Könyvajánló: Arthur C. Clarke - A gyermekkor vége

Arthur C. Clarke neve többek között a tudományosan megalapozott fantasztikus regényei és novellái miatt lett híres. No persze, egy olyan írótól, aki fizikából és matematikából doktorál, és mellesleg a - ma már visszagondolva kissé megmosolyogtató nevű - Brit Bolygóközi Társaság elnöke volt, nem is várható el nagyon más. (miért megmosolyogtató? nos csak azért mert ez a társaság már jóval az első hivatalos űrutazások megtétele előtt nevezte el így magát, a gyarmattartó brit politika csúcspontján, ami arra utal, hogy nem elég nekik a fél Föld, már más bolygókra is szemet vetettek...). Mindenesetre Clarke ennek az intézménynek lett tagja majd később elnöke, amely társaság úttörő szerepet játszott nemcsak Nagy-Britanniában, de az egész világon az űrkutatás és az űrhajózás népszerűsítésében. Azonban még az ilyen emberek is "hibázhatnak" olykor, és elkalandozhatnak a hivatalos tudomány által nem túl szívélyesen fogadott határtudományok felé, úgy mint például a parajelenségek világába. Így szokták nevezni a "természetfeletti", "megmagyarázhatatlan" eseményeket és jelenségeket, melyek azért kapták ezeket a címkéket, mert egész egyszerűen nem illeszkednek bele az aktuálisan elfogadott tudományos paradigmába, azaz az "általunk" leírt természeti törvények és rendszerek képébe. Holott igazából az ilyen események - a csalásokat leszámítva - tökéletesen természetesek, legfeljebb nem értjük a működésüket még. És egy ilyen, a közeljövőben nagyon is várható jelenség/esemény fogalmazódik meg A gyermekkor vége c. regényben. 

Arthur C. Clarke látnoki képességeiről a könyveiben leírt és az azóta már megvalósult "találmányai" adnak némi bemutatót. Clarke volt az, aki 1945-ben felvázolta a geostacionárius pálya alkalmazását a távközlésben. Huszonöt évvel később elképzelése megvalósult, azóta műholdakkal biztosítják a tengerhajózás, a légi közlekedés navigációját, telefonok, internet, személyhívók, tv-műsorszórás globális működését. Hosszú éveken át együtt dolgozott amerikai kutatókkal és mérnökökkel műholdak és földi állomások kiépítésén. Aztán például a jelen ajánló tárgyát képező regényben, mely 1953-ban jelent meg, előre vizionálta a hologram alkalmazását, melyet ugyan 1947-ben talált fel Gábor Dénes, de csak évtizedek múlva lehetett beszélni gyakorlati alkalmazásról. Ennyit a közös tudatmezőről egyébként... Leghíresebb regénysorozatában, mely a 2001 Űrodisszeia könyvvel kezdődött szintén sok ötlet felmerült, mely azóta valósággá vált, sőt néhány regénye kapcsán még NASA mérnökökkel is dolgozott együtt. Neki köszönhetjük például az olyan törvényszerűségek felismerését, mint például:  

"A kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslástól"

Szóval egy ilyen pályafutású embertől nem várt, vagy talán eléggé meglepő, pontosabban "szaktársai" által eléggé elítélendő, amikor "határokon túlra" merészkedik és például metafizikai témákhoz nyúl. A gyermekkor vége c. regényben pedig pontosan ezt tette, olvasói nagy örömére. Örömére, ugyanis az olvasók, a közönség nem feltétlenül hülyék gyülekezete, és még ha az ilyen témaköröket - a száraz tudományos eszmefuttatásokkal ellentétben - mindig is körüllengi a "jobb eladhatóság szaga", akkor is a többséghez azért állhatnak közelebb e határfeszegetések, mert pontosan tudják/tudjuk, hogy a valóságban nincsenek határok, még ha ez olykor fáj is az akadémiák hegycsúcsain. No persze azért nem kell elmenni - még ha néha jól is esik - a hülyeség irányába, de szerencsére Clarke esetében szó sincs ilyesmiről. A gyermekkor vége tökéletes példája a "van annyira vad elképzelés, hogy még akár igaz is legyen" típusú eszmefuttatásoknak, mely minden felvetésében megőrzi hitelességét, és a tudományos körökben két lábbal álló író ismérvét, akinek úgy tűnik mintha ennél a regénynél túlságosan tudatosan elszállt volna a fantáziája - viszont mégis pont ezért tűnik (legalábbis nekem) olyannyira hihetőnek amit leírt. Sorai olvasásakor belenyilall az emberbe a kérdőjel, hogy az író ezt most előre látta, vagy már eleve tudta? Nem mindegy ugyanis, hogy valaki fantáziálgat egy bizonyos jövőkép vonatkozásában, vagy konkrét tudással bír a felől, hogy amennyiben így mennek a dolgok tovább ahogy most, akkor ezek és ezek fognak bekövetkezni.

Nem akarok túl sokat spoilerezni (elárulni a könyv csattanóit), de azért néhány érdekességet mindenképp érdemes megrágni. Először is már maga a könyv felütése is rendkívül érdekes - ami arról szól, hogy a Föld nagyvárosai felett egyszer csak hatalmas méretű űrhajók jelennek meg (ismerős?), és... és hat napig nem történik semmi. S hogy miért a Bibliai utalással egyenértékű hetedik napon kezdődik csak valami, ez nem derül ki, azonban az rögtön kiderül, hogy a földönkívüliek érkezése nem ellenséges, hanem egyértelműen segítő szándékú. Nos, meg kell mondjam nem tudom pontosan összefoglalni mi is történt az ötvenes évek nagy UFO-őrülete óta, de azt biztos, hogy míg a Clarke vízió segítségről és felemelésről szól, az azóta megjelent szinte minden földönkívüliekkel foglalkozó történet alapvetően ellenséges idegenekről szól..., hogy miért...? Tán csak nem minket is UFÓ-k irányítanak, akik úgy döntöttek, hogy további konkurenciának nincs helye - s ezért propagálják, hogy már tudat alatt is utáljuk az idegeneket, még ha azok esetleg jószándékkal közelednének is...? Most nem kívánok ebbe az irányba továbbmenni, inkább nézzük ismét a történetet: a betoppanó látogatók felügyelőknek nevezik magukat (az emberek meg főkormányzóknak), akiket ideküldtek rendet tenni. Épp jókor, hiszen - mint kiderül - a legfőbb Értelemnek (!) is feltűnt, hogy az emberiség a szakadék felé rohan. És ez a szakadék nem csupán a harci arzenálunk egyre növekvő mérete és bolygóméretű pusztításunk miatt közeledik vészesen, hanem a teljesen hibás szellemi irányultságunk miatt is. Clarke nagyon jól érzékelteti ezt, és már az ötvenes években olyan társadalmi összképeket látott előre, melyek azóta - mivel nem avatkoztak be (?) jóságos idegenek, vagy mert pont hogy beavatkoztak - csak még rosszabbak lettek.

Szerencsére a regény felkínál egy eléggé vissza nem utasítható lehetőséget az emberi faj számára, és az idegen felügyelők irányításával átszervezik az egész bolygó életét egy háborúktól, szenvedésektől, éhínségtől, bűnözéstől mentes utópia és egy Világállam irányába, és ez csak a kezdet! Itt most joggal szólalhat meg egyesekben a vészcsengő, mivel jelen világunk is egy világállam irányába megy csak sajnos egyáltalán nem a regényben megvalósított békés utópia ismérveivel... Na, mindenesetre talán elhamarkodottság lenne Clarkot holmi illuminátussággal vádolni, hiszen a világbéke, mint vízió számtalan csatornán megjelent már az emberiség történelmében, csak jelen regényben ehhez egy külső segítséget is kap ez a humán közösség - ami, elnézve jelen helyzetünket, valljuk be őszintén, nem is tűnik túl nagy badarságnak, tekintve, hogy saját magunk, egymagunk egyre nehezebben tudunk kimászni ebből a kátyúból. (pláne akkor nem ha eleve külsős "segítség" miatt kerültünk ebbe bele, ugyebár). No, visszatérve a regényre: az emberiség válaszút elé kerül, pontosabban két felé tart az útja (ez a kettészakadás ismerős ugyebár!). Az egyik marad, aki volt, háromdimenziós ember, addig amíg ebben a létdimenzióban a Föld létezik (nem sokáig), a másik része az emberiségnek egy spirituálisan, szellemi energiák tekintetében valami sokkal fejlettebb, egóját teljesen leépítő egységes entitássá alakul, a Főértelem (Isten) igazgatása alatt, kilép/felemelkedik ebből a létsíkból (ismerős??). A történetből kiderül, hogy a hatalmas űrhajókon érkező felügyelők szintén háromdimenziós lények, szintén a Főértelem irányítása alatt, viszont bennük nincs meg az a spirituális erő és képesség (ismerős?) ennek az ugrásnak a megtételéhez, ezért ők csak az őrzői azoknak a fajoknak szerte a galaxisban, amelyeknek megadatott ez a lehetőség, viszont fejlődésük egy kritikus szakaszában akár még el is pusztíthatják magukat ezen erők nem megfelelő alkalmazásával (ismerős??). A emberi faj (és más fajok) ezen korszakát nevezzük gyermekkornak, és amikor ez lezárul, és vége az egymás kővel/ideológiákkal/atombombával való hajigálásának, akkor - saját kis életünk példájából élve - sok mindent magunk mögött hagyunk, ami talán olykor hiányzik és fáj, de annál több minden újdonsággal találkozunk, új tapasztalatokra és képességekre tehetünk szert. Régi korlátaink levetése, és ezen új tulajdonságok nélkül nem is lennénk alkalmasak egy csillagközi civilizáció kiépítésére - ahogy a könyv is utal erre: "A csillagok nem az emberért vannak". Nem a jelenlegi emberért, amelyik legtöbb esetben anyagi érdekek miatt képes agyonverni bármit még önmagát is, hanem egy fejlettebb élőlényért. A sci-fi történet csak egy keretet ad neki, de a fő mondanivalója ennek a regénynek az amikor az ember megszűnik ember lenni, és valami mássá alakul - Clarke itt már feszegeti a közös tudat kérdéskörét is. Idevág egy másik könyvajánlóból kölcsönözve néhány gondolat:

"A gyermekkor vége mestermunka. A következő néhány sorban csak a címmel foglalkozom, bár óhatatlanul érintenem kell egyéb témákat is ennek ürügyén. Ez a regény biztosan szerepelne A Világirodalom Tíz Legszebb Címe nevet viselő teljesen szubjektív listámon, ha valaha is eszembe jutna írni egy ilyet. Nem elég, hogy a visszavonhatatlanság érzését kelti az emberben, de valami értékvesztést is megidéz. Mindezt tovább mélyíti a cím értelmezése, melyre természetesen több lehetőség is van. (A németeknek sikerült Die letzte Generation [Az utolós generáció] cím alatt kiadni a regényt – van ebben valami önsorsrontó).

Legalább négy különböző regénybeli motívumra vonatkozhat a cím az én olvasatomban és persze ezek szépen egymásra rakódnak, egyik a másikra épül. A „főkormányzók” megérkezése az első ilyen réteg. Az emberiség gyermekkora akkor ér véget, mikor megtapasztalja, hogy nincs egyedül a világegyetemben értelmes fajként.

A „főkormányzók” olyan tudományos fölénnyel rendelkeznek, hogy hozzájuk képest kisgyermekek vagyunk – a szöveg alá is húzza ezt a viszonyt, hiszen többször említi, hogy olyan elnézően és türelmesen viselkednek az emberiséggel, ahogyan egy gyermekkel szokás. Mindazonáltal megosztják ezt a tudást, kitanítják az emberiséget, terelgetik őket a fejlődés útján. Ám határokat is szabnak: bizonyos kutatási irányokat elzárnak. Ilyen a nukleáris energia fegyverként való felhasználásának útja, illetve az űrkutatás. Mindezt azért, hogy az ember ne okozzon önmagában kárt.

Ez el is vezet minket a cím következő értelmezési lehetőségéhez: a gyermekkor akkor ér véget az ember számára, amikor már szükségtelen egy idegen fajnak őrködnie felette – a cselekmény előrehaladtával több karakter is ezen véleményének ad hangot, tovább erősítve a cím effajta interpretációját.

A tudományok fantasztikus ütemű fejlődésének következményeképp megszűnnek a vallások a földön. Az emberiség „felvilágosodik”, kilábal saját maga okozta kiskorúságából – kínálná magát a párhuzam. Clarke zsenialitása érzésem szerint ezen a ponton megbicsaklik, mégpedig azért, mert észrevehetően nem ismeri a hit pszichológiáját. Ez azért is érdekes, mert részletekbe menően foglalkozik a szöveg a parapszichológiai jelenségekkel és azok természetes magyarázatával, melyet az emberi psziché bizonyos működési szabályszerűségeihez köt. Egy effajta spekuláció viszont kiterjedt pszichológiai ismereteket feltételez.

A (para)pszichológia egyébként is központi témája a szövegnek, ahogyan a közös tudat lehetősége is. A „főkormányzók” érkezése után 100 évvel születnek meg azok a gyerekek, akik már olyan pszichikai erőkkel rendelkeznek, melyek megengedik a fúziót az elmék között. Az emberi faj változik itt meg – mondhatni végetér a gyermekkora. Éppen akkor, amikor az emberek utolsó generációja átlépi a gyermekkor határát és megszűnik embernek lenni."

Forrás: http://prozanostra.com/2011end

Na tényleg nem akarok mindent lelőni a könyvből, azok számára akik még nem olvasták, de számomra elképesztő felismeréseket és ismerős húrokat pendített meg ez a történet - és ha belegondolok, hogy mindez még az "ezotéria-korát" jócskán megelőző 1950-es évekből származik, akkor tényleg itt megáll az ész és a tudomány. :) Nem is elemzem tovább, ajánlom minden kedves olvasónak beszerezni ezt a könyvet, a bővített kiadás 2008-ban jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek jóvoltából (ebben a történet időkeretét maga az író áthelyezi a jövőbe). 

Én azt hiszem, hogy az emberiség (ismét?) eléri lassan gyermekkorának végét, ehhez persze nagyon sok berögződést le kell még építenie - segítséggel vagy magától. Ilyenek például a vallási dogmatikák, az egók/elmetartalmak harca, a kizárólag materialista anyagelvű életszemlélet, a háborúskodás, az irigység, a fiókozás/címkézés/ítélkezés hibái, és még sorolhatnám. Szóval igen sok leckénk van még, de én bizakodó vagyok e tekintetben. Na nem mintha hiú reményeim lennének, hogy erre a váltása mindenki képes lenne, viszont erősen remélem, hogy egy - most még háttérben lévő, de már igen keményen dolgozó - kisebbség igenis képes lesz megcsinálni, és akkor talán nem kell azon aggódnunk a szakadék széle és az alja között félúton - abban a néhány másodpercben - , hogy hol rontottuk el...  

Ajánló: 

A science fiction látnokai: Arthur C. Clarke