A nézeteltérés a program része, de felülírható

A nézeteltérés az emberi létezés programjába kódolt elem. Tehát nem hiba a gépezetben, hanem eszköz. Programozói szlenget használva "nem bug, hanem fícsőr". Még az igazán régi bajtársak is képesek időnként vitatkozni, egyet nem érteni. Fura is lenne, ha mindenki egyetértene egymással, hiszen az azt jelentené, hogy egyformán gondolkodnánk, mint a gyártósorról lekerülő agymentes robotok. Nos, mivel mi emberek nem hangyaboly vagyunk, és nem egy, hanem milliárdnyi szemen (kamerán) keresztül szemléljük a világot, ezért természetes dolog, mondhatni kiküszöbölhetetlen eleme a létezésünknek a nézeteltérés. Egy ideig. Van azonban a szellemi fejlődési folyamatában egy olyan szint, amikortól ez a rendszer részét képező nézeteltérés dolog átváltozik valami mássá. Valami olyasmivé, mint az elfogadás.

Egyre kevésbé szeretek beszállni a ringbe. Régebben is utáltam a vitatkozást (bár volt, hogy kihívást éreztem benne), sőt volt amikor úgy tartottam, hogy a vita egy felesleges energiaharc, mára annyiban finomodott eme nemes álláspont, hogy a vitatkozás nem felesleges, hanem szükséges energiaharc, amit egy bizonyos szinten meg kell vívni. Leginkább a saját egónk legyőzésére, ami azon a szinten másokkal való acsarkodásban tud testet ölteni. Teher alatt nő a pálma. Az izmot csak az ellenerő tudja fejleszteni. A vita maga a tükör: a szimmetria létrehozója, mely megmutatja hol tartunk az Úton. Az út legelején járók a személyeskedő kötekedők - "Onnan tudod, hogy alulmaradtál egy vitában amikor a téma helyett a vitapartner személyét veszed elő". A kezdők "mások" minden szavát lesik, kielemzik, kiforgatják aztán belekötnek. A fejlettebb utazók próbálnak észérvekkel, és nyugodtabb álláspontot megfogalmazni. A tudatosabbak eleve így kezdik a vitát: szerintem... majd így folytatják: ezért, és ezért így lehet, de ez szigorúan csak az én véleményem. A vitakultúra elrettentő és követendő példái ebben a 240 hozzászólásban mind benne vannak. A még bölcsebbek már bele sem mennek semmilyen vitába, mert átlátják ugyan annak előremozdító szükségességét, ám már nem kívánnak részt venni benne. Túllépnek rajta. A nézeteltérést ekkor már felülírja a dualitás egymásra utaltságának felismerése, és az egyben látása a dolgoknak. Sokszor előfordul, hogy egymással szöges ellentétben álló hadakozó felek mindkét oldalával egyetértek valahol, bizonyos szemszögből. Ehhez viszont fel kell ismerni, hogy az ellentét is csak Egy Valaminek a két pólusa.

A lét alapalgoritmusát (ritmusát!) a 0-1 határozza meg. A nincs és a van kettőssége, mégis együttese. A kettes számrendszert használja a modern számítástechnika is, amely két jelre épül: feszültség és feszültség hiánya, de a "találmány" jóval régebbi, mondhatni Eredendő. A dualitás világában gyakorlatilag minden duális pár matematikailag értelmezve megfelel a kettes számrendszernek, ahol egyik alkotóelem sem rossz, hanem egymás kiegészítői, mint az éjszaka és a nappal. Aki úgy véli, hogy a nappalnak ellensége az éjnek a szaka, az még nagyon az elején tart az útnak. A magyar nyelv is a kettes számrendszer szerint "gondolkodik". A világnak ősi felismerését rejti: akkor egész, ha egy; a magyarban az az egészséges, akinek két szeme, két lába, két karja, két füle stb. van (lásd: félkezű, félszemű, a féleszű is egy-ügyű).

Egyenlő, egyenlít: kettőből indul ki mindkét szó

Egyveleg , együtt, együttes, egyenlet: ketten vannak, két oldala van minimum, mégis egy.

A magyar ember szerint ha nincs betegségünk, akkor vagyunk egészek, akkor vagyunk egészségesek. E szerint a gondolatmenet szerint a betegség nem holmi többlet, hanem az egészség hiánya. Hisz két pólusa is csak az Egynek lehet. És ahogy a Magyarságtudományi Füzetek 6. számában olvashatjuk:

A szimmetria egyenlő kettő

"...Alighanem ezek a „kettősök” valamilyen fontos egyensúlyhoz szükségesek. Hajoljunk csak közelebb: kett-ős egyen-súly. A kettő és az egy örök viszonya mutatkozik meg minden alkalommal. Az „egyenlő” szavunk bizony a két „egy” egymással „átelleni”, biztonságot nyújtó szerepére utal. Az emlegetett egyensúly lényeges tulajdonsága az emberi testnek is!
Az egyensúly esetében sokszor méretekről van szó. A szógyök: mér. Ebből lesz, lehet, a mérés, méret, méretes, megmér, lemér, fölmér, bemér, rámér és így tovább. Vagy maga a mérték is innen való. Azt láthatjuk, hogy az ember vonatkozásában az „egyensúly”, az nem más, mint az azonos „méret”, egyúttal maga a szimmetria. De ebben az esetben, a „keresztben” ható vezérlések, egyszerűsítve, hogy a bal félteke irányítja a jobb oldalt, a jobb a baloldal szerveit, azaz ez a sajátos aszimmetria is az egyensúlyt szolgálja. Így talán még feszítettebb az átellenes egyensúly? (Hámori József: Az emberi agy aszimmetriái című munkája is ösztönzött e dolgozat megírására. )
Összevethetők talán a szimmetria, az egyensúly és az u.n. kettes számrendszer lényegi jelentései, mint olyan tényezők, amelyek a nyelv működésének hátterében meghatározzák annak lényegét és szükségessé teszik a magyarázat ki nem zárható szerepét. Ez a fogalom tehát nem nyelvtani helyzetre utal, hanem logikai megoldásokra. Nem értelmezés csupán, hanem a nyelvi rendszer szerepét mutató számtani, mértani, sőt biológiai kapcsolatokra. Most jól látható, hogy valóban nem elemzésről, értelmezésről van szó, hanem eredeti, semmi másra nem hasonlító szervezet működéséről, értelmezési módról. Illetve valóban értelmezés is, elemzés is, módszer is, ám önmagában mindegyiknél sokkal több! Amit igazában csak a magyarul beszélők értenek gyerekkoruktól, de alapos odafigyeléssel meg is tanulható. ...

A szimmetria lényege nem csupán az, hogy kettő, tehát nem csak a szám jelentése, hanem a megjelenése. A magyarázat eszmei többlete. Másként szólva, azt is mondhatjuk, hogy a szükséges rendre utal a megtévesztő zűrzavarral szemben. Ám ha még jobban körül akarjuk járni ezt a szót, illetve a jelentést, akkor a szimmetrikus dolgok, például a jobb kéz és a bal kéz, fölfoghatók úgy is, mint kérdés és válasz. Vagyis arra is figyelmeztet, hogy ezeket a külön kezelt dolgokat mindig együtt kell kezelni! Nincs kérdés csupán a semmiből, ahogy válasz sincs. Sokkal korábban, tán évtizede is lehet, hogy leírtuk: minden válasz megszüli a maga kérdéseit. Mert mára jól tudjuk: szétszedhetjük a világot, az minden porcikájában egésznek mutatkozik. "

Ö.T. is hasonlóan értelmezte az egység kettősségét:

"A nagy EGÉSZ-ben bizony az EGO-nak is szerepe van, ha akarjuk, ha nem. És ez talán egyúttal válasz is a már korábban tárgyalt "IS-IS" kérdésre. Ugyanis az EGÉSZ (azaz EGY) felépítése több EGÓ-ból áll össze, méghozzá rétegesen, mint a lazanya. Egy sor ego + egy sor közösség, mindez több rétegben. A könnyebb megértés kedvéért egyszerűsítsük le ezt az ember szintjére, szerintem ugyanis a megoldás kulcsa maga az embernek nevezett teremtmény. (Illetve vehetünk bármilyen más élőlényt is, Darwin kedvéért pl. a majmot...) Kezdjük onnan, hogy az ember különböző minőségű sejtcsoportokból áll - mint pl. bőr, csont, izom, ideg, - vagy a belső szervek egyenként, ahol a különböző minőségű sejtek önmaguknak IS dolgoznak (önfenntartás) és magának az adott szervnek IS (pl.: máj vagy tüdő) - továbblépve az egyes szervek ugyanúgy "érdekeltek" az önfenntartásban IS, egyúttal azonban a szervezetnek IS dolgoznak, mivel csak úgy képesek túlélni, vagyis az egymásra utaltság egy "gyári" program, mert így lett megalkotva. (Ez lenne a már említett ÉRT-elem, ahol a különböző minőségek egymásÉRT is tesznek valamit.) Még jobban leegyszerűsítve: EGO + KÖZÖSSÉG + EGO + KÖZÖSSÉG + EGO + KÖZÖSSÉG , stb. ahol ez a folyamat egyre magasabb szinteken érvényesül. Az emberiség egyik problémája, hogy az egész építmény (piramis) tetején egy NAGY EGO = ÉN áll, azt meg már tudjuk, hogy ki szereti annyira fényezni saját magát. (Sátán) 

A nézeteltérés a program része, ugyanis emberi szinten vizsgálva pl. a máj nem vall azonos nézeteket a tüdővel, mivel más funkciót töltenek be EGY szervezeten belül. A máj pedig nem beszél tüdőül, mint ahogy a tüdő sem beszél májul. ... (Azaz idegenként azonosítják be egymást.) Mindezt kivetítve a nemzetek szintjére nem nehéz rájönni, hogy miért hiányzik az egyetértés. Mindegyik saját magát tekinti a legfontosabbnak, vagyis az EGO, illetve a csoportos EGO érvényesül, aminek a pozícióharc egyértelmű velejárója. (háborúk) Az elmúlt pár ezer év azt mutatja, hogy ennél többre az ember nem is képes, teljesen függetlenül attól, hogy milyen nemzethez tartozik. Azaz hiányzik valami, ami a sok csoportos (nemzeti) egót összefogja egy ÉRTELMES egésszé." 

Azért én remélem, hogy létezik valami belső erő, amelyik képes a szükséges többlet kifejtésére. Persze nem mindig könnyű összeegyeztetni az egységre való törekvést az egó által sugallt "ne hagyd magad" érzésekkel. Pl. az ilyen "kritikák" olvasásakor elszomorodik az ember, aki alapvetően jót akar:

 

http://facepalm.freeblog.hu/archives/2012/07/07/zsak_a_foltjat/ 

Kiváló példája ez az oldal az érvek nélküli fikázásnak. Emberfeletti erő kellett kibírni, hogy ne szóljak hozzá! :) Túl vagyunk ezen is, megyünk tovább. Sokat mond persze az is, hogy ők sem mertek idejönni érvelni egy kicsit, inkább gúnyosan röhögtek a saját kis szemétdombjukon. A többség sajnos ilyen. Belefáradtam az ateista materialistákkal való csörtékbe - aki úgy véli, hogy az élet csupán anyag, és a halál után nincs élet, annak úgy is lesz. Egy-egy komolyabb vitahelyzetben persze azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon nem pont azért kaptuk-e az élettől azt a próbát, mert dolgunk volt vele? Van olyan, amikor attól tanulunk, akiket a legjobban gyűlölünk, megvetünk, vagy lenézünk. Ez általában később, utólag derül ki, már annak aki képes tanulni, és nem egy csökönyös barom fejlődésképtelen huszadik ükunokája. Vitakultúrát még a vélt legfőbb ellenségünktől is tanulhatunk. Sok még a nézeteltérés, de ez elvégre érthető is, hiszen ahány néző annyi nézőpont. Ildit is idézem, mert ideillik, és mert jó: "...a haragot, a felháborodást, nagyon fontosnak, hasznosnak tartom, mert nagyon jó iránymutatók. Helyzetünk stabilitását szolgálja egyaránt, ha hasonló gondolkodásúakat találunk, és az is, ha olyan gondolatokra reagálunk, amit zsigerből elutasítunk. Néha együtt rezgünk, néha beszólás formájában jön a késztetés arra, hogy szeretnénk megmutatni magunkat, tudatni másokkal, hogy én is vagyok valaki, helyesen gondolkodom, és ahol állok az jó és igaz. Másokkal kapcsolatban bárhogyan is megnyilvánulunk, az valójában rólunk szól, minket jellemez. Ilyen felületeken ez a pár sorocska mint egy vonalkód, tartalmazza a termékösszetételt, amik mi vagyunk, de talán kicsit kevés, hogy a csomagolás belsejébe láthassunk. A jó hír az, hogy nincs jó vagy rossz áru, csupán óriási színes érdekes és értékes kínálat, amiből szabadon válogathatunk"

Fentiekkel is összhangban szerintem soha nem tapasztalt, tömeges méretekben testet öltött megértés kezd megmutatkozni napjainkban. Igaz még csak csírájában, és a kis kibontakozó hajtásokat még sokszor eltapossák a háborúzni szerető vaskoriak bakancsai, de talán nem túl nagyképűség azt állítani, hogy vannak egy páran a "kutatók" közül, akik már egész közel állnak valami Nagy megértéséhez. Ez a valami Nagy talán olyan hatalmas lesz, hogy egy egészen pici helyen is elfér, mondjuk egy ember szívében. Egységtudat? Elképzelhető, hogy Krisztus második eljövetele nem egy személyhez kötött esemény lesz, hanem az emberek lelkében történő minőségi változás? Belülről, a Forrásból jövő forradalom? A PéldaKép már nem csupán egy vetített Kép lesz hanem valóság? A rendszerbe kódolt nézeteltérés néhány ember esetében kezd halványodni, néhányan mintha képesek lennének felülírni a kódot, és mintha tényleg átvenné a helyét valami logikailag megmagyarázhatatlan nyugalom és elfogadás a másik úton lévő társ felé, még ha totál másfelé is kanyarog. Egy ilyen ember már nem áll le vitatkozni a másikkal, akkor sem ha teljesen nem ért vele egyet, és akkor sem ha csak egészen apró nézeteltérés mutatkozik közöttük. Meghallgatja, elolvassa a másikat, majd belső békéről árulkodó mosollyal elengedi :). De mit is enged el valójában? A másikat? Vagy inkább önnön magának azt a részét, amelyik még szívesen beszállna a ringbe? Ez a rész pedig nem más, mint az EGO. Nem gyávaság ez, nem is feladás, hanem bölcs visszahúzódás. És ez valami egészen elképesztő jövőt tárhat elénk, ha végigmegyünk ezen az úton. És úgy tűnik ehhez a "mesteri" szint eléréséhez nem kell semmilyen ördöngösség, csupán a szeretet energiájának megélése. Szerintem.

Úgy vélem Lovasi is megérzett fentiekből valamit:

És a végén mindenki összeáll egy képpé
Nem lesz otthon senki csak Ágy, Asztal, TV
Az ágyon macskák és a székeken kígyók
Nézik a tv-t hallgatják a rádiót
 

Tisztelt nézők, és rádiót hallgatók,
Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót.

Ahogy a csapatok voltak régen a képen,
Elől a srácok és az edzők középen,
Fekvő guggoló-térdelő és álló sor
Hosszan, amíg a szem csak ellát mindenhol,

Tisztelt nézők, és rádiót hallgatók,
Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót.

Mert a végén mindenki összeáll majd egy képpé,
Vakuk vívnak, közvetíti a tv,
Közben otthon kígyók forognak a széken,
Farkasok alszanak a srácok régi mezében.

Tisztelt nézők, és rádiót hallgatók,
Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót.

Jöjjön ki este hétre a Nagyrétre
Várja önt a világ pont a végére, végére, végére, végére.

(figyelemreméltó az a részlet, hogy aki nem állt össze Egy képpé, azok otthon maradt állatok: kígyók, farkasok - aki érti érti)

Nincs árnyék fény nélkül, hát jöjjön végre az a Fény, ami megmutatja az Árnyékod!

...
JÁTÉK!
A végére legyen most egy játék, (mely szintén Ö.T. barátunktól ered):

.-*

Nos, mivel nincs válasz kérdés nélkül ezért először A Kérdést próbáljátok megfogalmazni, utána jöhetnek a válaszok! :)