Mese a meseszobáról I. rész: elengedve emelkedve

„Mit nevetsz? 

A mese rólad szól, csak a név más.” 

(Horatius)

(Bizonyára feltűnt egyeseknek, hogy mostanában nincsenek azok a "régi" hosszú Mazsolás fejtegetések - ennek akár még örülni is lehetne! :) Pedig ez az egész meseszobásdi azért született, hogy kiírjam magamból a - többnyire csapongó - gondolataimat egyfajta szellemi szükségletként. Ám eljött egy pillanat, amikor meg kellett álljak, hogy megkérdezzem magamtól: mi a szart is akarok én, balga? És ahogy mindennek, ennek a pillanatnyi "zavarnak" is meg van az oka természetesen, így amikor ebben az állapotban felkértem az egyik kedves olvasómat, hogy írjon már valami jó kis értekezést, mondjuk a mitológiákról, mert "kezdek kifogyni a témákból", a válaszából rá kellett döbbennem, hogy a "témátlanság" valódi oka nem önmaga, hanem pont hogy az azon való túllépés kezdete, melyet a levelezésünk mutatott meg igazán. Az alábbiakban ennek járunk utána kedves Shaulával, nagyon komolyan titkosítva melyik szövegrész kitől hangzott el :) Lesznek akik majd nem értik, de talán lesz, aki igen. Igazából mindegy is, hisz pont ez a lényeg, hogy nem számít - M.) 

S: Ugye szó volt arról, hogy jó kiírni magunkból a gondolatainkat, hát én most megteszem, de nem mint egy látszólag rajtunk kívülálló x-dik téma keretén belül, hanem szubjektíve, magammal kapcsolatban. Ha van kedved elolvasod, ha nincs, akkor nem... hosszú lett. 

...

Szóval a lényeg, hogy azt vettem észre magamon, hogy ...

Nekem ez a sok elméleti írogatás, elemezgetés, feltárás, elmélet és vélemény-összevetés, olvasgatás egyszerűen nem segít, mert valójában nem visz közelebb önmagamhoz, még több darabra szabdalom csak azt, amit egységesítenem kellene ...

vagy éppen összemosok valamit általa, amit meg nem kellene.

Azt tapasztalom, hogy ...

Rengetegen írnak a média, a telekommunikáció, a tv, stb. stb. káros hatásairól, de közben a fél életüket a monitor előtt ülve kell hogy töltsék ...

... mert az az információ és adat-halmaz, az a sok és rendszeres kommentelgetés, az erre szánt idő és energia mennyisége biztos nem napi fél óra, mert ennyi minden abba senkinek nem férne bele, nekem sem. (itt most nem arról beszélek, hogy valaki gondolkodik, él és a tapasztalatit aztán írásos formában feltölti a netre, kész)

Azt látom, hogy ...

Rengetegen olvasnak, hozzászólnak, megosztják a hasznos tapasztalataikat pld. az egészséges táplálkozással, a meditációval, mértékletességgel - szintén stb., stb.- kapcsolatban, de közben maga ez a folyamat válik szépen lassan egy ’droggá’/függőséggé, amiből egyre több kell.

Rájöttem, hogy ez igazából már egy mentális-zabálás/zabáltatás egy virtuális svédasztalnál és nemhogy nem segít az illúzióból kiszakadnom, hanem pont, hogy jobban beleragaszt, azáltal, hogy fogva tartja a fókuszom. 

Még akkor is, ha erre az egészre egyben olyan címkét teszek, hogy ’önismeret, felemelkedés, tudatváltás’, akármi. Ettől ez így jobban hangozhat, de a lényegen nem változtat: 

Lefoglalom az elmém látszólag fontos dolgokkal, miközben pont hogy ezáltal menekülök az igazán lényegesek elől. 

A net meg ehhez egy tökéletes közeg. Fontos hozzátennem, hogy ezt valószínűleg azért láttam meg így, mert én (is) ezt csináltam. Gyakorlatilag drogoztam az elmémmel, tömtem magam, hogy még-még: „Egy újabb érdekes adat!” – mint az a jelenet egyszer Galla Miklóssal a Holló Színház egyik geg-jében, amikor egy padon ülve felcsap egy szótárt egy betűnél (bél), majd egy másiknál (fotómodell) és így tovább, és a fenti felkiáltással összekötve elkezdi őket analogizálni.

Tudom, van egy csomó érdekes adat, meg téma, meg új megközelítés és számtalan kevésbé vagy jobban hasonlító vélemény, de : - Igen, és?

- Hiába látok át a reklámmocsok szitáján, hiába értek esetleg egyet egyikünk egy hozzászólásával vagy egy másikunk egy asztrológiai utalásával, hiába van rengeteg okos dolog az itteni írásokban, ha közben milyen öntudatlanul futó, soha meg nem kérdőjelezett, evidenciaként elkönyvelt torz gondolkodásmódot/látásmódot eredményezett. Ez is csak egy a sok „dolgoznivalóm” közül.

- Hiába értek meg elvont, látszólag magasröptű eszméket, ha közben belül sokszor még mindig ugyanolyan félelmek, hiányok és tanult előítéletek, örökölt hitrendszerek mozgatnak vakon, amik már jóval az egész „világvége” mizéria előtt is megvoltak.

- Hiába látom én meg a „nagy képben” a mintát, ha közben ezt nem tudom befordítani, ha nem látom meg benne az engem tükröző pontokat. Ha nem veszem észre, hogy ez a sokminden miként és miért azt az „én-t” mutatja, aki ezt szemléli…és hogy ez egyáltalán nem a képről mesél, hanem arról, aki ezt nézi, véleményezi, megítéli, egyetért vagy éppen nem vele.

És engem önző módon most ez érdekel.:) Nem az, hogy amit „kívül” látok, hallok az mit mutathat, hanem hogy az, amit ezáltal gondolok/érzek - amit ez kivált belőlem - az valójában miből fakad „belül”. Valószínűleg ezért nincs indittatásom most egy megosztható, x-dik témájú cikket megírni, mert ennek a libikókának az egyik felére sincs kedvem felülni. Mert az most nekem olyan lenne, hogy : Na ok, most nem Mazsola hoz egy képet/mesét a terembe, amit mi a „lurkók” megnézünk, véleményezünk, megvitatunk, hanem én hozok/festek egy képet egy X-dik témáról, amit „vendég-mesélőként” tálalok más lurkóknak.

Engem az érdekel, hogy mit mutat meg jelen példában ez az egész terem/szoba ha a tükrébe nézek.

Valahogy ezt szeretném megtanulni megnyilvánítani. Nem mesét olvasni vagy írni, hanem megcselekedni, megélni vagy ha kell, elengedni azt, amit a ’mesék’ által felfedezek mint magasabb igazság. Vagyis, hogy az a téma vagy cikk, hogyan hatott rám, milyen érzelmeket és gondolatokat váltott ki, miért pont azokat és az hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban, vagyis a mindennapi életem talaján. (persze ez nem zárja ki azt, hogy más mindezt egy ’mese’ keretein belül tegye meg, hogy a saját tapasztalatait és felfedezéseit íly módon mutassa meg )

Nehogy félreérts, ez még véletlenül sem kritika vagy ítélet, egy kezemen meg tudnám számolni, hány blogoldalt olvasok rendszeresen és ezek pont azok – a tieddel köztük – ahol azt érzem, hogy az írások tükrök, ablakok, ne adj isten ajtók. De nem olyan módon, hogy a szöveg megjelenési formája a keret, a cím/téma meg a tartalom. Hanem maga a téma a keret és amit ezáltal megláthatok magamban, az a tartalom. És egyszerűen azt érzem, hogy nekem most nem az lenne a dolgom, hogy egy x-dik féle tükröt, ablakot mutassak vagy ezek egyikének a ’formájáról’ értekezzek magamban vagy másokkal karöltve, hanem hogy amit ezek segítségével magamból előhívok, azt „csak” tegyem már meg.  

Alább lesz a gyakorlati levezetése a mailünk kapcsán:P :

Kaptam tőled egy üzenetet. Az üzenetben volt egy kérdés/kérés arra vonatkozóan, hogy kezdesz kifogyni a jó témákból, ha lenne kedvem, szívesen vennél tőlem is egy cikket. Erre én válaszoltam, hogy írni írtam, csak nem cikknek valókat, majd fél-viccesen tettem egy javaslatot neked, hogy milyen jó témák lehetnének, amit te szintén szépen visszapattintottál, azzal, hogy a felvetés neked is tetszik, lenne-e akkor kedvem hozzá.

És az első reakcióm az volt, hogy : hm na ez akkor egy lehetőség, hogy megtegyem, hogy írjak egy cikket a mitológiáról mondjuk…és akkor ez lesz a reakció az „üzenetre”. Majd egy kicsit összezavarodtam, mert az éreztem, írni írnék, de nem cikket. Mert ha őszintén magamba nézek, igazából leszarom, hogy születik-e egyáltalán egy cikk a te vagy az én tollamból a mitológiáról vagy bármi hasonló témáról. Mert nem ez érdekel. Az érdekel amit a számomra primer információ üzen. (és amit egy nagyon is hétköznapi mailváltás mutatott meg, két hétköznapi ember között)

És a primer információ jelen esetben azt mutatta, hogy amikor azt írtad, kezdesz kifogyni a jó ötletekből, akkor miért nem a szívemből válaszoltam és kérdeztem meg hogy: - És ez esetleg gond lenne? Tán baj, ha kifogysz belőlük egy picit és a kétnaponta helyett esetleg csak kéthetente töltesz fel új cikket? Tán baj lenne, ha mi lurkók nem kapnánk naponta készételt a szellemi asztalunkra a blogod (blogok) által és nem lenne min jót csámcsognunk (hogy aztán pár rágás után már várjuk is a következő adagot)? És hogy az az űr/éhség, ami ezáltal felszínre kerülne (kinek mekkora) az mit mutatna meg önmagunkról?

Engem most EZ érdekel. Ezekről a dolgokról szeretnék kommunikálni és rájöttem, hogy igen, szeretnék írni, csak inkább ilyenformán, mert bennem most ez az, ami megszületni vágyik. Mert ebből az egyszerű, semmi extra levélváltásból több dolgot tanulhatok magammal kapcsolatban, mintha órákig a netet és a házi könyvtáramat bogarásznám, majd írnék egy pár oldalas cikket a mitológiáról vagy hasonló témáról. (ami téged valószínűleg egy picit „tehermentesítene”, a többieknek meg adna pár perc/óra lefoglaltságot. Valszeg megbeszélnénk, összevetnénk a nézőpontok azonosságát vagy különbözőségét, aztán holnapután jöhetne az újabb „érdekes adat” és kezdődne az egész kör elölről)

Szóval valahogy másfajta írásra vágyom J, a lelkemből szeretnék írni, a bánatról, az örömről, a belső harcról és küzdelemről, a félelmekről és a szembesülés fájdalmáról, a csalódásról, a kötelékekről és a megszabadulásról, az idegesítő kis dolgokról, a szégyenről, a magányról, és a bátorságról, arról, hogy akár egy egyszerű kis mondatunk is milyen sokat feltárhat valamiről bennünk, akkor is, ha a számtalan profi tudományos értekezés és a „magasrezgésű spirituális” írások között ez csak olyan kis együgyűnek, könnyen felejthetőnek hangzana.

Szeretem a meseszobádat és az írások nagy részét, csak talán egy kicsit hiányoltam azt a fajta nézőpontot/hozzállást a „közösségi” részről (és ebbe magamat is beleértem), ami egyénileg is felismeri, magára is vonatkoztatja és alkalmazni is tudja, miszerint:

„Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más.” (Horatius)

 

M:

Hühühühűűűűű! A nemjóját! Komolyan mondom ez a levél most nagyon mélyen betalált! Nincsenek véletlenek, nem véletlenül kerestelek fel, egyszerűen tudtam, hogy ezt kell tennem, és tessék meg is érkezett amire vágytam, még ha nem is tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mi is az! Egyáltalán nem egy mitológiás cikkre vágytam, hanem Rád. Pontosabban arra, ami most belőled kikívánkozott! Ha hiszed, ha nem, én is pont annál a fázisnál vagyok, ahol Te is járhatsz a leírtak alapján... Nincs is talán különösebben csodálkozni való ezen, hiszen ugyanannak a tudatnak vagyunk részei, így elfogadható, hogy egyesek ugyanakkor érnek el ugyanarra a fejlődési pontra. Egy kicsit hátulról kezdem a magyarázatot, de rögtön megérted miért.

Nem tudom, hogy mi hoztuk-e létre a közös tudatmezőben azt a szellemi minőségörvényt (nevezzük például sátánnak), vagy nélkülünk is létezett korábban, de az tuti, hogy jelen van és minden igyekezetével azon van, hogy itt tartson mindenkit, akit tud. Ez nem feltétlenül rossz dolog, hanem inkább egy kiképzés, egy próbatétel, ahol az alanyok ugyan gyűlölhetik a kiképző őrmestert (őrdögöt) - ha ugyan rájönnek egyáltalán a kilétére - viszont tagadhatatlanul szükséges elem a rendszerben, akit a legnagyobb tábornok "állított" ránk, hogy megdolgozzon. Na szóval, ez a szellemi minőség jelen van, és dolgozik, mi pedig erősítjük! Sőt, megkockáztatom, hogy ő csak a csalikat dobja be, de ÁLTALUNK ilyen erős a jelenléte és a hatása. Mi magunk vágjuk magunk alatt a fát... Pontosan azt csináljuk ami ellen küzdünk! 

Állandóan új témák, adatok, hírek, elemzések után kutatunk, megosztunk, nyüzsgünk, hozzászólunk, vitázunk, vég nélkül, és folyamatosan azt lebegtetve, hogy az információ terjesztése és az ébresztés a mi feladatunk, és mindenkinek tudnia kell a monsantoról meg a zufókról, meg a mocskos háttérhatalomról és a többi és a többi, miközben észre sem vesszük, hogy ugyanannak az entitásnak egy másik csapdájába estünk bele. Egyik illúzióból a másikba estünk.  

  

 

A témák végtelenek, állandósult az információ áramlás, nincs egy nyugodt perc, mert MI MAGUNK nem tudunk nyugodni, mert ez is érdekel, az is érdekel, és nem vesszük észre, hogy ez is és az is semmi más, mint TERELÉS! Rágcsálnivaló! Amin lehet csámcsogni néhány óráig/napig, aztán már jön is a következő, ha kérted, ha nem! A témák, a viták, a formációk végtelenek, végtelen a nyúl ürege... és már fel sem tűnik, hogy ugyanabban az örvényben vagyunk mint az RTL-népe (akik azt mondják, hogy azért nézik a Győzike-show-t, mert annyira utálják!!!) csak mi az örvény egy másik "ágán" (mi meg azt mondjuk, hogy azért foglalkozunk naphosszat, nap mint nap a hírekből kimaradt, "alternatív" témákkal, mert annyira utáljuk a háttérerőket és tevékenységüket, stb.). Ez a csapda, emberek.  

Azonban látok a folyamatban egy halvány reménysugarat!

A „sátán” = akadály/csali? 

S:
Vagy inkább mint „vizsgabiztos dékán”, s nem mint kiképző? Mindegy, a lényeg ugyanaz. 

Ez egy olyan vizsga, amit magunkért, magunknak teszünk le, ezért itt már nem fog működni a puskázás, a tételsor ellopása, sem a tanárral mutyizás vagy a haver kamu személyivel történő helyettem vizsgázása, diploma vásárlás, stb. stb., mivel itt nincs kettes vagy 62%. Persze mindent lehet, csak működni nem fog. Itt az a vizsga, hogy az ÉN megy át vagy nem megy át (semmi/senki).

M:
Az egyik olvasóm nemrég azt tanácsolta, hogy hagyjam abba az írást, úgy járok a legjobban. Baszki igaza volt... A Kataklizma.info-s srác abbahagyta. Nyuszi abbahagyta (másképp folytatja, de Ő továbbra is a kijáratot mutogatja folyamatosan). Rájöttem, hogy a "kifogytam a témákból" valódi üzenete nem másnak, hanem nekem szól, ami kábé annyit tesz tudat alatt, hogy "nem látom már értelmét egy újabb elterelésről írni". Ez bizonyos szempontból szomorú felismerés, mert egy korszak látszik véget érni, de minden végzetben ott van az új kezdés lehetősége, amiről még nem tudjuk pontosan mi lesz, csak érezzük, hogy igen, erre kell most már menni. Le kell bontani, el kell engedni a régi formákat, viszont arra nagyon ügyelni kell, hogy új formák építése helyett a formátlanra, az állandóra kell végre koncentrálni. Magányos út! Úgy érzem nem beképzeltség azt állítani, hogy sokkal előrébb vagyok a fizikai környezetemnél, természetes, hogy nem értenek meg. Több évvel ezelőtti gondolataimat kezdik hangoztatni, amihez már nem tudok és nem is akarok visszanyúlni. Nincs erőm és időm bevárni őket, kiközösítenek - de van az a néhány tudat, akikkel ugyan csak gondolatban kapcsolódunk mégis többet és mélyebben tudunk egymásról, mint bárki aki fizikailag megközelít. Csak ők érthetnek meg

Úgyhogy kedves levelezőtársam, kérlek vedd tárgytalannak a felhívásomat keringőre, mert ebben a levélben mindent leírtál amire szükségem volt. Nem a mitológia és nem a mese kell már nekünk, mert őszíntén szólva én is leszarom :), hanem a valódi ébredés. Már csak egy lépés van addig szerintem, de hamarosan az is várható. Hogy mi az a lépés? Megpróbálom körvonalazni:

Ahogy érzékelem, úgy látom, hogy ez a kis "lelki válság" nagyon hamar feloldható. Egyszerűen arról van szó, hogy nem hagyjuk megünnepelni azt, amit eddig összeraktunk. Állandó kutatási és dolgozási kényszerünk van - bár már nem az új témákat illetően - hanem a valódi lényegünk, lényünk megismerése és stabilizálása irányában. Mert már rájöttünk, hogy mennyire felesleges fáradozás "kint" keresgélni, és arra is, hogy mennyire felesleges munka a változókban keresni bármit is - jelen esetben önmagunkat. Innentől pedig már csak egyetlen lépés van hátra, és ez az ami nekem sem megy még: a teljes elengedés. Ez az igazi szabadság, amikortól kezdve szinte leszarsz mindent, ami ebben a világban van, és csak arra az egyetlen dologra koncentrálsz ami oka a létezésednek: ÉLSZ. Ezt kell megünnepelni minden percben! Ha ez tudatosul, és érzed minden jelenlét pillanatban az élet lüktetését magadban, akkor ez egy olyan erő, amely minden mást képes felőrölni, feldolgozni. Lehet, hogy már nem is enged be semmit, egyszerűen lepattan egy virtuális falról minden, legyen az egy (régebben) fájó emlék, vagy egy új információ, egy új behatás, ne érdekeljen, pörögjön le. Szerintem ez az egyetlen helyes út, egy olyan tudatpajzsot építeni, ami magából az életszeretetből épül fel, és ami semmi mást, semmi változót nem enged komolyabban megnyílvánulni, legfeljebb a felszínen néhány megmosolyogtató percre, amit a következő percben már el is pöckölhetsz. 

Nem írhatjuk ki magunkat ebből a világból egyik pillanatról a másikra, de azt megtehetjük, hogy felismerjük az "őrmestert", elfogadjuk a fejlődésünkben betöltött szerepét, és miután nem hagyjuk tovább befolyásolni magunkat általa, letesszük végre a 3D záróvizsgát. 

Miről beszélek? A változó formák helyett az egyetlen állandóra koncentrálni minden erővel: a "VAGYOK" -ra. Létezem, élek, veszem a levegőt, lüktet a vérem, éppen eszem, éppen valaki nekem jött (nem baj, hadd menjen tovább), sír a gyerek (nem baj, segítek rajta), üvölt a gyerek (nem baj, majd abbahagyja), hisztizik a gyerek (nem baj, annál csendesebben szólok hozzá), éppen beugrott egy rossz emlék (nem baj, hagyom tovatűnni) és így tovább minden percben tudatos jelenlétben lenni, nem kizökkenni a középpontból (bár ez nagyon ezós... :) ) hanem folyamatosan felülemelkedni a problémákon, legyenek azok akár fizikaiak ("dobd vissza kenyérrel"), pszichikaiak, vagy érzelmiek, tök mindegy.  Na ez az utolsó lecke. Ez az igazi feladat az ébredés előtt. A világ még alszik, de már a hajlani álmodás állapotában van, amikor egyre sűrűbben váltogatják egymást a cikázó képek, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez már a valóság. Á, dehogy. Ez még az álom, de már vannak, akik egész közel vannak a szemük felnyitásához.

S:

Aki ezt esetleg nem érti meg, arról úgyis lepattan, vagy meg sem hallja/látja, átfut rajta mint a desztillált víz, aki meg megérti, az meg nem megsértődni fog, hanem pont hogy megerősítést nyer általa, önmaga számára is. Mert ez az út arról szól, hogyan ne vedd ezt az utat túl komolyan, hagyd a formákat jönni és menni, anélkül, hogy megsebezne - amiben annak a tudása is benne foglaltatik, hogy minden csak futó kód – mint a mátrixban - , az is ami tetszik (a sült hús), meg az is ami nem (pisztolygolyó). Amíg csak bizonyos részekben látom meg a kódot, de ahol a félelmeimmel szembesít – kinek mi a golyó, ugye- , ott meg nem látom meg a kódot, akkor igazából ezt még nem tudom.

Az emelkedéshez nem az elmélkedés, hanem az elengedés kell. A teljes szabadsághoz a teljes elengedés kell.

M:
S amikor az ilyen gondolatok felbukkannak, akkor már csak azt kéne eldönteni, hogy mi vagyunk ilyen elcseszettek és mások a "normálisak", vagy mi kerülünk egyre közelebb a kilépéshez, és a többiek vannak lemaradva? :) Kezdek amúgy rendesen befordulni, olyasmi érzésem van, mint amikor szűk már a kabát, és legszívesebben levennéd. Ezzel a fenti témakorral is volt egy komoly bajom: ha ezt "lehozom", onnantól nem lesz értelme tovább folytatni, nem lesz értelme további témákon rágódni, mert magamat teszem hiteltelenné. Illetve lehet tovább rágódni talán majd, de szigorúan humoros keretek között, és mindig fenntartva az "ez is egy új terelés, tessék csak tessék akit érdekel" szlogent. :)

Szóval kedves olvasó, ha most azt érzékeled, hogy van itt egy kis képzavar, hát nem tévedsz nagyot! :)

S:

Én nem látlak szétcsúszottnak – bár igen, hogy mit érzel azt csak te tudhatod igazán – talán csak annyit, hogy lehet most vagy egy olyan pontnál, hogy a benned lévő érzelmek, tapasztalatok és a kívülről megjelenő mindenféle infók, tanítások, ingerek kicsit összeakadnak, ellentmondásosak. Nem feltétlenül fedik egymást vagy adnak magyarázatot arra, amit belül megélsz. Ez kicsit tényleg olyan lehet, mint lecsúszni egy meredek csúszdán, az ember azt sem tudja, merre van arccal előre :p, ösztönösen ide-oda kapaszkodna, miközben ezzel csak a saját dolgát nehezíti. Szóval nem szét-csúszol, hanem le-csúszol és szerintem ez nem gond. Valószínűleg le kell csúsznunk, hogy fel-emelkedhessünk...

M:
Mindannyian meseszereplők vagyunk, de nem szabad elfelejteni: a meseszoba nem valós! A játékok sem azok! Sőt még ez a gyönyörűen, automatikusan működő energiatest sem az!  

Egyedül mi magunk vagyunk valósak!

Folytatás hamarosan....




Szoros előzmény: http://mazsolameseszoba.blogspot.hu/2013/01/mi-celja-az-egy-en-nek.html

Ajánlott olvasmány: 
http://www.szellemimuhely.hu/irott-anyagok/cikkek/felemelkedett-letezes/267-ki-az-az-en-vagyok-gondolatok-a-tanitoi-mesteri-letallapotrol