Valentin napi Végjáték - két megközelítésből

"- Mindig el kell döntenem, megöljelek-e, vagy mit csináljak - mondta Peter.
Valentine hátát a fenyőfa törzsének vetette, kicsiny tüzéből maroknyi hamvadó parázs lett.
- Én is szeretlek téged, Peter...


- Olyan könnyű lenne. Mindig égeted ezeket a hülye kis tüzeket. Csak leütnélek, és bedobnálak a tűzbe. Amilyen tűzbuzi vagy.
- Gondolkoztam már azon, hogy kiheréllek, amikor alszol.
- Dehogy gondolkoztál. Ilyesmikre te csak akkor gondolsz, ha én veled vagyok. A legjobbat hozom ki belőled. Nem, Valentine, úgy döntöttem, nem öllek meg. Úgy döntöttem, segíteni fogsz nekem.
- Én? - Pár éve Valentine még megrémült volna Peter fenyegetéseitől. De ma már nem félt annyira. Nem mintha kételkedett volna benne, hogy a fiú meg tudná ölni őt. Nem tudott olyan szörnyűségeket kitalálni, amelynek elkövetésére ne tartotta volna képesnek Petert. De - azt is tudta, hogy Peter nem őrült, legalábbis nem olyan értelemben, hogy ne tudna uralkodni magán. Jobban tudott uralkodni magán, mint akárki, akit a lány ismert. Kivéve talán saját magát. Peter képes volt rá, hogy vágyait elnapolja, ahogy és ameddig a szükség úgy kívánta, továbbá tökéletesen el tudta titkolni az érzelmeit. Valentine tehát tisztában volt vele, hogy holmi dührohamban Peter nem fog ártani neki. Ilyet csak akkor tenne, ha több előnnyel járna, mint kockázattal. Erről viszont szó sem volt. És emiatt a lány bizonyos értelemben tényleg jobban szerette Petert, mint a többieket. Mert ő kivétel nélkül mindig értelmes önérdekből tette, amit tett. És így a lánynak, ha meg akarta őrizni a biztonságát, csak annyit kellett tennie, hogy Petert biztosítsa az életben tartásához a fiúnak nagyobb érdeke fűződik, mint ha meghalna.
- Valentine, a dolgok lassan beérnek. Nyomon követtem az oroszországi csapatmozgásokat.
- Miről beszélsz?
- A világról, Val. Tudsz te Oroszországról? A nagy birodalomról? A Varsói Szerződésről? A Hollandiától Pakisztánig terjedő Eurázsia kormányzóiról?
- Nem hozzák nyilvánosságra a csapatmozgásaikat, Peter.
- Persze hogy nem. Ezzel szemben nyilvánosságra hozzák a személy- és teherforgalmi vasúti menetrendjeiket. Na, én ezeket elemeztem a számítógépemmel, és kiderítettem, hogy a meghatározott útvonalakon mikor haladnak végig a titkos csapatszállító szerelvények. Az elmúlt három évre visszamenőleg. Az utóbbi hat hónapban megsokasodtak. Készülődnek a háborúra; a szárazföldi háborúra.
- De hát a Liga? A hangyok (földönkívüliek)? Velük mi van? Valentine nem tudta, mit akar ezzel az egésszel Peter, de a fiú gyakran kezdeményezett efféle beszélgetéseket, melyekben megvitatták a világban zajló eseményeket. Peter rajta próbálta ki az ötleteit, hogy lássa, mennyit kell még finomítania rajtuk. Eközben a lány is finomította a saját gondolatait. Rájött, hogy noha ritkán értettek egyet abban, hogy milyennek kellene lennie a világnak, a tekintetben ritkán voltak más véleményen, hogy milyen is valójában. Az idők során mind szakszerűbben szűrték ki a pontos információkat azokból a történetekből, melyeket a kétségbeejtően tudatlan, könnyen átejthető újságírók összehordtak. Peter csak hírhordának nevezte őket.
- A Polemarkhosz, ugye, orosz? És ő tudja, mi történik a flottával. Vagy rájöttek, hogy a hangyok végül is nem jelentenek számunkra fenyegetést, vagy nemsokára nagy csatára van kilátásunk. Akár így, akár úgy, a hangy háborúnak nagyjából vége. Már készülődnek a háború utáni időre.
- Ha csapatokat mozgatnak, az csakis a Sztrategosz irányításával történhet.
- Mindez belügy, nem lépi át a Varsói Szerződés határait.
Ez zavaró volt. A béke és együttműködés külsőre zavartalannak látszott szinte azóta, hogy elkezdődtek a hangy háborúk. Peter egy alapvető zavart fedezett föl a világ rendjében. A lány őrizte magában a képet, mint valami tiszta emléket, arról, hogy milyen volt a világ, mielőtt a hangyok békét kényszerítettek volna rá.
- Szóval megint úgy lesz, ahogy azelőtt volt.
- Némi változtatásokkal. A pajzsok gondoskodnak róla, hogy többé senki se vesződjön atomfegyverekkel. Ezentúl nem millió-, hanem csak százezerszám kell megölnünk egymást - vigyorgott Peter. - Val, ez várható volt. Pillanatnyilag van egy óriási nemzetközi flottánk és hadseregünk, méghozzá amerikai túlsúllyal. Ha a hangy háborúknak vége, ez az erő el fog tűnni, mert az egész a hangyoktól való félelemre épült fel. És egyszer csak körülnézünk, s azt fogjuk látni, hogy az összes régi szövetségnek vége, mind kimúlt, kivéve egyet, a Varsói Szerződést. És akkor majd a dollár fog farkasszemet nézni ötmillió lézerrel. A miénk lesz az aszteroidaövezet, de az övék lesz a Föld, és nélküle odakint egykettőre szőlő és lágy kenyér nélkül maradsz. Valentine-t a leginkább az nyugtalanította, hogy Peteren az aggodalomnak nyoma sem látszott.
- Peter, miért gondolom én azt, mintha te ebben valami remek lehetőséget látnál Peter Wiggin számára?
- Mindkettőnk számára, Val.
- Peter, te tizenkét éves vagy. Én tíz. Nekik van egy külön szavuk az ilyen korú emberekre, mint mi vagyunk. Gyerekeknek hívnak, és kisegerekként kezelnek bennünket.
- Mi azonban nem úgy gondolkodunk, mint más gyerekek, ugye, Val? És nem úgy beszélünk, mint más gyerekek. És mindenekfölött nem úgy írunk, mint más gyerekek.
- Ahhoz képest, hogy a beszélgetésünk halálos fenyegetésekkel indult, Peter, azt hiszem, eltértünk a tárgytól. - De Valentine érezte, hogy elfogja az izgalom. Írásban ugyanis ő jobb volt, mint Peter. Ezt mindketten tudták. Peter még ki is mondta egyszer, amikor arról beszélt, hogy ő mindig észreveszi, mások mit utálnak a leginkább önmagukban, és ezzel kínozza őket, Val viszont mindig azt látja meg, mit szeretnek a legjobban magukban, és azzal legyezgeti a hiúságukat. Ez a beállítás cinikus volt, de igaz. Valentine meg tudott nyerni másokat a maga nézőpontjának rá tudta venni őket, hogy ők is akarják azt, amit szerinte akarniuk kell. Peter ezzel szemben csak félelmet tudott kelteni bennük az iránt, amitől szerinte félniük kellett. Amikor először hívta föl erre Valentine figyelmét, a lány megharagudott. Ő abban akart hinni, hogy azért tudja meggyőzni az embereket, mert igaza van, nem pedig azért, mert okos. De hiába hajtogatta magának, hogy ő soha nem akarta kihasználni az embereket, ahogy Peter tette, mégiscsak élvezte a tudatot, hogy a maga módján képes másokat befolyásolni. És nemcsak abban, hogy mit tegyenek. Valami módon azt is tudta irányítani, hogy mit akarjanak tenni. Szégyellte, hogy örömét leli ebben a hatalmában, s néha mégis rajtakapta magát, hogy használja. Tanároknál, hogy azt tegyék, amit ő akar, no meg a többi diák. Anyánál és apánál, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Néha még Petert is meg tudta győzni. Ez volt mind közül a legriasztóbb - hogy annyira meg tudta őt érteni, annyira együtt tudott vele érezni; hogy szinte belülről látta. Több volt benne Peterből, hogysem be merte volna vallani, bár néha összeszedte a bátorságát, és elgondolkodott róla. Míg Peter beszélt, ő ezt gondolta: te hatalomról álmodsz, Peter, de a magam módján nekem nagyobb hatalmam van, mint neked.
- Tanulmányoztam a történelmet - mondta Peter. Egyet-mást kezdek felismerni az emberi viselkedés rendszeréből. Vannak időszakok, amikor a világ újrarendezi önmagát, és ilyen időszakokban a helyesen megválasztott szavak képesek megváltoztatni a világot. Gondolj arra, hogy mit csinált Periklész Athénban, és Démoszthenész…
- Igen, sikerült kétszer is tönkretenniük Athént.
- Periklésznek igen, de Démoszthenésznek igaza volt Philipposszal szemben…
- Vagy provokálta őt…
- Látod? Rendszerint ezt teszik a történészek, ha kell, összekevernek okot és okozatot, mert bizonyos korszakokban a világ cseppfolyóssá válik, erjed, és ilyenkor nagyot lendít rajta a megfelelő hang a megfelelő helyen. Thomas Paine és Ben Franklin például. Bismarck. Lenin.
- Nem egészen hasonló esetek, Peter. - Most csak szokásból ellenkezett vele; látta, merrefelé irányul a gondolatmenete, és ő is úgy gondolta, hogy ez bizony lehetséges.
- Tőled aztán nem is vártam, hogy megértsd. Te még most is azt hiszed, hogy a tanároktól érdemes bármit is megtanulni.
Többet értek, mint gondolnád, Peter.
- Szóval te Bismarcknak képzeled magad?
- Olyannak képzelem magam, mint aki tudja, hogyan kell eszméket elültetni a közvéleményben. Veled még nem fordult elő, Val, hogy kigondoltál valami frázist, valami bölcsességet, ki is mondtad, aztán két hét vagy egy hónap múlva egy felnőtt szájából hallottad vissza, aki egy másik felnőttnek mondta, s közben mindkettő idegen volt? Vagy videón láttad viszont, vagy az egyik hálózaton ütötte meg a füledet?
- Én ilyenkor mindig azt hittem, hogy egy jóval korábban hallott dologról képzeltem azt, hogy én találtam ki.
- Tévedtél. A világon, kishúgom, talán csak két- vagy háromezer olyan okos ember van, mint mi. A legtöbbjük dolgozik valahol, hogy megéljen. Tanítanak a szerencsétlenek, vagy kutatómunkát végeznek. Csak elvétve akad közöttük olyan, aki valódi hatalmi helyzetben van.
- Gondolom, mi vagyunk azok a szerencsés kevesek.
- Vicces, mint a féllábú nyúl, Val.
- Amilyenből nyilván több is akad ezekben az erdőkben.
- És körbe-körbe ugrándoznak.
Valentine nevetett ezen a hátborzongató képen, és gyűlölte magát, amiért mulatságosnak találja.
- Val, mi ki tudjuk mondani azokat a szavakat, amelyeket két hét múlva mindenki hangoztat majd. Meg tudjuk csinálni. Nem kell kivárnunk, míg felnövünk, és szépen elhelyezkedünk valami foglalkozásban.
- Tizenkét éves vagy, Peter!
- De nem a hálózatokban. Ott annak mondom magam, aminek akarom, mint ahogy te is.
- A hálózatokban minket minden gond nélkül diákokként azonosítanak, és az igazi vitákba be sem szállhatunk, legföljebb hallgatóságként, ami azt jelenti, hogy mondani semmiképpen sem mondhatunk semmit.
- Van egy tervem.
- Mint mindig.; A lány úgy tett, mintha nem érdekelné, de közben feszülten figyelt.
- Teljes jogú felnőttként kerülhetünk be a hálózatokba, olyan néven, amilyet csak akarunk, ha apa rávezet bennünket az ő civil kártyájára.
- És miért tenné? Van már diák kártyánk. Mit mondasz neki, hegy civil kártyára van szükségem, mert át akarom venni a hatalmat a világ felett?
- Nem, Val. Én nem mondok neki semmit. Majd te. Elmondod, mennyire aggódsz miattam, amiért ilyen keményen dolgozom az iskolában, hogy jó eredményt érjek el. Te viszont tudod, hogy meg fogok tébolyodni, mert sohasem beszélgethetek értelmes emberekkel, mindenki leereszkedően beszél hozzám, mert fiatal vagyok, és így sohasem beszélgethetek velem egyenrangúval. Te be tudod bizonyítani, hogy ez a feszültség máris kikezdte az idegeimet. Valentine-nak eszébe jutott a mókus az erdőben, és megértette, hogy még ez a lebukás is része volt Peter tervének. Vagy legalábbis beleillesztette, ha már a lebukás megtörtént.
- Egyszóval ráveszed, hogy engedje meg, hogy használhassuk az ő civil kártyáját. Azért, hogy beiktassák oda a személyazonosságunkat s titokban tarthassuk, kik vagyunk, hogy így az emberek megadhassák nekünk azt a tiszteletet, amit megérdemlünk.
Ha Valentine az eszmék terén jelentett is kihívást Peternek, ilyen dolgokban, mint ez, soha. Nem tudta azt mondani, hogy ugyan miből gondolod, hogy tiszteletet érdemelsz? Régebben olvasott Adolf Hitlerről. Kíváncsi lett volna, ő milyen lehetett tizenkét éves korában. Nem ész dolgában, nem ilyen értelemben hasonlította Peterhez, hanem talán abban, ahogy a tiszteletet sóvárogta. És hogy mit jelentett volna az a világnak, ha gyerekkorában elkapja egy cséplőgép, vagy eltiporja egy ló?
- Val - mondta Peter, tudom, mit gondolsz rólam. Szerinted én nem vagyok rendes ember.
Valentine megdobta egy tűlevéllel. - Nyilat röpítek a szívedbe.
- Régóta terveztem már, hogy beszélek veled. De visszatartott a félelem.
A lány a szájába vett egy másik tűlevelet, s a fiúra fújta. Majdnem egyenes vonalban esett le a földre.
- Újabb elhibázott lövés. - Vajon Peter miért tettette magát gyengének?
- Féltem, hogy nem hiszel nekem, Val. Nem hiszed el, hogy meg tudom csinálni.
- Elhiszem, Peter, hogy bármit meg tudsz csinálni, s talán meg is csinálsz.
- De még jobban féltem attól, hogy hiszel nekem, s megpróbálsz megállítani.
- Ugyan, Peter, elég, ha újra megfenyegetsz, hogy megölsz. - Hát tényleg azt hitte, hogy ezzel a "látod, milyen kedves, szerény kisfiú vagyok?" viselkedéssel el tudja őt bolondítani?
- Szeretem a fekete humort, ne haragudj. Tudod, hogy csak ugrattalak. Szükségem van a segítségedre. 
- Te pontosan az vagy, amire a világnak szüksége van. Egy tizenkét évesre, aki majd megoldja minden gondunkat-bajunkat.
- Nem tehetek róla, hogy most tizenkét éves vagyok. És arról sem tehetek, hogy épp most adódik a lehetőség. Most jött el az idő, amikor alakíthatom az eseményeket. A cseppfolyós állapotban lévő világban mindig demokrácia van, s ilyenkor az győz, aki a legszebben beszél. Mindenki azt hiszi, Hitler a katonái révén jutott hatalomra, mert ők olyan készséggel gyilkoltak, és ez részben igaz is, mert az igazi világban a hatalom mindig a haláltól és a szégyentől való félelemre épít. Őt elsősorban mégis szavak juttatták hatalomra, az, hogy a megfelelő szavakat mondta a megfelelő időben.
- Épp hozzá hasonlítottalak gondolatban.
- Én nem utálom a zsidókat, Val. Nem akarok elpusztítani senkit. És háborút sem akarok. Azt akarom, hogy a világ egységes legyen. Olyan rossz ez? Nem akarom, hogy visszatérjünk a régi módszerekhez. Olvastál a világháborúkról?
- Igen.
- Megint visszajuthatunk oda. Vagy jöhet még rosszabb is. Egyszer csak arra ébredhetünk, hogy bezárult körülöttünk a Varsói Szerződés. No lám, milyen vidám gondolat.
- Peter, mi gyerekek vagyunk, nem tudod felfogni? Iskolába járunk, növünk növögetünk… - De még miközben ellenállt is, Valentine akarta, hogy a fiú meggyőzze.
Peter azonban nem tudta, hogy már győzött.
- Ha elhinném, ha elfogadnám, akkor tétlenül üldögélve kellene végignéznem, hogyan múlik el egyik lehetőség a másik után, és mire elérném a megfelelő életkort, már túl késő lenne. Hallgass meg, Val. Tudom, mit érzel irántam, hogy kezdettől fogva mi volt a véleményed rólam. Elvetemült, komisz testvér voltam. Kegyetlen voltam hozzád, s amíg nem vitték el, még kegyetlenebb voltam Enderhez. De nem gyűlöltelek benneteket. Szerettelek mindkettőtöket, de ugyanakkor az kellett… nekem hatalom kellett, érted? Számomra ez a legfontosabb, igazán ebben vagyok tehetséges, látom, hol vannak a gyenge pontok, tudom, hogyan kell hozzájuk férkőzni, felhasználni őket, nem is kell próbálkoznom, tudom, és kész. Ha üzletember lennék, és valami nagy céget vezetnék, addig küszködnék, mesterkednék, míg föl nem kerülnék mindennek a csúcsára - és mim lenne akkor? Semmim. Én vezetni fogok, Val, irányítani valamit - de annak olyasminek kell lennie, amit érdemes irányítani. Én olyan teljesítményt akarok véghezvinni, ami megéri a fáradságot. Világraszóló Pax Americanát. Olyat, hogy ha jön valaki más, miután megvertük a hangyokat, ha jön valaki, hogy megsemmisítsen bennünket, azt lássa, hogy már belaktunk ezernyi világot, békében élünk önmagunkkal, s minket már nem lehet elpusztítani. Érted? Meg akarom menteni az emberiséget az önpusztítástól.
A lány még sohasem hallotta ilyen komolyan beszélni a fiút. A hangjában most nyoma sem volt gúnyolódásnak vagy hazugságnak. Nagyot fejfödött e téren. Vagy az is lehet, hogy végül rátapintott az igazságra.
- Ezek szerint egy tizenkét éves fiú és a kishúga fogják megmenteni a világot?
- Hány éves volt Sándor? Nem máról holnapra fogom megcsinálni. Most még csak elkezdem. Ha segítesz.
- Nem hinném, hogy az is az aktushoz tartozott, amit azokkal a mókusokkal műveltél. Szerintem azért csináltad, mert szeretted csinálni.
Peter ekkor sírva temette arcát a kezébe. Val úgy gondolta, megjátssza magát, de aztán elgondolkodott. Mert ugye az is elképzelhető volt, hogy a fiú szereti őt, s most, hogy ilyen rémítő lehetőség nyílt meg előtte, még arra is hajlandónak mutatkozik, hogy leleplezze előtte a gyengeségét, csak hogy elnyerje Val szeretetét. Manipulál engem, gondolta a lány, de ez nem azt jelenti, hogy nem őszinte. Nedves volt az arca, amikor levette róla a kezét, s a szeme ki volt vörösödve.
- Tudom - mondta. - Ez az, amitől a legjobban féltem. Hogy tényleg szörnyeteg vagyok. Nem akarok gyilkos lenni, de egyszerűen nem tudom megállni.
A lány előtt még sohasem mutatta magát ilyen gyámoltalannak. Hogy te milyen okos vagy, Peter. Megőrizted a gyengeségedet, hogy most arra használhasd fel, hogy engem megindíts. És valóban meghatódott. Mert ha igaz volt, ha csak részben is, akkor Peter nem volt szörnyeteg, s így ő is kielégíthette a Peter-féle hatalomimádatát, s közben nem kellett attól félnie, hogy maga is szörnyeteggé válik. Tudta, hogy Peter most is számítóan viselkedik, de hitte, hogy számítása mélyén mégiscsak az igazat mondja. Ez a bizalom valahol egy hátulsó sarokban rejtőzött benne, de a fiú addig tapogatózott, míg végül megtalálta.
- Val, ha nem segítesz, nem tudom, mi lesz belőlem. De ha itt vagy, ha társam vagy mindenben, akkor visszatarthatsz attól, hogy olyanná váljak. Olyanná, mint a gonoszok.
A lány bólintott. Csak színleled, hogy megosztod velem a hatalmat, gondolta, de igazából, ha nem tudsz is róla, nekem van fölötted hatalmam.
- Megteszem. Segítek neked."

Részlet Orson Scott Card: Végjáték c. regényéből

(A 12 éves indexes kicsinálókkal fenyegetőző névtelen adta az ötletet, hogy megosszam ezt, és mit ne mondjak, kíváncsian várom, mikor bukkan fel e világunk Peter-je (Jópéter, Jupiter)? Vagy inkább egy Valentine érkezik? Mindenesetre aki idáig átverekedte magát a szövegen, annak itt a jutalom, mely látszatra semmilyen összefüggést nem mutat a fent idézett könyvrészlettel, azonban tudjuk, hogy a mélyben minden összefügg mindennel a Nagy Regényben - M. :)