket mondok azok önmagukban csak "okosságok", tehát vizsgáld meg magadban ezeket a kérdéseket az alapoktól és juss egy felismerésre, akkor válik tudássá.

Kezdjük ott a beszélgetést, hogy VilágEgyetem, Egy hatalmas dolog, amiben minden létező benne foglaltatik. Hogy tested van azt nem kell különösebben bizonygatni, hiszen te és a környezeted ezt napi szinten megtapasztalja, hogy lelked van ami magába foglalja az érzéseid, értelmed és ami fizikailag nem leírható főleg azért, mert szabad akaratod van, azt pedig egyedül te tapasztalod meg. Annak a világnak az eseményeit tehát aminek részese egy intelligencia is, fizikai törvényekkel lehetetlen leírni. Például van az asztalon egy pohár, senki sem tudja pusztán fizikai szabályszerűségekkel megjósolni pontosan meddig marad a helyén nyilván azért, mert bármikor szabad döntést hozhatsz róla, hogy iszol belőle, és arrébb teszed. A Világegyetemben tehát minden benne van, kezdve az anyagtól a fizikai törvényeken át a lélekig. Van egy filozófiai elv amit Occam borotvájaként ismernek - én ezzel egyetértek - eszerint ha van egy jelenség több azt helyesen leíró magyarázattal, akkor mindig a legegyszerűbb válasz a helyes. Minden létező dolog csak egyféleképpen működik, több szempontból értelmezni lehet, de az alapvető működés megegyezik, a kérdés pedig a következő: Mi a valószínűbb, hogy egyszer csak egy durranással létrejött a Világegyetem, kialakult benne millió különféle részecske, különálló erő és fizikai törvény vagy az, hogy alapvetően csak egy erő létezik, és ennek a különféle megnyilvánulásai hozzák létre az erők látszólagos sokféleségét, de minden erő mechanizmusa egy és ugyanaz? A materialista tudomány azt látja és feljegyzi, hogy a gravitációs erő két tömeggel rendelkező test között fellép de azt nem tudja, hogy milyen mechanizmus eredményeként, de tulajdonképpen minden fizikai erővel ugyanez a helyzet - mágnesesség, magerő, elektromos töltés...látják, hogy van, de egyiknek sem tudják az okát - ha csak az alapvető erőt létrehozó egyetlen egy okot tudod, onnantól olyan erőt hozhatsz létre amilyet csak szeretnél. Ha tehát a Világegyetem része az anyag és része a lélek is - mivel ez az a dolog amiben minden benne van, önmagát is beleértve (fraktál) - és minden egy és ugyanazon törvény szerint működik így mondhatjuk azt, hogy egyrészt a lélek anyagi/fizikai eredetű, másrészt pedig az anyag lelki eredetű, ez a kettősség minden létezőben benne van és csak egyszerre értelmezhető, nem elválasztható egymástól. Ami nem kettős, az érzékelhetetlen, ami érzékelhetetlen, az nem hat semmire, arra nem hat semmi, amire nem hat semmire, amire nem hat semmi És ami nem hat semmire, az nem létezik. Nem célravezető kérdés a "Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?", helyesebb lenne előbb azt vizsgálni, elválasztható-e a tyúk a tojástól - a tojás a tyúkból származik, a tyúk a tojásból származik, nincs csak ez és nincs csak az. Először ne jelenséget vizsgálj, hanem a kérdést amit felteszel rá, mindig első legyen a filozófia.

A kettősséggel kapcsolatban van egy történet két Zen szerzetesről, akik egy kolostor udvarán annak a tetején lengedező zászlóról vitatkoznak. Az egyik azt mondja, a zászlót a szél mozgatja míg a másik, hogy a zászló mozog és az kelti a szelet. A Mester ekkor elsétál mellettük majd megszólal - "Csak az elmétek mozog."

Végeztek ezzel kapcsolatban jó néhány éve egy kísérletet, ahol azt szerették volna megtudni, hogy hatással lehet-e a tudat a fizikai történésekre. Készítettek egy véletlen generátort ami véletlenszerűen kattanó hangot produkált egy sztereó fülhallgató jobb és bal hangszórója valamelyikében. Ezután kísérleti alanyokat kerestek akikkel egy dobozból papírokat húzattak "jobb" és "bal" feliratokkal, az alanyoknak annyi dolguk volt, hogy egy bizonyos ideig koncentráljanak arra, hogy azon az oldalon amelyiket húzták, több kattanás szerepeljen. A kísérlet végén minden alanynál egy jól mérhető százalékos eltérés jelent meg a kattanások számában annak az oldalnak a javára, amelyik hangszórót előzetesen kihúzták, ha a gép önmagában futott akkor ilyen kiértékelhető eltérés nem volt. Utána jutott eszébe az egyik kutatónak egy másik variáció is, megcsinálta azt, hogy néhányszor lefuttatta a programot alanyok nélkül és sztereóban kazettára rögzítette a kattanásokat anélkül, hogy megnézte volna a hangok arányait a két oldalon. Ezután minden kazettát lemásolt, megcímkézte az összetartozókat, hogy azonosítani lehessen, a másolatokat pedig egy széfbe zárta és lepecsételte. Utána alanyokat hívott akik ismét "jobb/bal" papírokat húztak, majd véletlenszerűen választva mindegyiknek betett egy-egy kazettát. Az alanyoknak ismét koncentrálni kellett de azt hitték, hogy akkor fut a véletlen generátor amiből a hangok jönnek. A kísérlet végén ismét kiértékelték az eredményeket, és ugyanolyan eltérést tapasztaltak mint az első esetben, a helyes oldal javára. Ezután felnyitották a széfet és összevetették az egymáshoz tartozó kazettákat, amik szintén ugyanazt az eltérést mutatták, mint a kísérlethez használt párjuk.

Az első kísérletnél először mindenki - minden intelligenciával rendelkező - húzott egy papírt, utána pedig lefutott a fizikai program. Tehát egy múltbéli - intelligenciával vezérelt - esemény hatással volt a jövőre - az időre nézve ez így teljesen korrekt, hogy a múltból tart a jelenen keresztül a jövő felé - bár már az is elég elgondolkodtató, hogy pusztán gondolatok hatással vannak fizikai történésekre.

A másodiknál pedig először lefutott a fizikai program, majd utána jöttek az - intelligenciával rendelkező - alanyok papírt húzni, és (tudtuk nélkül) a kazettákat visszahallgatni. Tehát itt már egy jövőbeli - intelligenciával vezérelt - esemény megváltoztatott egy múltban lejátszódott fizikai történést, hatással volt a jövő a múltra, ez pedig már az előzőnél is elgondolkodtatóbb.

Melyik válasz a helyes, a múlt hozza létre a jövőt, vagy a jövő hozza létre a múltat, vagy helyes-e egyáltalán a kérdés? Elválasztható-e egyáltalán (Egy-Által) a kettő egymástól?

1.) A múlt hozza létre a jövőt

VAGY

2.) A jövő hozza létre a múltat

3.) A múlt hozza létre a jövőt ÉS a jövő hozza létre a múltat, Egyszerre - Ez esetben létezik-e egyáltalán múlt és jövő, vagy csak egy örök, folyamatosan formálódó jelen van?

A kísérlet eredménye viszont nem a papírokból hanem az alanyokból indul ki. Mindegy ki mit húzott, nem a papír dönti el mit generál a program, hanem az alanyok intelligenciája, szabadon ellent mondhatott volna a húzásnak bármelyik, és a másik hangszórót részesíthette volna előnyben. VilágEgyetem - Egy erő, Egy törvény, minden ugyanúgy történik, minden ugyanakkor történik, ha egy esemény az intelligencia szüleménye, akkor minden eseményt az intelligencia szül. Az Egyben minden ugyanabból fakad, így minden kapcsolatban is áll egymással ahogy minden az intelligenciával is. Nincs olyan, hogy "ezt dobta a gép". Ha viszont minden ugyanúgy működik és a Világegyetemben minden mindennel összefügg és ennek az intelligencia is része, nem-e helytálló gondolat az, hogy amit magunk körül tapasztalunk, beleértve a fizikai "anyagot", az maga a nyers intelligencia - "Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és megtalálsz.". Tehát a fizikai anyag maga az intelligencia, az intelligencia pedig maga a fizikai anyag. Hasonló csak hasonlóra hat, az anyag hat az anyagra, az intelligencia az intelligenciára, de ha az intelligencia hat az anyagra, akkor a kettő egy és ugyanaz. Egy ilyen világból materialista módon Istent, mint mindent felölelő, mindent magában foglaló magasrendű intelligenciát kizárni nem lehet.

A "jövőt" megváltoztatni egyszerű, hiszen ha teszel vagy gondolsz valamit, az már hatással van az elkövetkezőkre, a múltat pedig látszólag lehetetlen. Ha viszont végiggondolod a fentieket, ha idő nem létezik akkor semmivel sem nehezebb a múltat formálni mint a jövőt, ez egyedül az érzékelésen/az akaraton múlik. Mivel a gondolataid formálják és egyúttal hozzák is létre a környezeted és eseményeid, az célzott akarattal formálni lehet a világot, ehhez potenciálja mindenkinek van akkor is ha tud róla és akkor is, ha nem. Ezért nem jó a félelem, a világ kivétel nélkül mindig úgy és olyanná formálódik amilyen a belső világa az embernek, mondhatjuk, hogy a gondolat "kivetül" de ez nem pontos mert a "külvilág" ahová kivetülne, az már maga a gondolat. Ha valaki fél azzal a félelmeit generálja maga köré fizikai valósággá, amitől biztos, hogy még jobban félni fog - nem csoda, hogy a világ olyan amilyen. A háttérhatalom legtetején ugyanezt az elvet használják, mivel más használható eszközük nincsen sakkban tartani az embereket (tv, rádió, újságok, filmek...) - "Mindegy, csak félj". Először is legyél tudatos és használd az akaratod, zárj ki magadból mindent ami nem oda való.

Bizonyos és teljesen személyfüggő mértékig pusztán a kontrollált érzékelésével bárki változtathat a "múlton", jelenen és "jövőn", de van olyan gép ami a gondolatot felerősíti, az irányított akarattól nagyobb ereje pedig semminek nincs. Ha valaki ilyen módon nagyon belenyúl valahová, mondjuk a "múltba" az már viszont a jelen "fizikai" világában is erősen megjelenik (nem szakad többfelé az idővonal ahogy sok fizikus gondolja) főleg csoportos időkiesések, öngyulladás, gömbvillámok és egyéb fény/hangjelenségek formájában. Gondolkozz el, volt-e hasonló valamikor a közelmúltban.

Teljesen egyetértek azzal, hogy nem az agy generálja a gondolatokat de én azt gondolom, hogy a feldolgozó szerv nem csak az agy, hanem az egész test, minden szervével együtt. Gondolj bele, szervátültetéseknél néha megjelennek a fogadó félnél a donor emlékei. Az agy is csak akkor szerv ha a testet tekinted egésznek, viszont ha a szférákon átívelő magasabb lényed tekinted a nagy egésznek, abból a nézőpontból a tested is egy szervvé válik, ha még magasabbról tekintesz rá akkor pedig egy egyszerű sejt szintjén fogod látni - minél magasabbról az egész egyre kisebb részének - fix nézőpont csak egy van, a nagy egész: Isten. Mindannyian Isten, a végtelen intelligencia részei vagyunk, ide is illik még egyszer - "Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és megtalálsz." - tehát nincs olyan, hogy élettelen anyag és olyan sincs, hogy feldolgozó szerv. Minden szervnek és alkotóelemnek két feladata van: információt fogad és információt küld egyszerre, az agy a szív, a sejtek, minden - elsősorban a dns spirál is erre való, fényt, tehát információt áramoltat a testben a csakrákhoz, azok pedig továbbítják azt a felsőbb szférás testekhez, információ áramlik oda-vissza egyszerre. Az időérzet onnan ered, hogy ez az információáramlás egyrészt párhuzamos (mint amikor egyszerre végzel el ugyanabban a számtani egyenletben két egymástól függő műveletet - senki sem csinált még ilyet), másrészt pedig a lényünk különféle szféráin eltérő módon telik az "idő" és az érzékelés is, tehát egyszerre tudunk értelmezni több ugyanakkor történő eseményt is. Amikor szféráról beszélek asszociálj róla valamire. Sebességekre, időre, formákra, síkban a körre, elsősorban térben pedig a gömbre - angolul a szféra sphere, ha visszafordítod magyarra akkor pedig jelent szférát, és jelent gömböt is, ugorjon be itt a szférák zenéje. A mozgás és az idő megint két érdekes dolog, mert a mozgást az idővel, az időt pedig a mozgással fogalmazod meg - helyes-e a magyarázat, vagy mindkettő ismét csak nem választható el egymástól?

Ha a mozgás az idő függvénye, az idő a mozgásé, az idő pedig csak illúzió akkor az maga után vonja, hogy mozgás is csak illúzió, mivel nem elválasztható egymástól a kettő. Ha az időt "kikapcsolod", akkor egy sebességgel és iránnyal rendelkező testnek nem lesz sebessége sem idő nélkül, ereje és iránya viszont igen de az is csak egy másik testhez képest - minden kettős, önmagában semmi sem létezik. Egy szilárd logaritmikus spirálpályába vetett golyó viszont a középpontja felé haladva folyamatosan gyorsul (éppen a mozgás és erő egylényegűsége miatt, ahol úgy halad a golyó felé a fal, hogy közben nem mozdul semerre) tehát befelé gyorsabban telik rajta az idő, ezért hívják időspirálnak. Ha kijelölsz rajta egy pontot, attól lefelé (a középpont felé) haladva a látszólagos idő minden egyes pontján egyre gyorsabban telik, felfelé haladva pedig lassabban - ez pedig azt vonja maga után, hogy bármelyik pontján vagy éppen, ott az idő mindig áll, ahol áll, ott pedig nem is létezik. A fénysebesség és az érzékelés is érdekes dolog. Ha mindenhol ugyanúgy telne a látszólagos idő csak akkor mondhatnánk azt, hogy "...ez és ez az esemény ekkor történt" de mivel minden mozog, sehol sem telik ugyanúgy. Minden akkor történik amikor érzékeled, ez a szubjektív valóságod, objektív valósága csak Istennek van. Jézus ezt mondta a végítélet napjával kapcsolatban - "Azt a napot, és azt az órát nem tudja senki, még az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya." - vajon milyen időészlelése/valósága kell, hogy legyen annak hozzánk képest, aki tud egy időpontot amit senki más elvi okokból nem ismerhet - az idő sem biztos, hogy telik neki.

***

Szerintem súlyos hiba lenne az időt egy lineáris vonalként értelmezni. Talán sokkal közelebb vezet a megértéshez az, ha elképzeljük, hogy amennyiben „visszafelé” megyünk az időben, és eljutunk valaminek a kezdőpontjához, az igazából nem más, mint valami másnak (előzőnek) a végpontja. Mindezt elhelyezve a térben (téridő!) tulajdonképpen egy kört kapunk, amely mentén az „idő” haladása valóban végtelennek tűnik. A világegyetemben mindennek az „élete” ciklusokból, körökből áll, így alkotva meg a végtelenség illúzióját, viszont „időről” és „térről” beszélni csak a megnyílvánult (teremtett) világegyetemben van értelme, az üdvösségben időtlenség és határtalanság van.

Már meg sem lepődöm a párhuzamon, mert Te is említetted:

"amit ilyen szépen leírtál, az olyan mintha ezt a körré hajlított idő hármasságot (3-as pont) szépen kiemelted volna a térbe, gömbbé tetted és egyből megmutatkozott, hogy ez a vízbe dobott kő nem csak síkban kelt hullámokat, hanem több dimenzióban is, ezért az „idő vonalat” is ugyanúgy érinti."

Az idő mint kör. Az idő mint egy gömb. Fodrozódó, hullámokat vet. Végtelennek tűnik, sőt a mi dimenziónkban csak egy metszetet látunk, egy vetületet, ezért érzékeljük lineárisnak...

És ehhez van még egy forrásom, Kisfaludy professzor tollából:

TEREMBURA: http://xoomer.virgilio.it/terembura/ablak/ujablak01.html

A 2-4 oldalon igen érdekes dolgokat tudunk meg az időről, a lényege azt hiszem az, hogy nem is a tér tágul, hanem az idő.... Számomra ez jelentős párhuzam a tárgyi eszmefuttatásom tekintetben, azaz hogy egy egyre kibontakozó valamit érzékelünk időnek, egyre nagyobb távlatokban gondolkodunk (vagyunk képesek befogadni ezt az egész hóbelevancot), míg a "végén" talán eljutunk oda, hogy egyben látjuk az egészet - ez az Egyidőben (időn kívüli) fázis. "Idő, amikor nincs idő". Szerintem ez igenis fontos és van gyakorlati haszna! Talán érdemes kibontani ezt a "kis" ajándékot, nem? Talán a ez céltáblát mutatja...

Megnéztem ezt az oldalt (TEREMBURA), amit ajánlottál, sok érdekes dolog van benne, bár őszintén szólva nekem zűrzavaros és sok helyen értelmezhetetlen, vagy csak nagyon lamer vagyok a fizikához. :D Abban egyetértek, hogy magáról az Időről gondolkodni, a működését feltárni az egy fontos dolog és van is gyakorlati haszna, de akkor sem tudom arról az oldalról megközelíteni, ami ezt egyfajta rajtunk kívülálló, önmagában is létező elméleti ’kvantum síkra’ helyezi, vagy visszamegy a „kezdetekhez”, Hawking-hoz, meg a Big Bang Theory elfogadásához vagy annak éppen tagadásához, stb.

Te megtapasztaltál már valaha olyat, hogy pld. az Idő egy végtelen pontból vagy akármiből pulzál kifele és terjed? Én speciel nem. :D Én csak olyan profán és mindennapi dolgokat tapasztaltam meg, hogy ha alkotok, szerelmes vagyok akkor az idő szinte száguld vagy éppen áll, ha belefeledkeztem egy jó könyvbe, akkor szinte eltűnt, ha fáj a fogam, akkor 5 perc is egy örökkévalóságnak tud tűnni, ha vizsga előtt izgultam, akkor csigalassúsággal haladt, de ha alszom, akkor meg nem is érzékelem, stb, stb. Magyarán az idő totál szubjektív. Ennélfogva szerintem az időt érdemesebb arról a vonalról megközelíteni, amit nap mint nap látunk és tapasztalunk, mert rengeteg infót lehet találni abban is, csak azok sokszor annyira evidensnek és megszokottnak, és „ez így vannak” tűnnek, hogy igazából meg sem viszgáljuk, mert lehet túl triviálisnak tűnik.

Én az Időt inkább az érzékelés, észlelés, mozgás fogalmak felől közelíteném meg. Legalábbis számomra ez tűnik a logikusabbnak. (az olyan kísérletekről már nem is beszélve, amikor embereket olyan közegbe tesznek, ahol nincs semmi, se hang, se kép, semmiféle érzékszervi észlelés vagy észletet és szinte mindig azt tapasztalják, hogy az időérzékelésük teljesen megszűnik) Hozzáteszem, szerintem az időt is mi teremtjük, az nem egy tőlünk független ’létező’ és még csak nem is az időtlenség pólusa, hanem része annak. Az idő az időtlenség része, benne foglaltatik és én ezt nem érzem ellentmondásnak. :P

Ezzel is egyetértek: „A világegyetemben mindennek az „élete” ciklusokból, körökből áll, így alkotva meg a végtelenség illúzióját, viszont „időről” és „térről” beszélni csak a megnyílvánult (teremtett) világegyetemben van értelme, az üdvösségben időtlenség és határtalanság van."
A bajom itt is annyi (bár itt már belép a Semmi fogalma is), hogy ok, ez eddig tök jó, de erről hogyan lehet értekezni egyáltalán? Ha én – tételezzük fel - megtapasztalom az időtlenséget és a határtalanságot, és ezt meg akarom valahogy nyilvánítani, el akarom mondani, akkor 1: csak időben leszek képes, lineárisan fűzött szavakkal, mondatokkal vagy képekkel átadni 2: azzal, hogy megpróbálom leírni, valamilyen módon megmutatni, azzal már ilyen-olyan formába öntöm, vagyis határok közé szorítom, mert kénytelen vagyok valamilyen keretet adni neki.

Kvázi, amit én valahogyan szeretnék megmutatni, elmagyarázni/elmondani az időtlenségről és a határtalanságról, az minden lesz, csak pont időtlen és határtalan nem. Mert szerintem önmagában az elmondhatatlan, leírhatatlan, lerajzolhatatlan, egyben megmutathatatlan. Mert abban a pillanatban, hogy nevet, képet, formát, stb adok neki, a lényegét veszítem el.

 "Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is
csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs,
ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának
csak az emészthetetlen héját adhatja át."

(Weöres Sándor)

Sokan kijelentik, hogy időtlenség, meg határtalanság, de számomra ez így megfoghatatlan. (bár voltak ilyen jellegű élményeim, de abban létezni folyamatosan nem tudok mégsem…) Mert ha időtlenség, akkor ott nincs múlt és jövő, nade jelen sem, mert ha nincs múlt és jövő, akkor jelen sincs, mert mihez képest lenne az? Mihez képest mondhatnánk azt, hogy Most, ha nem létezne olyan, hogy Volt meg Lesz? Ha határtalanság van, akkor meg ki tapasztal vagy ki gondolkodik erről? Ott ugyanis nincs ’én’ sem, mert nincs mihez/kihez képest annak lenni. Mivel nincsen semmilyen határ, hogy azt tudd mondani: - eddig tartok én, innentől kezdve meg az már valami más (=nem-én). Akkor az van, hogy nincs semmi… J (=határtalanság). Mert ahol van határ, az már egy valami – legalábbis az, amit határol.

Azzal is egyetértek, hogy egyidejűség van és az univerzum holografikus, stb., stb. és minden egyszerre történik, ami folyamatosan visszafelé és előrefelé, lefele és felfele, kifele és befele mint egy hullám „felülír” (újrateremt) mindent. De Te éled ezt pld. tudatosan amikor sorban állsz egy közértben vagy reggel felkelsz és fogmosás közben már főzöd is a vacsorát? Én nem. :P Persze lehet azt mondani erre is, hogy hogyne: hiszen este nem ehetném meg, ha már nem főztem volna meg valamilyen „másik dimenzióban”, nem nyilvánulhatna ez meg, ha már nem történt volna meg, az ideája nem létezne valahol vagy akármi, ilyesmi. Viszont akkor is csak beszélünk erről, meg max. hiszünk benne, de nem így élünk, nem? És én erre értettem azt a bizonyos gyakorlati hasznot, amit még mindig nem látok. :D Mert „időben élem az életem” és nem időtlenségben.

A meneküléssel kapcsolatban is kurvára igazad van egyébként! :)

Munkámból kifolyólag egész nap - műszaki emberként - jogászokat megszégyenítő eszmefuttatásokon kell dolgozzak, állandó határidő kényszer van. Otthon a létfenntartás a téma sokszor, rohanás a gyerekekkel ide oda. Hát csoda, hogy menekülök az időn kívülre?? :))

Na látod, pont erről beszéltem/hiányoltam az előző mailjeinkből. J Mert most szépen leírtad, hogy gyakorlatilag sokszor azt éled meg „szorít az idő” (határidők, létfenntartás, stb.). Amúgy nem csoda, hogy menekülsz az időn kívülre, hehe, ezt teljesen meg tudom érteni, bár én nem élek ennyire „szűk” határidők szerint jelenleg. De…az a bizonyos de megint.. :D

Az idő/időtlenség dinamikájának/lényegének megértésének nem pont ez lenne a lényege szerinted is? A gyakorlati haszna? (és nem az, hogy valahol, valaki kitúrt-e egy ufó leletet az antarktiszon, és ez lehetséges-e vagy sem vagy akármi :P) Mármint, hogyha igazán értenénk, akkor nem szabadna valami rajtunk kívül álló hatásmechanizmusnak megélni, amire hol van ráhatásunk, hol nincs, ezért hol szorít, hol röpül, hol áll, stb. Hanem pont azt kellene tapasztalnunk, hogy nincs olyan belőle, hogy túl sok vagy túl kevés, hanem mindig megvan mindennek „benne” a helye, erőlködés vagy rohanás nélkül. Itt és most.

Egy bizonyos szinten, egy bizonyos rendszerszemléleten belül márpedig van és tapasztalható, egy magasabb/tudatosabb létmeghatározás alapjáról viszont ilyen értelemben, ahogy most gondolunk rá: nincs vagy legalábbis semmivel sem valósabb, mint az NPC karakter egy virtuális játékon belül. A program része. (abban a világban valós/létező, ott szerepe van, de a virtuális térből kiemelni a programozó valóságába lehetetlen úgy, hogy ugyanaz maradjon, mint előtte volt. Tehát idő van is meg nincs is :p, de nem azért, mert itt van ott meg nincs, mert nem ’ő’ tűnik el, hanem az időtlenség perspektívájából nézve teljesen mást jelent, mint amit most erről – az időből nézve - elgondolhatunk.)

És szerintem ennek a tudása ugyanúgy meg kellene hogy nyilvánuljon akkor a mindennapi életünkben is. Nincs rohanás, nincs időszűke, nincs unatkozás, stb., hiszen az időtlenség nézőpontjából ezek tök feleslegesek lennének….és ami egy olyan élet- vagy bioritmushoz vezetne, ami érintené a munkát, a bevásárlást, családot, egyszóval mindent, hiszen ennek a tudásnak az alapján nyugodnának azok a tevékenységek, amik habár az időben nyilvánulnának meg, de nem abból fakadnának.

Mert ha valamiről azt gondolom, hogy valójában nincs is (bár ez önmagában egy paradoxon :p), akkor nem élhetnék meg belőle hiányt sem, nem? J Ha viszont a gyakorlat (a szubjektív tapasztalás, érzelem, stb.) ellentmond az elméletnek/tézisnek, legyen az akármilyen tetszetős vagy teljesen igaznak is érződő, akkor ott valami mégsem kerek még. Legalábbis nekem vannak még ebben ellentmondások, akármennyi okos dolgot is hallok, olvasok erről nagy átlagban. J

Fontos és jó témának tartom ezt, csak baromi nehéznek is. Nekem ehhez már szegényes a tudásom és a leíróképességem. Egyébként érdekes, hogy pont az idő téma az, amiről ha olvasok elmélyültebb írásokat totál tudom követni és értem is, logikusnak találom, de saját szavakkal alig tudnám visszadni. Tehát elég nagy szakadék és információveszteség van a kettő között, ahhoz képest, amit olvasáskor és az erről való irogatásom között látok. Más témákban nincs ekkora különbség, de ebben még bizonyos fogalmakat is nehezen találok, amik megmutathatnák a lényeget vagy amit ezzel kapcsolatban érzek/gondolok. Nagyon nem megy résmentesen a szavakkal való átadása :D Furi. (akkor is ez van, amikor ’szakrális alakzatokként’ jelenik meg bennem valami, és érzem, értem, látom, tök kerek az egész, mintha benne lennék, de mégis fogalmilag átadni halál :P)

Nézd mibe futottam bele:

http://blog.fazekas.info/2013/12/12/utoirat-helyett/

Nem mondom, hogy minden szavát értem :D, nekem az egész túl elszállt, de van benne jópár érdekes mondat pont az idővel kapcsolatban, ami eléggé összevág szerintem azzal, amiről mi is irogattunk.

„Az Emberi Lény hasonlatos ahhoz a fához, melynek valódi gyökerei az égben találhatóak. A szellem valóságából és valóságában létezünk, és örök, halhatatlan szellemként a mulandónak hitt valóságban testet öltünk. A valóság csak az idő burkában mulandó, az örökkévalóság végtelenségében viszont örök. Az örökkévaló magában foglalja mindazt, amit mi a mulandóság világaként élünk meg emberként. A valóság egymásba záródó vagy egymásból táguló végtelen tér, melynek határa nem ott ér véget, amit tudatunk a “világ végeként” észlelni képes. (Ez csak a mi tudat-érzékelésünk eredménye, pontosabban önmagunk tudatának a bezárása az eddig megismertbe, azáltal, hogy tagadjuk, vagy nem akarunk tudomást venni arról, ami ezen kívül létezik, létezhet.)

……

A tér és a termés. Teremtő és Termő tér. Az idő benne jön létre, amit mi linearitásként érzékelünk az valójában a tudatunk érzékelésének a terméke. Az idő valóságos, de nem kizárólagos valósága a teljességnek. A létezés ugyanis nem az idő függvénye, hanem az idő a létezés függvénye. Az idő a létezés megnyilvánultságának az érzékeléséhez szükséges. Itt fordul valóságba az álom, és itt válik mulandóvá a múlhatatlan.”

Nem rossz gondolatokat emeltél ki, bár én már egyre inkább úgy vagyok ezekkel a "mások" írásaival, főleg azokkal amelyekben ilyen tényként közölt állítások vannak (ez a fenti tele van ilyennel), hogy mivel nem én jöttem rá, nem én éltem meg, ezért szinte semmit nem mond nekem. Szerintem Te is hasonlóan és emiatt "küzdesz" ezekkel. Mi elég ügyesen meg tudjuk már egymást érteni, szinte szellemi-szimbiózisban, de ezt nem úgy értük el, hogy lenyomtuk a saját gondolatainkat tényként a másik torkán, hanem leginkább kérdésekkel, és felvetésekkel közelítettünk, és csak azok mentén haladtunk tovább amelyekkel együtt tudtunk rezonálni. Szerintem ez a helyes út, engem már egyre kevésbé érdekelnek a "tanítók" - szerintem mindent elmondtak már az igazi tanítók (Jézus, Weöres, Adamus, stb.) amit tudnunk kell, most már "csak" azon kell dolgozni, hogy ezeket valahogy beépítsük a saját mátrixunkba, hasznosítsuk, megéljük. Engem már csak ez érdekel, hiszen elméletben szerintem már minden alapot tudunk. :)

Ezért is gondolom azt, hogy ugyan lehet még utalgatni erre-arra, innen-onnan, de a lényeg az, hogy mi magunk megfogalmazzuk a még hátralévő kérdéseket, bontsuk ki azokat - ahogy szoktuk - és ebből lesz egy olyan gyümölcs ami valszeg teljes mértékben csak nekünk fog ízleni, másoknak akik olvassák legfeljebb csak részei tetszhetnek (például az alma színe igen, de az íze nem).

És ha már a Trónok harca írójával kezdtem, akkor az egyik kiváló mondatával fejezném is be az agymenést (ezt az öreget egyre többre becsülöm) (nem szöveghűen idézve):

Az igazságot akarod? Légy óvatos! Az emberek éhezik és szomjazzák az igazságot, de sokszor nem tetszik nekik az íze, amikor feltálalják nekik.

Beszarás!!! :)

Na szóval ez az időtlenség téma valóban eléggé bonyolult, és mivel csak elméleti szinten tudunk foglalkozni vele, hiszen gyakorlati szinten nem tudjuk még ignorálni, ezért szerintem nincs is értelme tovább vesézni. 

Kedves Olvasó! 
Köszönöm a figyelmet, és gratulálok ha Neked volt időd végigolvasni ezt a sok idepötyögött sort! :)

Weöres sorokkal zárom:

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség:
a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.
Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen,
időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek
azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel,
mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. 

(...)vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a
személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk
a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből
az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség.

Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen-
határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli,
véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti
igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-
változó egyéniséged vezessen. 

Az időbeliben, változóban az érzékelés igazít el, az időtlenben,
változatlanban pedig a képzelet.

Idő

Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,
melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.
Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső
idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,
hol lassan múlik.
Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy
változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként
rávetődnek.
Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő.
Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő.
Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények
sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő. mely a
változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés,
világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a
vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne
semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan
keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében
egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges
mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, itéletnek; de a teremtés,
fönnmaradás, végitélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen,
mégsincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a
kezdet, a fönnmaradás a közép s az itélet a vég, s ezek benne éppúgy
egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és minusz-végtelen s a
kettő közti végtelen távolság. A teljes-idő, mit minden változatlan-
végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy
távolabbi körként övezi.

Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell
küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot
elfedi előled.

Ajánlók:

Az első (Mucika által ajánlott) filmet csak azért javaslom megnézni, hogy lássuk hol tart ma a materialista tudomány az idővel kapcsolatban. Sok újat (nekem) nem mondott, és ismét bebizonyosodott, hogy képtelenek kilépni abból a bizonyos dobozból, amibe magukat zárták be... 

A kozmoszon túl - Az idő illúziója

Ezt a (Lujza által ajánlott) kisfilmet pedig azért érdemes mindenképpen meghallgatni, mert olyan, mintha ez a Dávid olvasta volna Weörest - ami vélelmezhetően nincs így, viszont akkor meg felmerül a kérdés, hogy hogyan jutott ugyanarra a következtetésre két egymástól "idegen". Csak nem ugyanabból a Forrásból dolgoznak?
 

David R. Hawkins - A Csendről 

Előzmények: 

Mese a meseszobáról I. rész: elengedve emelkedve

http://www.mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/08/mese-meseszobarol-i-resz-elengedve.html

Mese a meseszobáról II. rész: veszítenem kell, hogy nyerhessek 

http://www.mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/08/mese-meseszobarol-ii-resz-veszitenem.html

Mese a meseszobáról III. rész: szimuláció élőkkel és bábokkal

http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/10/mese-meseszobarol-iiiresz-szimulacio.html