A Voyager-jelentés

Paul Random hétfő hajnalban a szokásos módon dühösen csapott le a mobiljára, és a szokásos módon nem sikerült elvétnie a "szundi" gombot. Idegesítette, hogy sosem sikerül pont a megfelelő pozícióban megkoccintani a képernyőt, ráadásul mióta érintőgombos készülékre cserélték mindenki telefonját a hivatalban, azóta még az a jó öreg megnyugtató kattanás is eltűnt a "gombok" használata közben, mely a sikeres műveletet volt hivatott jelezni a sötétben matató ujjaknak. Tíz perc múlva természetesen újra megszólalt az a már zsigerből meggyűlölt dallam, és Paul úgy látta jónak nem kísérti tovább a sorsot, így is késésben volt. Megpróbált a lehetőségekhez képest halkan kiosonni a hálóból, nehogy felébressze Emily-t. No persze, Hanna és a kicsi Bobby iskolája egy köpésnyire volt, így hát általában még aludtak, mikor Paul már javában váltogatta a sávokat a sztrádán. Sokszor kacérkodott a gondolattal, hogy inkább ő marad itthon a gyerekekkel, és Emily megy vissza a mókuskerékbe, de túlontúl szerette a munkáját ahhoz, hogy csak úgy abbahagyja. Csak ezek a hajnali kelések ne lettek volna! Paul felkelt, s úgy döntött ma nem borotválkozik. Kiment a konyhába, ahol az automata már javában főzte az isteni illatú kávét, amely még attól függetlenül is megőrizte a tökéletesség illúzióját, hogy Paul tudta: a csomagolásban található őrlemény forrása sosem járt Brazíliában. A szokásos reggeli rutin elvégzése közben jutott eszébe, hogy hivatali teendői mellett ma egy fontos találkozója is van az űrkutatási részleg egyik vezető tervezőjével, igaz Ben még nem tud erről... Reggeli után Paul Random nyurga termetéhez képest fürgén és tettrekészen autójába huppant, és már száguldott is a belváros irányába vezető felhajtón. Az űrkutatási hivatal ugyan adott a családias látszatra, de azért nem jutalmazták agyon a későket.

Útban a Parkway felé a sodró forgalomra figyelme csak egy töredékét fordította, a többit cikázó gondolatai kötötték le. Az a bizonyos előző heti névtelen levél azóta is sokszor eszébe jutott, nem hagyta nyugodni. Nem is a névtelenség és az ő pozíciójában szokatlanul nehéz lenyomozhatatlannak tűnő forrás bosszantotta, hanem a levélben foglalt ijesztően hiteles érvelés. Pontosabban nem is érvek sorakoztak a fél oldalas levélben, hanem kérdések. Kérdések, melyeket akár ő maga is feltehetett volna már évekkel korábban, ha egyáltalán eszébe juthat az ilyen felségárulás egy olyan magas tudományos besorolású alkalmazottnak, mint amilyen ő. Tapasztalatból tudta, hogy ebben a cégben azok, akik túl sokat kérdeznek vagy nagyon hamar nyugdíjba kerülnek, vagy nagyon csúnya ábrázattal végzik. Vagy esetleg mindkét esetet egyszerre alkalmazzák. A mai Benjamin Fischerrel való találkozáshoz nem sok reményt fűzött, pláne ha hozzávesszük, hogy a vezető tervezőket már a legmagasabb biztonsági protokoll köti. És ráadásul ott volt még az a bizonyos névtelen levél is, ami beültette a bogarat a fülébe - nem is annyira a feladó kiléte, hanem sokkal inkább a levél tartalma és annak lehetséges következményei. Úgy döntött, első körben a feladót fogja kinyomozni, rendszergazda kollégája segítségével, aztán jöhet a tartalom. A munkahelyre beérvén Paul leparkolt, majd átvágott a szokásos ellenőrzéseken, a harmadik biztonsági vonalon már a kártya sem kellett, elég volt egy biccentés az ott posztoló unott képű biztonsági őrnek. Természetesen első óráiban a kötelező teendőit végezte el, és csak 11 óra után jutott lélegzetvételhez annyira, hogy felhívja George-ot. A belső telefon túloldalán egy rettenetesen unott hang szólalt meg:
- Na mi az, vészhelyzet van? Pirosan virít valami?
- Nem, nincs semmi gond öregem, csak annyit árulj már el, hogyan kell feltörni a TOR-t?
- Mi van, tán kaptál valami fenyegetést?
- Á, dehogy, csak tudod van az a csaj a fórumon, akiről meséltem már neked, de úgy elrejtette magát, hogy én kevés vagyok ehhez, és... hát ugye szeretném lenyomozni, honnan írogat...
- Értem, nos akkor kaparj elő egy ceruzát, mert diktálni fogok néhány dolgot...   
 
Paul egyáltalán nem volt meglepve az eredményen. A fogalmazásból valahogy sejtette, hogy nem külsős ember lesz a feladó, de most már bizonyos volt benne, hisz ott virított a képernyőjén a név. Ez a George érti a szakmáját. - gondolta - Ebéd előtt meglátogatom az öreget, de előbb kiszedem Benből, amit tudok. Most, hogy megvolt a feladó, jöhet a tartalom ellenőrzése! Felmarkolta maroktelefonját és felcaplatott a 9. emeletre. Nem szerette a lifteket.

- Hahóó öreg harcos, még mindig fáj a vállad? - Paul úgy remélte, indításként a legutóbbi dzsúdó edzésükre tett célzás segíthet áttörni bizonyos falakat a későbbiekben. Ben belső ember volt, de az a fajta, akinek azért még maradtak barátai. Legalábbis szerette ezt hinni néhanap. Most is épp alig látszott ki az íróasztalára zsúfolt iratkupac mögül, de azért az arcából látható néhány részletből egy széles vigyor körvonalazódott. 

- Még te beszélsz? Három körön át vezettem, az utolsó dobásodat a legaljasabb bírók sem díjaznák ponttal! - Benjamin Fischer alacsony, fekete hajú kis emberke volt, azt mondták volna róla, hogy az a tipikus irodista, ha nem lettek volna azok a széles vállai a rendszeres edzésektől.

- Ugyan már, szabályosnak szabályos volt, legfeljebb az erkölcstelen jelzőt tudom elfogadni. És ha már itt tartunk, remélem nem akarod rám szabadítani az erkölcsrendészetet.

- Miért tenném? Nem őket döngölted bele a szőnyegbe.

- Ez igaz. Tudod miért kereslek?

- Halvány fogalmam sincs, de remélem nem visszavágót akarsz kérni, mert most egy darabig a masszőrömön kívül nem igazán vágyom másra. 

- Nem, egész másról van szó. Munkaügy.

- Hm. Talán feltűnt ez a néhány iromány, amit még ma át kell nézzek...

- Semmi gond, elég ha csak annyit megsúgsz, hogyan tudom megnyitni a Voyager-aktát?

Fischer mosolya ekkor úgy eltűnt a süllyesztőben, mintha ott se lett volna soha.

- Ugye tudod, hogy ezt az anyagot a létező leghosszabb kiszabható időre titkosították? - kérdezte Fischer jóval halkabban, félreérthetetlen szemrándulás kíséretében. Paul persze adta az ártatlant.

- Ez számomra csak azért érthetetlen, mert a média annak rendje és módja szerint mindenről beszámolt.

- Mindenről? Hm. - Fischer homlokán a ráncok tovább mélyültek, és mielőtt újra megszólalt volna, a biztonság kedvéért beindította a rettentően elavult ceruzahegyezőjét, és így folytatta a kellemetlenül búgó hang közben - Ne nevettess. A tömeg megkapta amire vágyott, a csinnadrattát, az ingyen cirkuszt, és a szokásos semmitmondó szakértői kommentárokat, no de ez természetesen nagyon messze áll a "mindentől". Sőt. Ez pont az ellentéte a "mindennek", de már azzal is az állásommal játszok Paul, hogy egyáltalán erről pletykálok neked.

-Ó igazán sajnálnám Ben, ha én utánam alaposan ellátnák a bajod a belső elhárításánál is, így természetesen vedd úgy, hogy itt sem jártam, OK?

- Hm? Tessék? Van itt valaki?

- Értem. Kösz, Fischer, és jó étvágyat az ebédhez.

Mire Paul visszaért az asztalához, már kellően megéhezett, de úgy vélte még gyors ránéz a leveleire. Reményeinek megfelelően természetesen ott várta egy e-mail, melyet az IP cím alapján Hondurasban adtak fel, s a feladó egy bizonyos Beneditto Voya nevű cselgáncsbajnok volt. Ez utóbbi onnan volt sejthető, hogy a levélben semmilyen szöveg nem volt, csak egy fénykép egy vélhetően rangos dzsúdó versenyről, ahol az egyik sportoló - láthatóan egy spanyol - épp kétvállra fekteti japán ellenfelét. Paul kutató szemmel vizsgálta egy darabig a képet, mire feltűnt neki amit keresett: a spanyol versenyző övén, a Voya név mellett szerepelt egy valószínűleg egyáltalán nem odaillő kód: NASA-VOY \ TS-1728 / 9D45-Hyw3. "Kösz, Ben." - gondolta Paul, majd rögtön felcsatlakozott a terminálra, és bejelentkezett a céges adatbázis programba. Ezt az adatkezelőt minden alkalmazottnak töltenie kellett heti rendszerességgel, ezért természetesen nem volt titkos program, azonban a műveletek és adatok hozzáférései jogosultsághoz voltak kötve, így nem lehetett akárkinek akármit lehívnia. Most viszont, hogy Paulnak rendelkezésre állt a szükséges információ, belépett az űrkutatás almenübe, ezután az állományt leszűrte a "már végrehajtott" kutatási anyagokra. Itt már persze jelentősen leszűkült az adatbázis, ezért könnyedén kézzel is kikereshette a Voyager-jelentés almappáját. Mielőtt megnyitotta, mégegyszer leellenőrizte, hogy fut-e az IP-cím elrejtő program, amit egy bizonyos rendszergazda barátja bocsájtott a rendelkezésére azzal a szöveggel, hogy "ezt használd, jobb, mint a TOR". A belépéshez - mivel titkosított állomány volt - természetesen szükség volt a tartománynévre, az ellenőrzőkódra, és a jelszóra, ezért Paul habozás nélkül beütötte a spanyol dzsúdós övére "festett" szövegeket és számokat. Aztán amit ott talált, attól rögtön elment az étvágya...

Edgar Lloyd mindig is zárkózott ember volt, akit nem igazán kedveltek a kollégái, és az érzés kölcsönös volt. Az a fajta szakember volt, aki hetekig el van valamelyik pince laborhelyiségében, anélkül, hogy bárkivel is szívesen találkozna. Paul is igen ritkán futott össze az öreggel (aki ahogy idősödött egyre jobban hasonlított Einsteinre), időnként a folyosón találkoztak, vagy a parkolóban, és nagy ritkán a büfében. Ilyenkor mindig megcsapta az öreg kopott mellényéből áradó sok-sok munkaóra szaga. Edgar apó fel sem nézett a monitorja mögül, amikor Paul belépett a kis szentélyébe. 

- Jó reggelt Edgar uram! Remélem nem zavartam meg semmi fontosat...

- Ugyan fiam, szerinted folyik itt bármi fontos is ebben az épületben az utóbbi években?

- Nos, hogy így mondod... Azért én bíztam benne, hogy tudnál segíteni egy fiatal kollégán, aki úgy tűnik kezd egy bizonyos dologba becsavarodni. - az öreg ekkor pillantott fel először a képernyőjéről.

- Már vártam mikor jössz rá - mosolygott, és Paul visszamosolygott rá, majd leült vele szemben.

- A névtelenséggel természetesen még nem volt probléma, a TOR rejtőprogram már adott néhány nehéz percet, de végül is a proxy listázásánál buktál le, mert megtaláltam a szerver egyik válaszcsomagját, amiben ott volt az IP cím is. No persze nem magamtól voltam ilyen okos, de nem szívesen fedném fel a a segítőmet!

- Értem. Remélem azért nálam ügyesebb voltál, mert ahogy a levelemet le tudtad nyomozni, úgy az aktákba való betekintgetést is listázzák valahol. Sikerült észrevétlenül megnyitnod a mappát?
- Sikerült, de... nem is tudom mit mondhatok el belőle...
Edgar Lloyd egyáltalán nem látszott meglepettnek. Sőt, még egy félmosoly is motoszkált a szája szegletében.
- Nos, ha már így lebuktattál, akár játszhatunk nyílt kártyákkal is.

- Részemről rendben, csak ne itt Edgar bátyám. Mit szólnál egy ebéd utáni sétához a parkban? Ismerek néhány nehezebben járható ösvényt, ahol tuti biztosan nincsenek felvevők!

- Rendben, de azt javaslom a mobilodat is hagyd inkább itt, majd visszafelé elviszed.

Az őspark számos kollégát vonzott az ebédidőt követően. Az öles ősöreg fák és a tövükben megbúvó avar illata időtlenséget árasztott, és valamiféle ösztönös megnyugvást okozott mindenkiben aki arra vetődött. A két kolléga egy elhagyatott ösvényen sétált, jó messzire a főépülettől. Lloyd egyszer csak úgy érezte, már eléggé messze járnak.

- Hol is kezdjem? Apáddal természetesen mindvégig tudtunk a dologról, hiszen sokszor nekünk kellett elkészíteni egy-egy jelentést vagy felvételt. Mások, akiknek szintén tudomásuk volt róla, már régen elhunytak, vagy szívószálon kapják a napi betevőt valamelyik jól megfizetett szanatóriumban. Szóval nem tudom mennyire sikerült rájönnöd az egészből, de engem egyre inkább nyugtalanított, hogy talán én vagyok az egyetlen nem belső ember, aki még tud erről a piszkosságról. Ezért próbáltam neked jelezni.
- Néhány részletet már összeraktam, de azért nem bánnám, ha a fizikai részét elmagyaráznád.
- Rendben. Talán arra felé kellene tapogatózni, hogy a Naprendszer mozgásáról alkotott - alkotott? jó vicc, inkább minden erőnkkel sugallt! - kép teljesen hamis. A Napról és a bolygóiról a TV-ben és tankönyvekben mutogatott koncentrikus körös ábrák, melyek a keringési pályákat hivatottak ábrázolni, még egy pillanatfelvételnek is nevetségesek, a valósághoz meg aztán végképp nincs közük. A Nap, mint ahogy Te is tudod, elképesztő sebességgel száguld a Tejútrendszer középpontja körüli keringési pályáján, miközben a szült és fogadott gyermekei, velünk együtt, ideértve az összes bolygót, üstököst, űrtörmeléket, és minden égitestet a rendszeren belül, különböző sebességű spirális, csavart pályán követik szülőjüket. Ez annyit jelent, hogy egyik égitest sem kör alakú pályán mozog egy fix csillag körül, hanem a csillag mozog előre a térben, és a mezőjében született, vagy befogott "kisebb" testek csavart vonalban követik. Nem biztos, hogy értesültél róla, de ezt már csak a mi szóvivőink nem kommunikálják, a nagy víz túloldalán már egész nyíltan beszélnek róla konferenciákon, például indiai és arab kollégák. 
Paul ekkor elhúzta a száját.

- Jellemző. Mi meg bombázzuk őket. Mindegy milyen okból, a lényeg, hogy barna bőrű legyen...

- Ez már nem az én asztalom, - válaszolt az öreg asztrofizikus, fejét csóválva - de talán érdemes megvizsgálni a kérdést ebből a szemszögből is. Na szóval. Hol is tartottunk? Ja igen! Szóval a Nap száguld az űrben másodpercenként több mint kétszáz kilométert megtéve, mi meg hűséges kutyaként követjük.

- Idáig értem, bár még emésztenem kell. No de mi köze ennek a Voyager űrszondához?

- Hát éppen ez az! Az űrbe kilőtt járműveink sebessége nagyságrenddel kisebb mint a Naprendszeré.

- És ez miért probléma? A jaguár is gyorsabban fut, mint az ember, mégis le tudjuk filmezni.  

- Figyelj, Paul, ez színtiszta logika. Habár elég nehéz innen a Naprendszer belső pontjáról mérnünk a saját sebességünket, mert finoman szólva igen messze vannak a legközelebbi viszonyítási pontok is, de a fizikusok azért nagyjából konszenzusra jutottak és bedobták a köztudatba, hogy a Napunk radiális sebessége a Tejútrendszer középpontjához képest nagyjából 217 kilométer másodpercenként. Emésztgesd ezt a számot is egy kicsit... Na most, világosan emlékszem, hogy '77-ben amikor útjára indítottuk a Voyager-2-őt, azért arra kínosan ügyeltünk, hogy minden szakértőnk a szonda kilométer per órás sebességét hangsúlyozza, ami a nagyérdemű számára egy így is eléggé elképzelhetetlenül nagy szám volt a hetvenes évek nyugodt autókázásaihoz képest: 54000 km/h. Ez a hihetetlenül nagy sebesség másodpercben mérve 15 kilométert tesz ki. Na jó, ha időközben a szonda pályagörbéje érintette néhány égitest gravitációs mezőjét, akkor némileg megnövelhette a sebességét is, kb. 17 km/s-re. Szóval a 217 viszonyul a 17-hez. Azért ez a tizenkétszeres sebesség nem egy elhanyagolható különbség, nemde? Vedd úgy, hogy egy kényelmes kerékpárost mennyi idő alatt tud lehagyni egy maximális sebességgel repesztő Ford.

- Miért éppen Ford?

- Semmi különös, csak épp eszembe jutott a jó öreg Escort, vinnem kellene olajcserére. 

- Hm. Most hogy így mondod, az én Mazdám is megérett a szervízre... Várj csak! Hiszen ez általad elmondottak alapján a kereskedelmi műholdakat sem tudnánk fellőni, nem?

- Nem tudom mennyire emlékszel a fizikai tananyagra, vagy a kiképzésedre Paul - bár gondolom az azóta eltelt néhány évtized hivatali munka némileg koptatta az emlékeket - azonban emlékeztetlek rá, hogy a Földön az első kozmikus sebesség 7,91 km/s, ami ahhoz kell, hogy orbitális pályára állítsunk bármit, például műholdat. Ez tehát nagyjából fele a Voyager-2 szonda sebességének, ezzel a feladattal még megbirkóztunk.

- Már sejtem hová akarsz kilyukadni, no de mi van a Nap, és a bolygók gravitációs erejével?

- Az előző Ford és kerékpáros példánál maradva, még ha jóindulatúan hozzászámoljuk a légörvényt is,  amivel az autó kicsit maga után rántja a bicajost - nagyjából ez felel meg a Nap gravitációs erejének a Föld-Nap távolság esetében - akkor sem tudja a verda huzata annyival felgyorsítani bicajost, hogy számottevő sebességnövekedés lépjen fel nála, annyira meg pláne nem, hogy környezetkímélően közlekedő barátunk megfigyelhessen bármit is a Ford sofőrjének ruházatából.

- És mi van a második és harmadik kozmikus sebességekkel?

- Látom beugrott valami, Paul barátom - vigyorgott az öreg fizikus. - A lényegre tapintottál, ugyanis a második, vagyis a szökési sebesség, ami ahhoz kell, hogy a bolygót elhagyó parabola pályára állítsunk egy járművet, nagyjából 11,2 km/s, a harmadik kozmikus sebesség, mely viszont már a Naprendszer elhagyásához kell - bár a szakemberek között nem egységesek a számítások, de - nagyjából 16 és 42 km/másodperc közé tehető, attól függően milyen bolygóállás és Föld-pozíció időpontban indítjuk el eszközünket. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Föld utazási sebessége 29 és 30 kilométerre tehető másodpercenként, ez már eleve kétszerese a Voyagerének... Na most, ha ezt összerakod és még emlékszel mit mondtam neked a Nap és ő által a Naprendszer radiális sebességéről és a követő bolygók spirál pályáiról, akkor nagyjából sejtheted, hogy még egy extra precízen bepozícionált indítású, harmadik kozmikus sebességgel hiperbola pályára állított eszköznek is körülbelül mennyi ideje maradna szép közeli képeket "lőnie" például a gázóriásokról.

- Ezek szerint...?

- Igen, ezek szerint. Nos Paul, ennyire tudtam felfrissíteni a fizikai tanulmányaidat, a következtetések összerakását már rád bízom, de ne feledd, a jelentés még úgy hat évtizedig a top secret minősítésben marad.

- Hm. Számomra már nem, bár kérdés mihez kezdjek vele. És miért pont nekem küldted el névtelen leveled? Tudtad, hogy idővel úgy is le tudom nyomozni.

- Reménykedtem benne. Őszintén szólva nem sok olyan embert ismerek a cégnél, aki előrébb tartja az igazságot a karrierjénél. Nálad ezt viszont egyértelműen látom, és ahogy apádat ismertem, nincsenek kétségeim, hogy egy ilyen horderejű témát kivel osszak meg. 
- És az oroszok? Ők is benne vannak? 
- Voltak. Akkoriban még más vezetőség volt, sokkal több szálon kötődtek az itteniekhez, mint ma. Jelenleg gondolom azt mérlegelik, hogy vajon melyikkel veszítenek többet, a régi kapcsolatok kiteregetésével, vagy az igazság kihírdetésével. 
- Az mondjuk nekem is gyanússá vált, hogy két évtizede egyik fél sem indít új szondát, holott a költségvetésből telne rá. Nyílván ez összefügg a magánszférának is egyre jobban elérhető csillagászati technológiákkal. És mi van a sárgákkal?
- Kína szándékai kifürkészhetetlenek, de szerintem már ők is rájöttek. Valószínűnek tartom, hogy a sok elhallgatott halálos kimenetelű kísérlet és űrhajósok eltűnései után feladták a küzdelmet. Ha indítanak is bármiféle járművet a környező bolygókra, vagy akár csak a Holdra, azt biztos, hogy nem rakétameghajtással tervezik, mert azzal lehetetlen. Úgy tudom, mostanában az azonnali kvantum-kommunikációt kutatják, amelyből remélik a későbbi térgörbítéses meghajtást is elérni. Azt már a mieink is nyíltan vállalják, hogy a csillagok óriási távolsága esélytelenné, bizonyos megfontolások szerint haszontalanná is teszi, hogy a jelenleg elképzelhető fizikai eszközeinkkel űrhajót, de még csak személyzet nélküli csillagközi szondát is elindítsunk a csillagok felé. Most már csak az a kérdés, hogy ezt mikor ismerik el a Naprendszerre vonatkoztatva, ahol ugyan sokkal elérhetőbbek a távolságok, de a sebességeket még nem tudjuk túlszárnyalni.
Paul megvakarta a fejét.

- Már csak egy kérdésem van Edgar bácsi. Minden kamu volt? 

- A kilövések nem. Azokat nem lehetett elbliccelni. De onnantól viszont minden.

Általában a szellemi dolgozók nagy része estére úgy érzi zoknit tettek az agyuk helyére, és ilyenkor már csak egy arra alkalmas eszköz kell, ami megnyomja a végső kikapcsolás "gombot" odabent - függetlenül attól, hogy ébren van-e az illető, vagy sem. Paul szórakozottan nyomogatta a távkapcsoló gombjait, üres tekintettel bámulta a képernyőt. A hírek most nem érdekelték, olyan nevetségesnek tűnt az egész. A máskor imádott sportcsatornái sem tudták lekötni, és a megszámlálhatatlan természet csatornák sem vonzották most. A gyerekek, egy mintegy másfél órás csontropogtató bírkózás után, a gyermeki szükségletektől teljesen kielégülten pihegve békésen aludtak már. Emily még a konyhában szöszölt valamivel. Paul, félálomban, unottan váltogatta a programokat, aztán valahol a negyvenedik csatorna után felhangzott az ismerős fanfár, amire rögtön éberebb lett. Oly sokszor hallotta már ezt, hogy álmából felébresztve is azonnal tudta melyik adót jelenti. Azt, amelyik eddig mindig - a médiában szokatlan - hitelesség mintaképe volt Paul számára. Azt, amelyik meggyőződése szerint mindig kizárólag a tényekből építette fel műsorait, hisz számtalanszor kérték fel őt is szakértőnek néhány műsorhoz. Most, a sors iróniájának köszönhetőn épp egy dokumentumfilmet mutattak a nyolcvanas évek elejéről, nyílván ismétlés volt. A műsorvezető és egy szakértő - Paul nem ismerte fel a régi kollégát, de az ingére varrt logó félreérthetetlen utalt arra, hogy ez a szakállas, szemüveges szakember valaha ugyanott koptatta a székeket, ahol ő - együtt elemezték a hiperbola pályát egy koncentrikus körökkel telepakolt ábrán. A szakértő egy pálcával sűrűn mutogatott a táblán jelezve az útirányt, és az állomásokat, melyet meg fog majd látogatni a jármű. A következő bemutatott képen Paul rögtön felismerte a tányér alakú antennát, és a három irányban álló "lábakat", melyeket természetesen soha nem látott senki nyitott állapotban, hiszen csak az űrben engedték ki teljesen erre a pozícióra, a radarjelzések miatt. Paul nézte a dokumentumfilmet, és hirtelen úgy érezte, az egész gyerekkora omlott össze. A narrátor csapongását és a szakértő okoskodását már nem is hallotta, csak nézte, nézte a szonda által "készített" képeket, a Jupiter Nagy Vörös Foltját, a Szaturnusz gyanúsan jól látszóan megrajzolt gyűrűjét, a gyönyörűen kikevert kék színeket a Neptunuszról... ekkor jött be Emily a szobába, és megdöbbenve látta férje arcán a lecsorduló könnycsíkot. 
- Mi a baj drágám, mi ríkatott meg ennyire? - kérdezte. 
Paul rá sem nézve a feleségére, szomorúan csak ennyit suttogott maga elé:

- Egy sci-fi.

Felhasznált források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Voyager%E2%80%932

http://hu.wikipedia.org/wiki/NASA

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kozmikus_sebess%C3%A9gek#Harmadik_kozmikus_sebess.C3.A9g