Mese a meseszobáról II. rész: veszítenem kell, hogy nyerhessek

A "Mese a meseszobáról" első hosszú, de sikeresnek tekinthető része után sokak megrökönyödésére most következzen a folytatás! Lehet ezt még fokozni? - kérdezte múltkor valaki. Nos igen, ugyan felkavartuk, de nem ástunk még le teljesen az aljára, és meglehet, nem is kell ahhoz hogy belássuk: az ásásnak is van határa! Egy idő után be kell fejezni, és egyrészt meg kell nézni mit ástunk ki eddig, másrészt nyomban el is kell engedni... :) 

Felvetésként: végigszaladtam a szellemi műhelyes cikken, nem mondom hogy nem voltak jó meglátásai az írónak, de az igazat megvallva, nekem ezzel a "magasabb énnel" még mindig vannak problémáim. Ha valaki még emlékszik, írtam erről a problémakörről a "Mi a céljaaz egyénnek" szintén baromi hosszú fejtegetésemben, meg most is nemrég a "Szabad ésszuverén?" témánál, és bármily szépeket és okosakat fogalmazok (hehe - írja most az egó! :), ezzel a kérdéssel még nem tudtam zöld ágra vergődni. Lehet viszont, hogy ez másoknak pikk-pakk megvan, szóval megkértem kedves Shaulát, hogy fejtse ki hogy is van ez szerinte? Ez lett belőle, amit engedelmével közzéteszek... Figyelem! Folyadék, hideg élelem, és tágra nyílt tudat kikészítése nélkülözhetetlen a folytatás elolvasásához, de garantáltan megéri! :)

Na szóval, én itt most mindent megpróbálok majd összefonni, hozzáteszem ezt én látom így, az eddigi tapasztalati utam és felismeréseim fényében. Láttam a legújabb cikket (szabad és szuverén?) is és elolvastam a hozzászólásokat is. Az alábbi „értekezésnek” egy részét lehet nem ártott volna, ha a kommentként írom meg az oldalon, de sorry, nem volt sem kedvem sem energiám két helyre írni, szóval egyben, itt teszem meg, Neked.

Egyébként meglepő módon teljesen érdekes hozzászólások születtek, nem erre számítottam volna, eltekintve a szokásos kéretlen tanácsoktól, ami véleményez, majd ítél és aztán gyakorlatilag utasít – téged persze - , abból a feltételezésből kiindulva, hogy ő már megtapasztalt valamit, amit te nem.  Ami persze elméletben lehet igaz, hiszen ez olyan mint az orgazmus: valakinek vagy volt már vagy nem. :D Ennyi, ezen nincs mit szépíteni. És ha valaki, akinek már volt, mert Megélte – és igen, nem csak olvasott róla – találkozik egy olyannal, akinek még nem, egyből levágja. (akkor is ha a „még nem volt orgazmusom illető” :p 260 oldalban és napokon át ecseteli, hogy na az mi is lehet valójában.) CSAKHOGY, és itt nagyon csakhogy, aki ezt levágja és tudja is, az már nem fog egóból kritizálni, nem fog „téged/engem”  megítélni, hogy ezzel magát „többnek” mutathassa, épphogy nem eltolni fog magától/megkülönböztetni fog, hanem utat mutat ahhoz, hogy „te/én” is megtapasztalhassuk az „orgazmust” a magunk módján.

Nem valami ellenében szabad vagy szuverén, mert az nem szabadság. 

(mert az így megint poláris, vagyis vagy-vagy :p) Egyszerűen „csak” szabad, ezért a lényével ezt a szabadságot hívja elő másokból is. Azokból, akik ezt kérik. Hiszen milyen ’szabadság’ lenne az, amit csak úgy élhetek meg, hogy bármi, ami ennek ellentmond vagy megkérdőjelezi, azt erőszakkal kell a világomon kívülre pakolnom? Az pont, hogy egy börtön létet mutatna meg. (én pld. ezért nem tennék olyan kategórikus kijelentést: hogy na Mazsola, ne írj. Mert én innen kurvára nem tudhatom, hogy neked az írás mi. Mit élsz meg általa, milyen érzéseket vált ki belőled, hogy esetleg ez neked egy olyan erőteljes belső igény, mint bármely más alkotói folyamat a művészeknek, megtisztít gondolatilag vagy felvillanyoz, segít közelebb kerülni magadhoz, stb. stb. Persze, ahogy arról beszélgettünk, lehetnek különböző jelek arra vonatkozóan, hogy talán kéne egy kis szünet, vagy másképp kéne, esetleg másról, de az akkor is a te egyéni, szuverén döntésed.)

Nem vagyok benne biztos, de szerintem kapiskálom, hogy neked is mi okozhat itt egy kis zavart, legalábbis ami a „magasabbrendű én”, felsőbb én fogalmát illeti. Mert amit ezzel kapcsolatban a kommentek közt leírtál, azzal nagyrészt egyetértek és ami számomra azt mutatja, hogy azért (is) van benned ellenérzés ezzel a megfogalmazással kapcsolatban, mert ha vagyok „én”, de van egy „magasabbrendű Én” is, akkor az megint pont, hogy kettészakít, ahelyett, hogy egységesítene. (bár engem ez a megfogalmazás ennyire azért nem zavar J) Ebben az értelmezésben ez tényleg egy skizofrén állapothoz hasonló, de úgy vélem, van feloldása, bár ki kell hozzá lépni a lineáris tér-idő gondolkodásból, viszont ehhez az „alapokhoz” kell visszanyúlnom és egy-két saját tapasztalatot leírnom, szóval megint baromi hosszú lesz

1.) Az Egó és az Én

Egó csak egót ismerhet fel. 

Ellenben az ÉN az felismeri a másik Én-t is, valamint az egókat is. Az egókkal – árnyék én-ekkel – nem kezd harcba, mert már felismerte, hogy felesleges. Én az Én-nel meg már eleve nem harcol, hiszen tudja, hogy az olyan lenne, mintha a bal kar ütné a jobbat „Isten testén”. 

A vásznat hiába kaparászom, azzal a film témája nem változik rajta, ugye. Ezt már előttem jóval tudatosabb lények is felismerték és amit az a mondás szépen meg is mutat: „Ha egy zsebtolvaj találkozna Buddhával, csak a zsebeit látná”.

Az én meglátásomban az egó az Én álarcai. A szerepszemélyiségek. Ismerek olyanokat akik ezt baromi tudatosan és mesterien használják, anélkül, hogy rájuk ragadna. De tény, hogy nagyon nem mindegy, hogy én „színész talentumként” tisztában vagyok a szerepeim halandóságával, és bár maximális alakítást nyújtok benne a ’világ színpadán’, de végérvényesen egyikkel sem azonosulok: vagy teljesen belefelejtkezem a szerepbe és emiatt az egót tüntetem fel Én-ként. Mert habár minden szerep egy részemet emeli ki, hogy ezáltal azt magamban mintegy nagyító alatt megvizsgálhassam, maga az Én az nem egyenlő egyikkel sem önmagában. A játékos az nem egyenlő a játékkal, ahogy a színész sem egyenlő az aktuális szereppel, de az a mód, ahogy ezt megnyilvánítja azért sokat elárul. Tudom, ez a Bűvészinas oldalon sokkal szebben, mélyebben és átfogóbban le van írva, de szerintem ott az a rengeteg munkával előhívott eszencia, bölcsesség és tapasztalat jelenik meg ebből, ameddig azért el kell jutni egyénileg (szuverén módon :p) is.

Tudom, sokan mondják, hogy az egót el kell engedni, túl kell rajta lépni, stb stb és ezzel egyet is értek.  Bár azzal nem értek egyet, hogy el kell taszítani, mert az megint azt mutatná, hogy nem tudok vele mit kezdeni vagyis nem ismerem igazából a működését. Viszont azt is gondolom, hogy nem lehet olyan egót elengedni, ami nem tudatosított, nem uralt. Ahhoz, hogy én valamit elengedjek, ahhoz először fel kell ismernem, hogy egyáltalán fogom azt. És nekem az a tapasztalatom, hogy ez a felismerés igenis sok gyakorlást igényel, rengeteg apró, konkrét hétköznapi szituációt és felismerést, ami általában egyáltalán nem kellemes, mert magunkkal szembesít. Igen, ez kicsit monoton, „favágó meló” vagy olyan mint a gyomlálás. Azt is tudom, magáról az egóról is sokan írnak, beszélnek, nagyon okos dolgokat mondanak, de a legtöbbször mégis valami objektív, absztrakt módon (tisztelet a kivételnek természetesen, akikre innen is mély hálával gondolok), olyan „te, meg ő, meg ők, de persze soha nem éppen én”- módon. Ez egyébként a félelem témakörével is sokszor így van.

Szóval sokszor tapasztaltam azt vagy csak éppen olvastam egy nagyon intelligens, logikus hozzászólást, „tanítást”, aminek a végén/közben elejtett, látszólag jelentéktelen tűnő, odabigyesztett megjegyzés gyakorlatilag borította az egész írást. Mert az az aprócska kis mondat viszont rohadtul egós volt. És én ilyenkor hajlamos vagyok megzavarodni..:P Mert innentől kezdve visszásnak érzékelem az egészet. Mintha látogatóként beesnék pld. egy professzorok és tudósok által rendezett matematika konferenciára, ahol az integrálszámításról, permutációról értekeznek, de amikor a végén lemegyünk együtt a büfébe, hogy vegyünk egy kis kaját, akkor ez a sok okos ember összeveszik, kritizál, hangoskodik, magyarázza az igazát vagy éppen csendben elkullog, csak éppen azt nem  tudja összeadni, hogy a kávéja meg a kókuszgolyója mennyibe került. Valszeg ezért érzem a zavart ilynekor. Mert hát hogyis van az, hogy – jelen analógiában – a matematika magasiskolájáról értekeznek, de közben meg a mindennapi, hétköznapi, gyakorlati életben az 1x1 meg a 3+2 sem megy?? Úgyhogy én ilyenkor egy dolgot tudok tanácsolni (magamnak is): Gyerekek, vissza az alapokhoz, mert amíg az nem megy, addig felesleges továbblépni.

Egy gyereket is meg lehet tanítani felnőttként beszélni, felnőtt módon viselkedni, de attól még nem válik azzá – csak a külsőségekben - , hiszen hiányzik a megélt a tapasztalat. Ezt egyébként szépen tükrözi a mostanában divatos mindenféle beteges tehetségkutató mizéria is, ahol 10-12 éves fiúk és lánykák adnak elő szerelmes/erotikus dalokat gyönyörű hangon, anélkül, hogy egyáltalán fogalmuk lenne róla miről is énekelnek. (rengeteg egyéb példa van erre vonatkozóan, nem részletezem,  megtetszik a „gyereknek” a csillogás és érte nyúl, anélkül, hogy a mögötte megtett útról bármiféle fogalma lenne, az nem csak a csatornázásokra és ezo dömpingre igaz, hanem mindegy egyébre is.) Majdnem minden írástudó le bírja firkantani, hogy E=MC2, nem olyan nagy mutatvány, de valljuk be, alig-alig vannak akik ezt le is bírják vezetni, ráadásul úgy, hogy minden egyes lépését értik is a bizonyításnak.

2.) Felsőbb én/magasabb én

Végtelen a nyúl ürege. Lefelé. De ha ez így van, akkor ez ’felfelé’ vagy azon túl is igaz, nem? Az ember az nem az ’evolúció’ csúcsa. Csak hajlamos ezt hinni – ahogy azt lentebb kifejtem majd - , mert ameddig lát és érzékel azt mindennek tekinti, ami meg azon túl van az meg már akkor maga az „Isten”. 
Szerintem nem.

Én ez úgy képzelem el – és amire a felépítésünk is elég direkt analógiát mutat - , hogy ugye van az ásványi-, növényi és állati világ. Nem tekintünk magunkra kövekként vagy növényként ugye, pedig a csontrendszerünkben ott hordozzuk az ásványi világot (merev, mozdulatlan, tartó szerkezet), az ösztönvilágunkban, túlélési programjainkban, érzékeszerveinkben ott hordozzuk az állatvilág részeit (sőt, ugye az emberi embrionális fejlődésnek is van egy olyan szakasza, amikor pld. kis farkincája van a magzatnak, ami aztán szépen felszívódik/beépül). Vagyis emberként, integrálva magunkban hordozzuk ezen „alacsonyabb tudatosságú” létállapotok lenyomatait csak egységesedve, egyfajta belső evidenciaként, önműködő rendszerként. Így hát miért ne lehetne ez ’felfele’ is így? 

Miért ne lehetnének olyan magasabb tudatosságú létezők, akik az embert – mint idea, eszme! – már ugyanúgy magukban hordozzák egyfajta szintézis által, mint mi a növényi, ásványi, stb. világot? 

Ez egy fraktál és MINDEN irányban végtelen, nem csak „lefele” a darabolódás irányába. A „sokság-kórság” irányába, ahogy egy barátom szépen megfogalmazta. (Mellékesen szólva speciel nem hiszek a mindenféle, szándékosan ’gonosz idegenekben’ sem. Nekem egyszerűen nem logikus, hogy esetleg egy tudatilag magasan fejlett, az anyagot teljes mértékben uralni képes, a ’gyermekbetegségen’ már átesett, ’öregebb’ civilizáció mi örömét/hasznát lelhetné abban, hogy minket elnyom, manipulál, kihasznál, stb.  Szóval mindenben fejlettebbek, csak éppen a hataloméhségük, szűklátókörűségük és a rosszindulatuk teljesen emberi? Inkább mi emberek vagyunk azok, akik a saját mocskukat is képesek a határaikon túlra kivetíteni, és még ’földönkívülieket’ is felruházni ezekkel, csak hogy ne kelljen velük a határokon belül szembenézni.)

De visszatérve a 2-es pontra: Persze, most mondhatnád, de a kutyám érzékel engem mint tőle ’különálló’ létező (és valszeg „istennek” lát :p), én viszont baromira nem látok magam körül szárnyas angyalokat, fénylényeket, stb. (egyébként van aki már ezt is látja) De ez csak ’távolság’/perspektíva kérdése. Ha most eljátszanánk azzal a gondolattal, hogy valami varázslat folytán hirtelen sziklává válnánk, valószínűleg mi sem látnánk/érzékelnénk az embert olyan módon, ahogy azt most tesszük, lehet hogy azt sem tudnánk, hogy mi az, hogy ’ember’ vagy hogy egyáltalán van olyan. Csak árnyékokat, a „szikla szintjének” megfelelő áttételes benyomásokat lennénk képes érzékelni, feltételezésekbe bocsátkozni és dőreség lenne azt gondolni, hogy akkor az nincs is, csak azért, mert mi nem vagyunk képesek teljes mivoltában észlelni. A saját korlátaink rólunk mesélnek és nem a Teremtőről vagy egy abszolút Valóságról. Ezen a világon semmi nem abszolút és semmi nem örök, még a valóság és igazság fogalmunk sem.

„Vonzalmaink csodálatos képessége, hogy világszemléletnek álcázzák magukat.”

 (Hermann Hesse) 

Voltak olyan - hagyományos eszközökkel megmagyarázhatatlan - élményeim, melyek során egy víziót évekkel később láttam tökéletesen beteljesülni. Miközben az a látomás, amit én megtapasztaltam, szerintem semmi más nem volt, mint egy tanítás (magamtól) az Időről, annak szubjektivitásáról és az Egyidejűségről (a történés mikéntje csak a csomagolás volt, nem az ’ajándék’). Ez akkor nem „jövőbelátás” volt, de nem is hallucináció, hanem egy Kiterjesztett Jelen. Mert ezt az az „én” , aki ezt megélte - csak éppen értelmezni még nem tudta- , valamint az az „én”, aki ezt most mint egy emlék leírja; akkor egyszerűen még nem tudhatta. De volt ott valaki, aki tudta/látta azt, amire egómnak nem lehetett rálátása. :p Akinek a nézőpontjából az ’én’ jelenem a múlt volt , és az ’ő’ jelene az én jövőm. „Neki már”  része volt az, amit „én még” integrálni próbáltam, ami felé még csak haladtam.

A Figyelő/Éber Tudat. Aki egyben, egyidőben rálát arra, amit a 3D-s, lineáris időbe ragadt részem alapból csak egymás utáni lépések sorozataként képes definiálni. És igen, van aki ezt magasabbrendű énnek hívja, van aki angyaloknak, belső mesternek vagy x-dik dimenziónak, esetleg ihletettségnek de a lényegen ez sem változtat. Kapcsolatba kerültem...csak nem horizontálisan hanem vertikálisan. Mintha a  jelenben egyenlővé váltunk volna (de nem egyformává!). Megláttam és átéltem azt, amit a „felsőbb énem”  egyben, egyidőben tud és lát, amikor nem szaggatja szét magát vertikálisan sem. Milyen vicces, nem? Mint a hétköznapi életben, amikor nagyon fiatal és nagyon öreg létezőket mutatnak együtt, és a dédnagypapa meg az unoka tök jól megértik egymást. (a szülők meg szívnak :P) Az egyik még nem vált le teljesen a forrásról, a másik meg már kezd újrakapcsolódni hozzá. Hasonlóak, miközben kívülről teljesen másképp néznek ki. Igen, ehhez képest a (szellemi)  „tinédzser kor” felkavaró, szélsőséges és lázadó, de ettől is olyan gyönyörű és szilaj. A saját igazságát kereső. (Hozzáteszem, szerintem a lázadással semmi baj nincs – a kiszakadáshoz kell -  megvan a helye és ideje. Az is ’lázadás’ valahol, amikor a csecsemő felnő az anyja hasában és eljön a szülés/születés része. Hiszen ki kell „verekednie” magát, ki kell szakadnia az addigi biztonságos közegéből ha élni akar – ráadásul úgy, hogy az ő nézőpontjából fingja nincs arról, hogy az a ’kint’ mi lesz=bele az ismeretlenbe.)

De visszatérve a felsőbb én, ki kicsoda tematikájára. Ezt egyébként már jó ideje így is képzelem el. A holografikus univerzum, az nem csak attól az, hogy elfogadom, miszerint minden rész tartalmazza az egész képét, de ezt csak lineárisan, balról – jobbról, elölről -hátulról vagyok képes megfigyelni, hanem szerintem azt is, hogy ezt meglátom/megélem függőlegesen is. Pontosabban ezt a három (térbeli) irányt, egyszerre. (Egyébként pont ez a ’függőleges’  összerendeződés általi tapasztalási plusz az, ahol engem rendszerint cserben hagynak a szavak, viszont a megélés minden mást elsöprő bizonyossága egy olyan masszív belső erővel ruház fel ezekben a dolgokban, amiért akár ’máglyára is mennék’.)

Szóval én – egyelőre – ezekből arra a konlúzióra lyukadtam, úgy képzelem el mint egy gömb/labda. És sokféle labda van. Ha én mint teniszlabda találkozom egy focilabdával mondjuk, akkor teljesen logikusan mondhatom azt, ez két látszólag különálló dolog, az egyetlen közös pont bennük a labda forma és a sport, mint funkció. De ha én azt keresem, hogy mi az, hogy a labda ideája, akkor valszeg más következtetésre jutok. Akkor eljátszok azzal a gondolattal, hogy ezt az egészet kivetítem a térbe is és megnézem, hogy melyik képes megtartani a másikat. Mert a focilabda tudatba belefér a teniszlabda is, de fordítva nem. Ugyanúgy, ahogy egy anya kihordhat egy gyermeket, de egy kisgyerek nem fog megszülni egy anyát egyben. Csak képzeld el, hogy belehelyezel egy teniszlabdát egy focilabdába, de úgy, hogy a két gömb közzépontja azonos/egy lesz. Melyiknek lesz nagyobb rálátása a másikra? Amit a focilabda egyben magában hordoz mint jelen, azt a teniszlabda – a saját és a focilabda határainak/kerületének és területének különbségét -  csak homályos űrként, a határain kívül eső semmiként vagy ismeretlenként/jövőként képes csak definiálni – és jóslatokba/elméletekbe bocsátkozik – egyszerűen csak azért, mert azt még nem éli, afelé még csak törekszik/tágul. (ennek a tágulásnak egyébként nagyon szép mutatója az az ’ellenkező oldalú/előjelű’ szűkülés, amit az ember ilyenkor esetleg fizikailag, érzelmileg, érdeklődésileg, stb. megél. 

Tágul a tudat, levegősödik, nagyobb helyet kezd elfoglalni a térben, ezért egyre szűkebbnek kezdi érezni a „kabátot”/a szerepet/az eddigi világát. Ami eddig a mindent jelentette, az lassan csak egy résszé válik egy átfogóbb/nagyobb/”magasabbrendű” minden nézőpontjából. 

(Ami persze egy „hőlégballon” méretű, rálátású tudat nézőpontjából ugyanúgy nem „A” minden, hiszen annak a tenisz- és fociladba-tudat is valszeg. csak egy légypiszoknyi pötty a világában. :P)

Amúgy amit az egyik olvasód írt mint mgejegyzés, hogy „mindannyian közvetítünk/csatornázunk, hiszen mindannyian megnyilvánulunk valamilyen módon/formában”, azzal speciel teljesen egyetértek. Mindenki kifejezi magát valahogy és amikor pld. Te is azt mondod, hogy egyszerűen csak leülsz és szinte nem is tudod nyomon követni, hogy hogyan, de áradnak rajtad keresztül a szavak, mondatok és csak írsz, írsz, anélkül, hogy közben tudnád, honnan jön ez a sokminden, akkor Ez is Az, hehe. (pld. amikor a mesét is írtad 4 órán keresztül vagy zenét szerzel, szöveget/verset alkotsz). Szerintem Te akkor ugyanígy megnyitod magad tudatilag és ’magasabb szintről’ hozod le magadon keresztül az infót, csak számodra ez annyira könnyedén és természetesen megy, hogy nem feltétlenül kötöd össze ezt a tevékenységet azzal, hogy ez AZ. Ez is közvetítés/csatornázás, amit mások esetleg évekig gyakorolnak/tanulnak – de ki tudja, lehet hogy te ezt már valamikor régebben megtetted, ezért neked ez mindig is jelen volt az életedben egyfajta tálentumként/adottságként. Van benned – az én nézőpontomból – egy olyan magátől értetődő tisztaság, (ős)bizalom és nyitottság, amivel nekem pld. gondom van, nem megy ilyen könnyedén. És persze vannak olyanok, akik meg előtted járnak ezen a vonalon és ez a kapcsolat önmaguk fejlettebb, tisztább – innen nézve még ’jövőbeli’ – részével sokkal tudatosabb és kimunkáltabb.

3.) Ezoterika/Spiritualitás VS. Tudomány

Az információ- és ismerethalmaz nem tanít meg automatikus értelmezésre is, és az értelmezés/értés – szvsz – még mindig nem tudás. „ A tudás felelőssége az uralt tett”.  A megértés („agy”) és a megélés („szív”) közös tánca. És ehhez a „belső tánchoz”  két láb kell, egy lábon csak ugrálni lehet, tök mindegy, hogy az az egy a bal vagy a jobb láb éppen. Ezért szűröm meg baromira, hogy ezen a vonalon mit olvasgatok vagy veszek figyelembe. (és talán – de ezt csak hallkan mondom, mert nem akarok önfényező valakivé válni – talán ezért nem veszek el a mindenféle ezós zsákutcában, mert rutinból kiszúrom, ha valami fals, számomra nem autentikus. Mert ha valami az, abból egyszerűen ÁTSÜT a bölcsességgé értelt tudás és a megélt, gyakorlati tapasztalat egysége, hordjon bár akármilyen ruhát és nevezzék akárhogyan is.) Ki merem jelenteni, hogy a ma közkézen forgó ezo/spiri oldalak és írások 70%-a semmi más, mint évszázadokkal, évezredekkel előtti hermetikus, alkimista, gnosztikus tanok átírása, Rudolf Steiner és H.P. Blavatsky forradalmi írásainak, vagy ősöreg keleti tanok 21-dik századi nyelvre való átültetése, ferdítése, másolása. A vallásoknál ugyan ez. 

De nem kell ehhez elmélyülni ezekben a tanokban, hogy ezt a folyamatot fülöncsíphessük. Csak nézd meg a mainstream zenei, pop ipart. XY listvezető, a csapból is folyó slágere…ami egyébként egy Genesis feldolgozás mondjuk…majd kiderül, hogy már a Genesis is csak átvette és újragondolta, valakitől valahonnan, amire már senki nem emlékszik…és már lehet, hogy azok is csak „lopták”. Tényleg nincs új a nap alatt, csak a másolat másolatának a másolata. Sőt, lehet, hogy minél „újabbnak” tűnik valami, valójában csak annál öregebb--à vagyis az eredeti, Forráshoz közeli. „Lepsénynél még megvolt…” , ugye. (bár lehet ez most túl cinikus megközelítés volt részemről) Tudományról nem tudok írni ilyen szempontból, mert nem értek hozzá, de biztos vagyok benne, hogy Te tudnál olyan dolgokat, ami ugyanezt a tendenciát mutatja.

A probléma ezen a vonalon abból a szélsőségből fakadhat (amire én most még egy lapáttal ráteszek), miszerint: 

A) Van a spiri/ezó vonal, rengeteg olyan emberrel, akinek volt ilyen-olyan tapasztalata, érezte az energiákat, látta más auráját vagy a forgó csakráit, esetleg egy „előző életét” amiben azért lehetőleg valamilyen híres személy, vagy király, királynő volt :p, stb, stb., de az ezekből a tapasztalatokból fakadó – szubjektíve neki szóló, hiszen ő élte át - mondanivalót már nem értelmezte, nem rendszerezte önállóan, nem vetítette rá a hétköznapi életére és problémáira, nem mélyült el benne, mert az már ’melós’ lenne. Vagyis csak pancsikolt egy jót a minőségi energia kelyhében vagy ahogy én hívom „mozizott egy jót”, de teljes mértékben kizárta a bal agyafélteke analizáló, elemző, rendszerező, értelmező funkcióját. Ahogy egy másik régi ismerősöm gyönyörűen megfogalmazta: „Szeret sütkérezni a fényben, de az már nem érdekli, mi fénylik.” Tehát az én nézőpontomból hiába van esetleg sok tapasztalata, vagy sokfajta élménye, önmagában szarra sem megy vele, hiszen alig-alig tanul belőle, nem ismeri fel az analógiákat, összefüggéseket, mert azzal már nem foglalkozik, számára az az ismeretlen terület.

B) Van a tudományos vonal, rengeteg okos és intelligens emberrel, akiknek a többsége pont azt kutatja, hogy na vajon mi az ami fénylik, de közben retteg attól, hogy nehogy lesüsse az érzékeny kis bőrét a nap. :p Vagyis sokszor fél a közvetlen megtapasztalástól, a világképébe nem illeszthető élményektől, mert azt meg nemigen tudja analizálni, megvizsgálni, bizonyítani vagy kémcsőbe zárni. Tehát megpróbálja kizárni a jobb agyfélteke kreatív, intuitív, beleérző, fakk-mentesítő ajándékait, mert valójában a határtalanságtól, a kontroll elvesztésétől fél. Hiába atomfizikus, ha esetleg amikor egy jobb nő a közelébe megy, attól meg leizzad, mert azzal már nem tud mit kezdeni.  A spektrométer pld. nem simogat vissza. :D

Igazából mindkettő az ismeretlentől fél, csak ez mást-mást jelent nekik. Az egyik a „tűztől” fél, a másik a „víztől” és ebből kifolyóan próbálja igazolni, hogy az ő „eleme” miért jobb mint a másik. Mondom, baromira sarkított a példa, egyre több eset történik ami ennek harmonikus használatát mutatja. Mindenesetre úgy gondolom, KÉT agyféltekénk, két kezünk, két lábunk, két szemünk van (nem véletlen), ezért én szeretném harmonikusan, egyenrangúan és kooperatívan megtanulni használni „őket”, és nem pedig egymás ellenében. Mert egyik sem jobb vagy feljebbvaló a másiknál, ugyanolyan fontos szerepük van, csak az emberek tapasztalatom szerint hajlamosak azt „sztárolni” amelyik nekik jobban/könyebben fekszik. Persze, tudom, a legtöbben ennek a keverékét éljük a valóságunkban, de amikor „új megközelítéssel” találkozunk, akkor azért durván hajlamosak vagyunk valamelyik oldalra kitolódni.

Szóval – csak hogy az alap témánkról is beszéljek :p – a szuverenitás számomra ott kezdődik, amikor veszem a fáradságod és megnézem a SAJÁT érmém mindkét oldalát. Amikor megnézem, hogy nekem mit jelent a piramis vagy kereszt forma, amikor esetleg fogom és rámeditálok a számokra vagy betűkre, vagy jelekre önmagam és elengedem mások tudományos vagy spirituális prekoncepcióit, mert arra vagyok kíváncsi, hogy számomra mit tárnak fel ezen dolgok és belőlem milyen érzelmeket váltanak ki. Valamint hogy ezek mögött az érzelmek mögött milyen gondolatok húzódnak meg, és hogy azok tényleg belőlem fakadnak-e vagy csak valamikor, valahogy, mások által kerültek oda. Az nem Önállóság, hogy a Mátrix-ban Neo a piros kapszulát választotta, ezért az a ’jó’ a kék meg szar. (azt hiszem ezzel pld. neked is tele van a hócipőd :p) . Mert a kérdés jogos lenne, hogy akkor ha  pld. a rendezők hupilila és zöld kapszulát tettek volna a filmbe, akkor most az lenne a jó meg rossz választás? Sületlenség.

Egyik színt - sem azt amit szimbolizál - nem fogom kidobni az életemből, csak azért mert mások ezzel példálóznak. Mert számomra a piros a tűz, a szellem éltető tüze, az isteni, teremtő akarat, a szív hangja, a szenvedély és szerelem, a vér színe, az élet, Nap, stb. stb. Kiáradó, férfias, yang energia. Az Apa archetípusa. A kék az éteri kapcsolódás, az égbolt és a víz, az érzelmek, az áramlás, az asztrál rész, a bennünk élő Hold, a befogadó, női yin minőség, az Anya archetípusa. Mindkettő kell, még a keringési rendszerünkben is szépen megjelenik ez. Arról nem is beszélve, hogy az érzelmek (víz) az, ami a kifejezetten megkövült, elöregedett régi eneregiákat felpuhíthatja, hogy aztán elengedésre kerülhessenek. Sziklává merevedett megszokásokat és hitrendszereket szinte lehetetlen egyből szublimálni :p kell valami, ami előbb fellazítja, feloldja, cseppfolyósítja először az anyag durván besűrűsödött energiáját. (bennünk is)

(Arról már nem is beszélve, hogy e két szín – piros és kék – keveréke a lila és annak árnyalatai, amire habár sokan fújolnak, sőt még azt is mondják a mályva, az orgona, esetleg rózsaszín ahol megjelenik, az a hazugságot mutatja (??), miközben valószínűleg nem véletlen, hogy a 3. szemhez ez a színt társítják. A csakrához is. Beszédesnek kéne lennie, nem hazugnak. Sőt, ebből a bugyuta megközelítésből kiindulva ezek szerint minden kisgyerek „hazug”, mert imádják a lila mindenféle árnyalatát, legalábbis én ezt tapasztalom nagyon magas százalékban esetükben . Talán ez sem véletlen, nem? ) 

Érdemes az alap színekkel (piros,kék, sárga) valamint ezek keverékeivel eljátszadozni, sokat lehet belőlük tanulni – sokkal többet, mint egy x-dik hülye elméletből - , hiszen a szivárvány mindegyiket tartalmazza. A fehér (a fény) a  minden szín, ezek szintézise (a fekete a teljes színhiány, ugye) és a minden az attól minden, hogy nem x szín mínusz lila vagy zöld, hanem Mindegyik, egyben. Én ezt most itt a színekkel játszottam el, de nyugodtan be lehet helyettesíteni az alap/primer számokra, hangjegyekre, betűkre, szimbólumokra, stb. , kinek melyik fekszik jobban. Mondtam, vissza az alapokhoz. :D

Ott van minden bennünk és körülöttünk, amire szükségünk van ahhoz, hogy jobban megismerjük önmagunkat és a világunk működését. Igen, sokszor baromi eltorzult és lebutított formában, ezért nem lehet megúszni a mélyre ásást, a lecsupaszítást, hogy aztán amit onnan ’felhozunk’, az egy stabil, fix kincsként velünk maradjon. Mert ha ez megvan – adott témában, dologban – onnantól kezdve lehet bármekkora a kísértés, jöhet a „gonosz” és tesztelheti, hogy : Na drágám, akkor ezt tényleg tudod? , már nem fog tudni billenteni. Mert tényleg alászálltunk, megnéztük, megértettük és meg is éltük, önmagunkból hívtuk elő…és akkor a világunk is ehhez idomul majd. (ha ez nem történik meg, akkor meg valahol, valami nem stimmel ) Ezt a kincset nem lehet más „alászállótól” ellesni, kezéből kivenni, átpingálni a külsejét valami hasonlóra , lemásolni, stb. stb…vagy persze lehet, csak nem éri meg. Ezt mindenkinek egyénileg kell megtenni, a maga módján. EZ ETTŐL lesz szuverén, és nem attól, hogy a színe, formája, tartalma megegyezik – e a mások által, ’objektíven’ előírttal.

Amikor Te annó írtad azt a ’cikket” , azt hiszem karácsony idején, hogy otthon ültél a gyerekeid és feleséged társaságában, és hirtelen elborított egy erőteljes érzés, hogy Szereted  a családod és hogy jó helyen vagy és minden oké, és ez meleg és bizonságos, mintegy mindent átölelő Szeretet tapasztalás, az pld. szerintem ilyesmi lehetett. És ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az, amit te akkor megéltél, az egy olyan élmény volt, amit senki és semmi nem vehetne el tőled. Jöhetne akármilyen spiri guru, nobel díjas felfedező, mondhatna bárki bármit, kritizálhatna, győzködhetne, megkérdőjelezhetne hogy ez nem is ez volt, hanem valami más, bla bla bla, egyszerűen nem számítana, mert TUDOD, a szívedből bizonyosságként érzed, hogy az valami mély Igazság volt, nem? Valami valós és létező, valami elvitathatatlan. Ezek azok az élmények, amik szinte beégnek a tudatunkba/lelkünkbe, körülményektől, életkortól, fajtól, nemtől, kultúrától függetlenül, mert valami időtlen, örök forrásból fakadnak. Emlékeztetők, hogy kik is vagyunk és honnan eredünk.

Ez a lényeg. Ez az amit te is írtál, hogy Vagyunk/Létezünk. És hogy idővel ezek a most még csak pillanatokra megélt dolgok állandósuljanak. Ne csak spontán bepillantások, pár perces események legyenek, hanem egy alap létállapot. Hogy mindig, minden pillanatban ezt tudjuk megélni, ez legyen az alap, amiből minden más fakad. Hozzáteszem én sajnos most egyáltalán nem ilyesmit élek meg. A leginkább úgy tudtam megfogalmazni magamnak, mintha egyfajta „U-turn”-ben lennék és őszintén szólva ez eléggé megvisel. Voltak ilyen – nagyon erőteljes, elementráis – élményeim, de most csak céltalanságot és értelmetlenséget élek meg. Olyan tök mindegy, hogy mit csinálok, úgysem tesz különbséget. „Sok hűhó semmiért”. Ez az állandó jövés-menés, tevés, nyüzsgés, tényleg mint a hangyák. :(

Nem találom a helyem ebben a világban, minden olyan felszínesnek és átmenetinek tűnik, nincs erőm a harcra, belefáradtam az örökös küzdelembe és unom az egészet, úgy ahogy van. Valami másra vágyom, valami grandiózusabbra, valami teljesen újra, valamire ami értelmet ad ennek az egésznek, de fogalmam sincs, hogy ez mi lehetne és azt sem, hogy egyáltalán hogyan kezdjek neki vagy mit csináljak.

Ez az állandó „szeretet” mizéria is. Behányok tőle. Mintha ez valami „mágikus köpeny” lenne, amit mindenre rá lehet teríteni, hogy elfedjük vele az alatta lévő mocskot és giccsparádét, ami minden, csak éppen feltétel nélküli, tiszta szeretet nem. Itt már lassan szeretetnek hívnak mindent, ami semmi más, csak annak álcázott szükség/hiány/ragaszkodás, birtoklási szenvedély, egyedülléttől való félelem, az elismerés utáni vágy, megfelelési kényszer, az éppen közös problémákból fakadó átmeneti, bajtársiasságnak nevezett csordaszellem, totálisan félreértelmezett áldozathozatal, manipulációs eszköz… nem folytatom. És igen, amikor ezekkel szembesülök, egyáltalán nem a szeretet az, ami belőlem feltör, hanem csak valami végtelen, végtelen szomorúság. Valamint egy hatalmas (ön)ellentmondás, mert az egyik oldalról teljesen egyetértek azzal, hogy a valóságunkat/világunkat mi teremtjük, de a másik oldalról ha keresztre feszítenek sem érzem/látom magam ilyennek. Igenis van bennem valós, önzetlen, feltétel nélküli szeretet. De akkor mégis hogyan lehet az, hogy egy ilyen szeretetlen világot látok magam körül?? Én is ilyen igaz szeretetre képtelen valaki lennék, ezért csak ennyire futotta ’magam köré’?? Ez fáj. Egyszerűen nem tudom ezt így elfogadni, mert belül nem ezt érzem.



Sokszor vannak olyan képeim, hogy a legszívesebben csak kimennék az erdőbe, lefeküdnék az avarba és csak úgy beleolvadnék az egész mindenségbe és úgy lennék, hogy nem lennék. (bár tudom ez nagyon paradoxul hangzik). Semmi nem lennék, mégis minden lennék. Lehet ezt értik az alatt, hogy: Uram, legyen meg a te akaratod. Lehet, hogy 

Veszítenem kell, hogy valójában nyerhessek

---

(Úgy gondolom, hogy aki becsülettel végigküzdötte magát ezen a nem mindennapi gondolatsoron, az egyrészt felismerhette önmagát is benne - legalábbis néhány részletében, másrészt tanulhatott is belőle. Én mindenképpen, hiszen nem a véletlen műve, hogy ezek a sorok elém kerültek, és az sem véletlen, hogy tökéletesen azonosulni tudok velük. Éppen ezért hálás köszönettel tartozom Shaula nevű "másik énemnek" mindezért! :) - M.) 

Előzmény: Mese a meseszobáról I. rész: elengedve emelkedve